Alain Robert, a francia pókember

A „francia pókember” becenéven ismert Alain Robert a biztosítás és védőfelszerelés nélkül elkövetett free solo mászásairól híresült el. Az „elkövetett” szó itt valóban nem túlzás, mivel életveszélyes egyéni mászásait nagyrészt városokban végzi, felhőkarcolókon, persze javarészt illegálisan, saját életét is kockára téve. Mindezek ellenére már 64 éves, él és virul, sőt, láthatóan kiváló kondícióban van. Bár nem ő volt az első a szabadmászás terén, jelentősen hozzájárult a városi free solo mozgalom népszerűsítéséhez.

Egy mászócipő, egy szütyőnyi magnéziumpor, és máris indulhat a vertikális varázslat. Figyeljétek a kezem, nem csalok, mászom! Nehéz hova tenni Alain karakterét: egyszerre hatásvadász showman, sportember, lázadó és üzletember. Egy életművész, aki a város felhőkarcolóit saját játszóterének tekinti. Egy dolog azonban biztos: a mászásaival mindent egy lapra tesz fel, és ezen a kártyalapon csak ő szerepel. Eddig mindig kijött neki a nyerő lap. Vagyis…

Hogyan lesz egy kisemberből nagy pókember
A Pókember nem Peter Parker, hanem Robert Alain Philippe néven született 1962. augusztus 7-én, a festői Loire menti városkában, Digoinban. Gyermekkorának egy részét Dél-Franciaország idilli tájain, a Vercors-hegység ölelésében töltötte, Grenoble, Cannes és Monaco határában – igazi álomvidék. Alain azonban félénk, otthonülő gyermek volt, aki kerülte a hegyeket és a túrázást. Gyerekkorában sok rémálma volt, amelyekben zuhant. Bármilyen furán is hangzik, de a mai napig tériszonya van. Alain amúgy pici emberke: 165 centi magas és 50 kilós minipredátor.

A vágy titokzatos tárgya egy vasárnapon, a szülei tévéképernyőjén keresztül ragadta magával. Ahogy ő maga meséli: „Hét-nyolc éves lehettem, amikor megnéztem egy filmet, amelyet Henri Troyat Gyászoló hó című regénye ihletett. A történet egy Indiából érkező repülőgépről szól, amely lezuhant a Mont Blanc közelében. Két testvér, akik kitűnő hegymászók, úgy döntenek, hogy felkutatják a túlélőket. Akkoriban fogalmam sem volt a hegyekről. Még arról sem tudtam, hogy hozzám viszonylag közel ilyen magas hegyek vannak, ám ez a történet nagyon megihletett. Csak annyit mondtam magamnak, hogy hegymászó leszek. Meg kell értened valamit: fiatal koromban mindentől féltem. Hiányzott az önbizalmam, de olyanná akartam válni, mint a hőseim, Zorro, Robin Hood vagy d’Artagnan. Ehhez pedig meg kellett találnom az utat. Dolgoznom kellett rajta, és végül ez lett az életem története. Soha nem vonzott igazán a sport, tulajdonképpen még most sem szeretek sportolni, noha hegymászó lettem. Valójában csak bátor akartam lenni.”

Alain 12 évesen kezdett túrázni, majd a cserkészekhez csatlakozva ismerkedett meg a mászás világával. Sokat emlegetett története szerint egyik nap az iskolából hazatérve vette észre, hogy otthon hagyta a kulcsait – ezt követően minden biztosítás nélkül felkapaszkodott a lakás hetedik emeleti erkélyére, miközben az utcán összegyűlt bámészkodók döbbent ámulattal figyelték bravúrját. Ez az élmény keltette életre benne a vágyat, hogy megmássza az épített csúcsokat, amelyek nemcsak magasságuk, hanem szédítő kiszögelléseik miatt is próbára tették. A vágy, hogy egyre magasabbra jusson és szembeszálljon a veszéllyel, ezzel a kalanddal kezdődött.

