Barion Pixel

A vászon vonzásában Pakosz Annával

Tim Mariann

2023.01.07.

12 perc

Pakosz Anna neve hirtelen és nagy lendülettel toppant be a hazai köztudatba, mint fiatal festőtehetség. Elnyerte az Index Highlights of Hungary idei különdíját és egy saját kiállításának megnyitó koncepciójaként művészeti elvonulást tartott a Balaton-felvidéken. Neve a hazai művészeti szcéna legjobbjaival közösen szerepel. Művészetének mozgatórugója az identitáskeresés és a közösség-lét-élmény.

Belvárosi műtermében fogad engem Anna, amit ő lazábban csak stúdiónak nevez. A sajtóban Pakosz Atelier-ként találkoztam vele. Elnevezés ide vagy oda, egy festő alkotóműhelyébe csöppenek.

Egy megkezdett, kialakulófélben lévő, de már felismerhető teljesalakos önarcképre esik először a pillantásom. Mellette narancssárga négyzethálós térben egy tíz lábú macska. A három különböző méretű, de egymáshoz tartozó nőalakok gólyával, Mexikóban készültek, mint később megtudom. Igyekszem befogadni a temérdek látnivalót. Nyüzsgő festék fiolás polc tornyosul fölém, művészeti albumok a kanapén, felcsavart vásznak rejtenek elkészült festményeket, mellette királykék kötőfonal egy nagyméretű hímzőtűvel átdöfve. Hatalmas ablakok, színes kavalkád, a festék átható illata keveredik a fűszeres teáéval.

Arra kértem Annát, hogy meséljen arról, hogyan jutott el a festészethez.
Egész eddigi életemben azt kerestem, hogy hova szeretnék eljutni. Kutattam az irányt, hogy merre induljak el. Sokfelé utaztam ennek érdekében, többfelé elindultam majd irányt váltottam. Párizsban jártam egyetemre, végül itthon fejeztem be a közgázt, marketing területén dolgoztam, de rájöttem, hogy az sem az, amire vágytam. 

A képalkotás iránti vágy huszonkét éves koromban érintett meg először. A bátyám már korábban elkezdett festészettel foglalkozni, ami engem is magával ragadott, még közös csoportos kiállításon is részt vettünk. Akkoriban kollázsokkal kísérleteztem, amihez inkább vizuális érzék kell, mint rajztudás, viszont nagy játékteret enged. Szórakozásnak fogtam fel és sodort tovább az élet.

Külföldön kerestem az utamat és magamat. Jártam Spanyolországban, Londonban és Svájcban, míg végül megérkeztem Izraelbe. Ott tudtam először igazán kiteljesedni és önmagam lenni, mert kellőképpen nyitott kulturális és társadalmi közegre találtam. Meleg és befogadó helynek bizonyult, bármiféle előzetes tapasztalat nélkül dolgozhattam egy kurátor mellett asszisztensként, lehetőséget kapva arra, hogy megismerjem a művészeti világot.

Miért épp Izraelben találtál önmagadra?
Izrael kellőképpen távol esik Magyarországtól ahhoz, hogy ne legyenek bennem olyan érzések, hogy ezt a karakterváltást definiálnom kelljen és követhető legyek. Teljesen szabadnak érezhettem magam. Ha énekelni akartam tanulni vagy táncolni, abba is bele tudtam magam engedni, mert nem volt körülöttem egy olyan közeg, amiben azt éreztem, hogy egy már korábban kialakított identitáshoz kell igazodnom. Kipróbálhattam a fizikai színházat, különböző mozgásművészetet és előadásmódot tanulhattam, még bohóckodást is. Mindemellett pedig tanultam festeni.

Egyszer csak neki álltál festeni? 
A festészet a pandémia alatt ért be. 2016-tól jártam Tel Avivban mesterekhez tanulni, de amikor a pandémia alatt egy kis mosávba költözünk a párommal akkor kezdtem el először komolyabban foglalkozni ezzel. Aztán az élet úgy hozta, hogy néhány hónap múlva haza is költöztem. 

Itthon elindítottuk a bátyámmal, Gerivel az Atelier Pakoszt, ahol workshopokat tartottunk. Akkor még nem tűnt járható útnak, hogy csak ezzel foglalkozzak. Aztán az élet mégis úgy alakította. Már fél éve itthon voltam, mikor egy nap azon kaptam magam, hogy a művészetemből élek.