„Voltaképpen nem is tudom, mikor váltam profivá. Egyszerűen csak megtörtént. Mindent magam építettem fel, nem volt mihez igazodnom, hiszen amikor elkezdtem, senki sem mászott így. Nem voltak mászótermek vagy klubok, és nem is éltem a hegyek közelében. Meg kellett találnom a saját utamat – és meg is találtam.”

Vertikális kalandor

„A legtöbben ezt nem tudják, de az én természetes közegem, a szikla, és a sziklamászás. Nem az épületek. Sokkal lenyűgözőbb, amit a sziklákon csináltam, mint amit az épületeken.”

Ez amúgy tény. A francia sziklamászó pókember ma elsősorban a városi betondzsungel falainak meghódítójaként él a köztudatban, azonban sziklamászóként már korábban is komoly hírnevet szerzett. Alexander Huber a free solo egyik úttörőjeként méltatja, Alex Honnold pedig a biztosítás nélkül megmászott útvonalainak nehézségét és stílusát emeli ki. És ami nem mellékes: élő úttörőről beszélünk. Robert elsők között mászott ki minden kötél és biztosítás nélkül olyan útvonalakat, amiket mások kötéllel is alig. Az efféle teljesítmények bonyolultságát és kockázatát alig lehet szavakba önteni – természetes közegben egy málladozó párkány, egy kavics vagy akár egy elmozdult repedés is végzetes lehet.

A városi mászás Alain számára egyszerre lett kaland, látványosság és üzleti vállalkozás. A szponzorok már a kezdeteknél ott voltak, de kellett hozzá valaki, aki hajlandó volt kívülről felmászni a felhőkarcolókra. Magamutogatás ide vagy oda, Robert különös pályája mögött évtizedek sziklamászó-tapasztalata állt. Amikor a kilencvenes években nekivágott a nagyvárosi falaknak, az olimpiai szereplés még távoli lehetőség volt a mászósport számára. A sportmászás végül a 2021-ben megrendezett tokiói olimpián mutatkozott be — Alain viszont addigra már rég a saját műsorát csinálta. A saját erejéből, a semmiből teremtette meg ezt a különös életpályát. Erre nem lehet készülni, tanítani sem lehet igazán – és nemcsak megcsinálni, de túlélni sem egyszerű.

„Az épületmászás menet közben jött. Amikor a kilencvenes évek elején már nehéz sziklautakat másztam biztosítás nélkül, egészen az 5.13d fokozatig – ilyen nehézségű utat még senki sem teljesített free solo stílusban. Ebben az időben már hegymászó magazinokban szerepeltem világszerte, majd egy nap megkeresett egy svájci óragyártó: csatlakoznék-e a csapatukhoz? Igent mondtam. Filmeket készítettek a márka különböző nagyköveteiről, és a rendező megkérdezte, hogy a sziklák mellett épületekre is fel tudnék-e mászni.”

„Először azt gondoltam, őrültség az egész ötlet. De aztán elutaztam New Yorkba, Dallasba, Houstonba és Chicagóba, és útközben ráébredtem, hogy ez valójában egy új, ismeretlen terület. Különösen jól jött, mert akkoriban épp sziklákon szólózva toltam elég durva dolgokat, és talán csak idő kérdése volt, mikor következik be a végzetes hiba. Az épületek megmászása ezzel szemben új perspektívát nyitott számomra. Sokkal biztonságosabb. Nem mondom, hogy sokkal könnyebb, de bizonyos értelemben mégis az, mivel az ismétlődő mozdulatok miatt kevésbé kiszámíthatatlan. Ha meg tudod mászni az első pár métert, és elég erős vagy ahhoz, hogy kontrolláld az energiádat, akkor általában végig bírod egy, két, akár három órán át is – attól függően, milyen magas az épület.”