Úgy látom, hogy egy hosszadalmas útkeresés áll mögötted. Jó látni, hogy hagytál magadnak és ennek az útnak lehetőséget a kibontakozásra. Hogyan élted meg mindezt?
Hosszú volt az identitáskeresés fázis, tulajdonképpen csak mostanra ért meg bennem, hogy célokat, perspektívát tűzzek ki magam elé. 28 évesen érkeztem meg oda, ahol most vagyok, és még mindig újnak érzem magam benne.

Mindeközben el kell mondanom, hogy ez a folyamat nem volt egy felszabadult diadalmenet, rengeteg szorongással járt és állandóan türelmetlen voltam. Sürgetett az érzés, hogy „Miért nincs már meg? Miért nem találom?” Talán épp emiatt gyakran elveszítettem a fókuszt. Így volt a művészeti táborral is, amit 2019-ben szerveztem Egyiptomba. Fantasztikus élmény volt és akkor meg voltam róla győződve, hogy ebbe szeretném az fektetni az energiám.

Hogy nézett ki egy ilyen művészeti tábor?
Horizontális tanulói közösségeket akartam kialakítani, amelynek lényege, hogy mindenki, aki jött, tanított valamit a többieknek. Akkoriban az érdekelt, hogy hogyan lehet a perfekcionalizmusból kilépve, szabadon alkotni. Izraeli művészeti tanulmányaim során azt tapasztaltam, hogy mernünk kell hibákat ejteni. Mindennap valami mással foglalkoztunk, egyik nap írás workshopok voltak, aztán színészkedtünk meg bohóckodtunk, énekeltünk és zenét szereztünk. Mural-t, falfestményt készítettünk közösen, reggelente együtt jógáztunk és meditáltunk. Nagyon izgalmas tér volt, amiben mindenki találkozott olyan médiummal, amiben először próbálhatta ki magát. Elkerülhetetlen volt, hogy hibákat ejtsünk, de pont az volt a szép, hogy ezt megengedhettük magunknak. Fél évet dolgoztam azon, hogy létrejöjjön a tábor és meg voltam róla győződve, hogy ez az, amiben ki szeretnék teljesedni. Aztán volt egy olyan tapasztalás, ami miatt azt éreztem, hogy talán mégse elégít ez ki teljesen. Ez után másfél évig bele-bele kezdtem dolgokba, kipróbáltam ezt-azt, elkezdtem egy mesterképzést héberül, de nem éreztem azt, hogy bele tudnám rakni a teljes energiámat.

Még viszonylag új dolog számodra a festészet. Mennyire érzed magad megérkezettnek benne?
Nem igazán mondhatnám, hogy megérkezettnek érzem magam. A festészet az első olyan dolog a felnőtt életemben, ami konstans. Folyamatosan érdekel, ami egy jó megélés. Bár most már inkább művészetet mondanék, mert egyre inkább interdiszciplináris irányba megyek. Jelenleg a nagymamámmal készülök egy kis közös projektre, aminek az alapja a hímzés lesz.

Megérkezettebb vagyok, mint pár éve, de az a dolog ahová megérkeztem annyira tágas és széles, hogy egyre inkább jövök rá, hogy mennyi mindent nem tudok még. Viszont egyre kevesebb az a fajta szorongás, hogy merre menjek.

Jellemző a generációra ez a fajta útkeresés-szorongás, és talán a Te történeted ösztönző példa lehet sokaknak. Gyakori, hogy az ember keresget, de nem elég bátor váltani. Elmegy egy workshopra, belekóstol ebbe-abba, aztán visszaszáll a megszokott kerékvágásba és szorong tovább. Szerinted neked miért sikerült?
Nekem nem volt perspektívám itthon. Talán a környezetből ered, a családi háttérből, ahol nem volt kijelölve az utam. A családunktól nem kaptunk konkrét útmutatást. A legtöbb ember talál valamiféle kapaszkodót otthon, akár család szinten, akár karrier szinten, lát valamifajta követendő példát. Nálunk ez nem igazán valósult meg. Ezért kellett a bátyámnak és nekem is komolyabban keresni az irányt. Néha szerencsének látom, végülis mindketten önazonos irányba haladunk, de nem volt könnyű eljutnunk idáig.

Nekem épp, hogy az a kép alakult ki rólad, hogy szoros családi kötelékekkel rendelkezel. Ebéd anyukáddal, közös kiállítások és műterem a bátyáddal, most a nagymamáddal közös projektet említetted…
Amióta 2020-ban hazaköltöztem tudatosan dolgozom azon, hogy közelebb kerüljek a családomhoz. A mostani közös munka a nagymamámmal abszolút arról szól, hogy szeretnék felé nyitni.
Nagyon sokat voltunk náluk gyerekkoromban. Sokat adott nekem. Főleg a valamiben való elmélyülés képességét kaptam tőle, amit a gobelinezés, vagy a virágok gondozása közben láttam rajta. Tőle tudtam ellesni azt a fajta elmerülést, a flow-t, ami az alkotásba feledkezve található meg. 

Varrónő volt ő is és a dédi is, aki két éve halt meg. Mindketten Dömsödön laktak, sőt Anyu is ott nőtt fel, és azután jött Pestre. Nálunk a családban van egy nagyon erős női láncolat, amivel én nehezen tudok kapcsolódni. Azt hiszem ez a projekt is erről szól, hogy megoldjam és feldolgozzam ezt a köteléket.

Úgy hallottam a közeljövőben külföldre utazol egy ösztöndíjnak köszönhetően. Mesélj róla!
Nyertem egy ösztöndíjat Angliába, 18 hónapra, Tracey Eminnél. Nagyon örülök neki. Épp jókor is jött, mert kerestem hasonló jellegű képzést. Nekem nagyon kell az impulzus, hogy valamifajta behatás érjen, épp emiatt az elmúlt pár hónapban járok modell rajzra is.  Az a működésmód, ami sok festőre igaz, hogy bejön a stúdióba és megkapja azt az impulzus mennyiséget, amire neki szüksége van, az rám annyira nem igaz. Ha sokáig nem jön új impulzus, akkor elkezdek egy kicsit szenvedni.

Szerintem lényeges önismereti kérdés, hogy az ember tisztában legyen magával és a saját igényeivel, a művészeknél az alkotásban fontos az ihletettség. Ha nem jön magától akkor utána kell menni.
Igen, ezért ez az ösztöndíj nekem most nagyon kapóra jött, mint lehetőség. Amúgy is el akartam menni valahova egy mesterkurzust csinálni, külföldön gondolkoztam. Pont most lett volna a jelentkezési időszak, így a procedúrát is megúsztam, és nem kell várnom szeptemberig a kezdéssel, mert ez márciusban indul. Ráadásul egy ilyen szintű művész mellett tanulni, abban a közegben, számomra egy páratlan lehetőség.

Min dolgozol most?
Itt van ez az önarckép, amit elkezdtem festeni. Számomra ez egy teljesen új terep, mert általában nem ennyire direkt módon ábrázolok. Valamint egy februári kiállításra készülök.

Valóban, a korábbi festményeid legtöbbjén megjelenik a nőalak, különböző környezetben és módon. De sosem egyértelmű, hogy mennyire vagy te, vagy lehetne bárki. Ez az önarckép viszont nyilvánvaló.
Azok szituációk, különbözőek ettől. Hasónló a megközelítési mód, ahogy letérképezem a dolgokat. Most voltam Londonban egy Lucian Freud és Francis Bacon kiállításon, ahol rengeteg portrét láttam, amik arra ösztönöztek, hogy megfogalmazzam magamat egy ilyen kompozícióban. Ez afféle kitérő, amivel nem egy szituáción keresztül akarok elmondani egy történetet, hanem egy magamról készített portrét használok erre. Most ezt érzem kihívásnak, ebben tudok elmerülni. Nem is tudom készül-e más festmény mielőtt elmegyek, a hímző projekt mellett.

Credo
Rosie’s room
LIMPIA series 01

Van teljesítménykényszered? 
Nem, egy ideje elengedtem a kényszert, bár bizonyára vissza fog térni. Úgy látom sokan küzdenek ezzel. Én azért tudtam elengedni, mert most a fókuszt a továbbképzés lehetőségeire helyeztem.

Talán ilyenkor születnek a legjobb alkotások?
Hosszú a folyamat a festés, sürgetni nem lehet. Idén tanultam meg, hogy félre is lehet tenni egy festményt, majd újra hozzányúlni. Ez egy nagyon hosszú út, aminek én még az elején vagyok.