Bal és jobb esetek
Egy olyan ember, mint Alain, aki rendszeresen kísérti a sorsot, előbb-utóbb belefut egy-két kiadós pofonba. Neki szerencséjére az előbb volt az utóbb.

Egy 2005-ös interjúban elmesélte, hogy élete során hétszer zuhant le mászás közben. A legmegrázóbb balesete 1982 szeptemberében történt, de már az év elején sem volt szerencséje. 1982. január 18-án, tizenkilenc évesen egy dél-franciaországi sziklafalon hibázott a kötél biztosításánál: a karabiner helyett közvetlenül egy textil rögzítőelemen vezette át a kötelet. A súrlódás miatt a biztosítás felmondta a szolgálatot, Alain pedig a földre zuhant. Az esés következtében eltört a csuklója, a sarka, valamint az orra. Végül három műtétre volt szüksége, hogy helyrejöjjön. Ennek ellenére nem lassított, amint felépült, újra mászott.

1982 szeptemberében, immár húszévesen újabb súlyos balesetet szenvedett. Egy sziklafalon segített kötelet elhelyezni másoknak, majd ereszkedés közben a hibás biztosítás miatt fejjel előre lezuhant. Saját elmondása szerint húsz métert esett, és egy hétig kómában feküdt. A becsapódás összeroncsolta a kezét, a csuklóját és az alkarját, emellett koponyasérülést is szenvedett. A baleset maradandó mozgáskorlátozottságot és belsőfül-problémából eredő szédülést hagyott maga után.

A rehabilitáció után 66 százalékos egészségkárosodást állapítottak meg nála. Ez nem pusztán a szédülésről szólt: a mászó legfontosabb munkaeszközei, a kezei sem nyerték vissza korábbi mozgékonyságukat.

„Húsz métert zuhantam – húsz méter szabadesés, kézzel előre. Valójában fejjel előre estem, de a kezem érte először a sziklafal alját. Mindkét kezem szétroncsolódott, a bőröm és a húsom is felszakadt. A vérem csaknem 45 százalékát elveszítettem. A könyökeim is összeroncsolódtak, mert az alkarom afféle lengéscsillapítóként működött. A sziklafal alján egy mészkőlapnak csapódtam. Ennél keményebb felület aligha lehetett volna. Szerencsére azonban visszapattantam róla, és tovább estem, majd egy meredek lejtőn gurultam még húsz-harminc métert. Azt hiszem, ez sok energiát elnyelt, és valószínűleg megmentette az életemet. Egy hétig voltam kómában, aztán valahogy magamhoz tértem.”

1993-ban Alain újabb 8 méteres zuhanásba „futott bele”, miközben épp diákjainak mutatta be, hogyan használják lábukat támaszkodásra mászás közben. Egy rövid pihenőt tartva kezeit a háta mögött tartotta egy könnyebb szakaszon, ám elveszítette az egyensúlyát, és fejjel lefelé zuhant a mélybe. Az esés következtében mindkét csuklója és alkarcsontja eltört, agyrázkódást szenvedett, és harmadszorra is eltört az orra. Újra kómába esett, és két hónapot töltött kórházban. Ezt követően már csak egy komolyabb esése volt.

2004-ben „csupán” 2 métert zuhant, ám azt is a könyökére, amikor felmászott egy közlekedési lámpára, miközben egy interjúhoz fényképezték. Végül negyven öltéssel varrták össze a karját. Ennek ellenére mindössze egy hónappal később megmászta (legálisan) a világ akkori legmagasabb felhőkarcolóját (508 m), a Taipei 101-et a hivatalos megnyitóünnepség részeként.

„A lelkem mélyén magam sem értem, hogyan lehetek még életben. Egy ilyen zuhanást normális körülmények között nem él túl az ember, de én mégis itt vagyok. Az orvosok azt mondták, hogy soha többé nem tudok majd mászni, én azonban rácáfoltam a jóslatukra: visszatértem. Két évembe telt, mire jobb lettem, mint a balesetem előtt. Bár 66 százalékos egészségkárosodást állapítottak meg nálam, nemcsak visszatértem, hanem sokkal jobb mászó lettem, mint valaha. 1991-ben megmásztam a világ legnehezebb free solo útvonalát. Ez korábban elképzelhetetlennek tűnt: egy ilyen összetört testtel ilyen teljesítményt nyújtani szinte felfoghatatlan.”

Robert a kilencvenes évek elején már 8b nehézségű sziklautakat is mászott kötél és biztosítás nélkül, miközben a kötéllel teljesített utak élvonala akkoriban a 8c fokozatnál járt. Vagyis technikai nehézségben a sportág csúcsának közelében mozgott – úgy, hogy neki egyetlen hibás mozdulat sem fért bele. Ez egészen elképesztő teljesítmény.

Freesoloing 5.13d in 1991 when the hardest route climbed with a rope was 5.14b.

Az őrület stratégiája, avagy „Nincs kedvem leesni”

„A mentális felkészülés az évek során szinte automatikussá vált, hiszen közel ötven éve mászom biztosítás nélkül. Nagyjából ez az egész életem. Fejben felkészülni ezért számomra viszonylag egyszerű: szinte mindig ugyanaz a folyamat játszódik le bennem. Ez nem jelenti azt, hogy egy mászás előtt ne félnék, de nagyon jól ismerem magam. Tudom, hogy amint elkezdek mászni, jól érzem magam. Ilyenkor félreteszem a félelmemet, és csak mászom.”

Valójában Alain mindennek nevezhető, csak őrültnek nem. Minden egyes mászása gondos, aprólékos előkészületekkel jár, gyakran hónapokkal korábban elkezd dolgozni a részleteken. A felkészülés azzal kezdődik, hogy megismeri, mit fog mászni — sziklát vagy épületet —, és ehhez jön a fizikai felkészülés. A többi nagyrészt fejben zajlik. Tisztában van azzal, mit kockáztat, mégis bízik a tudásában és önmagában. „Meg tudom csinálni, és meg is fogom csinálni” — fogalmaz. Leírva ennyi az egész. Több száz méterrel a talaj fölött már valamivel nehezebb. Ugyanakkor minden sikeres mászást követően úgy érzi, hogy újra megérdemelte azt az életet, amit egy pillanatra maga mögött hagyott. Minél nagyobb a félelem, annál felszabadítóbb érzés a csúcs elérése. A halállal való szembenézés után életöröme csak fokozódik.

A bravúrok és a mások számára elérhetetlennek tűnő helyek meghódítása láthatóan magával ragadja. Alain alakjában a sportember mellett ott a művész, a rendbontó és a provokátor is: szenvedéllyel vállalja a kihívásokat, és ha kell, a következményeket is. Igazából nem nehéz észrevenni, hogy adrenalinjunkie. Azok az emberek, akik ilyen szélsőséges szituációkban mozognak, vágynak vissza, hogy újra átélhessék ezt az érzést. De az a tény, hogy a pókember még 64 évesen is itt van köztünk, sőt még mászni is szokott, azt mutatja, hogy koncentrálni, összpontosítani kétségkívül tud.

„Számomra az elmém egyfajta biztonsági háló.”

„Mi, emberek, a biztonságot többnyire valami kézzelfogható dologhoz kötjük: egy kötélhez, lánchoz, létrához, bármihez. Pedig a biztonság mást is jelenthet. Például az önmagadba vetett hitet. Sokszor kellett már bíróságon védekeznem, amikor mások meggondolatlan veszélyeztetésével vádoltak. Ilyenkor elmagyarázom, hogy mászás közben tudom, mit csinálok, és biztonságban érzem magam. Ha pedig biztonságban érzem magam, az azt jelenti, hogy másokat sem veszélyeztetek. Nincs kedvem leesni. Nincs kedvem meghalni. Ha pedig mégis történik valami, és hajszál híján lezuhanok, az sem zökkent ki különösebben. Oké, majdnem leestem, de nem estem le. A műsornak folytatódnia kell. Ennyi. Nem esek pánikba, hanem egyenként oldom meg az előttem álló akadályokat.”