A munkamódszer kialakításához is szükség van egy magasfokú önismeretre és a preferenciák testre szabásához feltétlen fontos megtalálni, hogy miként vagy képes alkotni. Hogyan működik nálad?
Talán épp ezért kötöttem ki a művészetnél, mert nagy amplitúdóval működöm, sok érzelmi hullámzást élek meg. Korábban nem találtam meg azokat a tevékenységeket, ahová ezt bele tudtam volna forgatni. A művészetben jól működik ez a karakter. Zaklatottabb állapotban viszont sosem tudok alkotni. Olyankor inkább megállok, figyelek, és semmit nem csinálok. Az önismeret kulcsfontosságú az életemben. Bármi, amit csinálok ide vezethető vissza.

Maze with no escape
Fable, retouched
Half in, or half out
Hellenic dance

Mi a kedvenc festményed mástól?
Jenna Gribbon nagy kedvencem, kortárs festő és izgalmas módókon festi meg a párját. Szeretek képek alapján inspirálódni, mint látod sok albumom van, izgalmas képekkel.

Van itt egy hímzésmintás antikvár könyv is!
Ezt azért vettem meg, mert ebből szeretnék kivenni lapokat. Van egy bizonyos image transfer technika, amivel át tudom vinni vászonra ezeket a mintákat. Ezzel szeretnék majd egyszer kísérletezni, szeretném belefűzni ezeket a mintákat képekbe. De jelenleg annyi minden másban vagyok, nem is tudom, mikor jutok ehhez. Ma és holnap Open Stúdiót tartok.

Egy kis összejövetel?
Mivel rég tartottam kiállítást, úgy gondoltam, miért ne. Eljöhet bárki, aki inspirálódni akar, érdeklik a képeim, vagy szeretne egy kicsit beszélgetni.

A közösségformálás úgy látom fontos számodra. Az egyiptomi művészeti tábor is erről szólt, és a Szabadon nő kiállításod is. 
Káptalantótiban, a Szabadon nő kiállításon a művészet közösség alakító erejét vizsgáltam. Hatalmas élmény volt és tervezek még hasonlókat. Mivel hatalmas szervezési munkát igényel egy ilyen esemény létrehozása, mindenképp kell némi idő, hogy beérjen a következő.

Ha jól tudom a saját stúdiódban is tartasz közösségi műhelymunkákat.
Igen, bár korábban a testvéremmel közösen csináltuk ezeket a workshopokat. Ő most más irányba ment el, a programozás felé, és úgy látom nagyon élvezi, amit csinál. Egyedül ritkábban szervezek workshopokat, de most pont lesz egy hétvégén.

Melyik a kedvenc saját alkotásod? 
Nem tudok egyre rámutatni. Mindegyikhez kötődőm, mert mindegyikben elmerülök. Az egyiken három hónapon át dolgoztam, otthagytam, visszatértem hozzá, átalakítottam. Épp nehéz időszakom volt… Azokat ott Mexikóban készítettem. Nagyon nehéz lenne kiválasztanom egy kedvenc képet. A legtöbbjük már nincs is itt.

Nehéz megválni tőlük?
A képeim boldoggá tesznek, mindegyiket nagyon szeretem. De a legjobb érzés az az, hogy valaki mást is nap mint nap boldoggá tehet. Könnyen meg tudok tőlük válni, ha tudom, hogy olyan emberhez kerül, aki értékeli, tisztelettel és szeretettel viszonyul hozzá. Jó érzéssel tölt el, ha a festményeim másoknak is tudnak adni valamit. Eddig szinte még csak gyűjtők kerestek fel.

Elbúcsúzom Annától. Magammal viszek én is egy kicsit belőle, lelkesedést és lendületet. A találkozás az útkereső, tépelődő művésszel így válik hitelessé és szerethetővé. A rövid beszélgetés után a képei még színesebbek lettek, szimbolikája még árnyaltabbá vált számomra.

 Sok sikert a jövőben, Anna!

Bathroom selfie
Twisted
Identity crisis
Life in Greece
Dammerung
Láttam, ahogy nézted
Self portrait
Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Felipe Pantone – ilyen lenne, ha a robotok graffitiznének

Kosárlabdapálya az egész világ, legalábbis Kasper Nyman kosár és csont nélküli fényképein

Elkeseredett szovjet plakátháború az alkohol ellen

Cipőszobrok és egyéb lények

Matt Crabe és az elszabadult téboly

McBess – színes egyéniség fekete-fehérben