Az engedély nélküli mászásokhoz olykor bankrabló módjára kell kicseleznie a biztonságiakat: mire észreveszik, már a homlokzaton kapaszkodik. A menekülés azonban ritkán része a műsornak. Számos országban vették már őrizetbe, miután befejezte a mászást. A rendőröknek többnyire elég csak kivárniuk a végét — legyen az odalent vagy a tetőn odafent.

Robert jónéhány épületet engedéllyel, szponzorált bemutatók keretében mászott meg. A támogatók hosszú időn át a megélhetését is biztosították. Mindezt úgy, hogy korábbi baleseteinek következményeit máig viseli: kezei és csuklói mozgása korlátozott, és visszatérő szédüléssel is küzd. Fizikai felkészültsége és évtizedes tapasztalata azonban rendkívüli teljesítményekre teszi képessé. Ne feledjük: a látványos mutatványok mögött komoly sziklamászó-múlt áll. Alain nem valamiféle vásári akrobata.

Egy-egy mászása órákig tarthat, miközben a pihenés lehetőségeit a homlokzat diktálja. Biztosítás nélküli mászásain egy pár mászócipővel és az övére akasztott magnéziumporos zsákocskával indul neki a falnak. Mondják, hogy minden fejben dől el, Alain esetében ez különösen igaz. Egy futó egy húzódás miatt kiszállhat a versenyből; egy felhőkarcoló oldalán ugyanez már jóval bonyolultabb. Alainnek nincs visszaút, ha valami váratlan történik. Itt a fizikai erő mellett az is döntő, hogyan kezeli a félelmet, a fáradtságot és a váratlan helyzeteket.

Ennek ellenére pókemberünk megőrizte humorát; egyszer megjegyezte: „Egy kicsit jobban aggódom a globális felmelegedés miatt, mint attól, hogy leesek.”

Trófeák
Alain közismert bravúrjai közé tartozik a Kuala Lumpur-i Petronas-ikertornyok egyikének megmászása: két korábbi, rendőrök által megszakított kísérlet után 2009. szeptember 1-jén végre feljutott a csúcsra.

Egy évvel korábban, 2008. június 5-én a New York Times székházát mászta meg. Ezúttal üzenetet is vitt magával: a homlokzatra kifeszített transzparensen az állt, hogy „A globális felmelegedés hetente több embert öl meg, mint a szeptember 11-i terrortámadások.”

Továbbá olyan ikonikus építményeket is megmászott, mint az Eiffel-torony, a Sydney-i Operaház és a Montparnasse-torony. A Burj Khalifa is szerepel a trófeái között, bár a világ legmagasabb épületén a szervezők előírására kötéllel biztosította magát.

1999. augusztus 20-án a chicagói Sears Tower — a mai Willis Tower — is sorra került. Dan Goodwin 1981-es mászása után Robert lett a második, aki kívülről jutott fel az épület tetejére. Goodwin tapadókorongokat és mászóhorgokat is használt; Robert mászócipővel, magnéziumporral, kötél és biztosítás nélkül kapaszkodott fel.

A kétezres évekre a felhőkarcolóhágó biznisz is lendületet vett: Robertet hivatalos rendezvényekre és reklámakciókra is hívták, ahol a mutatványért komoly honorárium járt. 2003. február 21-én például engedéllyel mászta meg a National Bank of Abu Dhabi székházát. A beszámolók mintegy százezer nézőről szóltak.

Ugyanazon év májusában a londoni Lloyd’s 95 méteres épülete került sorra, ezúttal a Sky Movies megbízásából. A Pókember televíziós premierjét népszerűsítő mászásért a sajtóhírek szerint mintegy 18 ezer dollárt kapott. A jelmezt később sem hagyta mindig otthon: 2004. október 19-én Pókembernek öltözve „ostromolta meg” a Total olajtársaság 187 méteres, La Défense negyedben álló székházát, amire mintegy 25 perc alatt felért.

2004. december 25-én Robert a világ akkori legmagasabb felhőkarcolóját, az 508 méteres Taipei 101-et mászta meg. Ezúttal teljesen legálisan, az épület hivatalos megnyitóját felvezető rendezvénysorozat részeként — kötélbiztosítással. Az eső és az erős szél alaposan megnehezítette a dolgát: a mászás közel négy órán át tartott, csaknem kétszer tovább a tervezettnél. Útközben többször megpihent, az utolsó tíz emelet előtt még vizet is ivott, és beszélgetett az épület elnökével. A csúcsra fáradtan, de mosolyogva ért fel.

Kínában aztán különös fordulatot vett a története. 2007. május 31-én Pókember-jelmezben felmászott Sanghaj akkori legmagasabb épületére, a 88 emeletes Jin Mao toronyra. A jutalma öt nap elzárás, kiutasítás és ötéves beutazási tilalom lett. Novemberben mégis visszatérhetett: ezúttal turisztikai meghívásra. November 18-án a Csangcsiacsie térségében emelkedő Tienmen-hegy egyik mintegy kétszáz méteres sziklafalát mászta meg, biztosítás nélkül.

A két kínai mászás között Moszkvában is akadt dolga a rendőrökkel. 2007. szeptember 4-én megmászta a Federation komplexum nyugati tornyát, majd rövid időre őrizetbe vették.

Robert a saját történetét is megírta. Önéletrajza 2004-ben jelent meg franciául, L’homme-araignée címmel, majd 2008-ban angolul is kiadták With Bare Hands címen. A könyv végigköveti, hogyan jutott el a dél-franciaországi sziklafalaktól a világ felhőkarcolóiig, miközben félelmeiről, súlyos baleseteiről és a mászáshoz való visszatéréséről is mesél. A sérülései maradandóak voltak, de a pályájának nem vetettek véget

Aki mozgás közben is megismerné a Pókembert, annak Julie Cohen 1998-as, 52 perces dokumentumfilmje, a The Wall Crawler is kapaszkodót ad: Robert sziklán és épületeken végrehajtott mászásaiba enged bepillantást.

Cutting Edge – The Human Spider (2008)

2022-ben volt 60 éves és egészen durva, hogy még ennyi idősen is vállalkozik komolyabb megmérettetésekre is.

Robert jelenleg Balin él, és a mászás mellett a környezetvédelemről is szívesen beszél. Extravagáns figurájától talán szokatlanul hangzik, de a fogyasztás visszafogását sürgeti.

„Túl sok az ipari termelés, túl sok van mindenből. Emlékszem, gyerekkoromban nem is szupermarketbe jártunk, mert nem volt a környéken, csak néhány kis élelmiszerbolt. Talán egyféle chipset lehetett kapni, meg két-háromféle joghurtot. Most meg háromszázféle joghurt és háromszázféle rágcsálnivaló van. Mindenben szükség van egyensúlyra. Minél többet termelünk, annál jobban pusztítjuk a bolygót. Ha életben akarunk maradni, meg kell védenünk a Földet” — mondta a The Creative Process interjújában.

És ha nem lenne közönség? Se kamera, se közösségi média? A Climbing 2025-ös interjújában ezt is megkérdezték tőle. Robert a Verdon sziklafalaihoz tervezett visszatéréséről beszélt, majd hozzátette: „Valószínűleg képek sem készülnek majd. Semmi sem lesz. Egyszerűen azért csinálom, mert szeretek mászni.”