Miért ne hinnénk abban, ami bennünk él… És miért ne élnénk annak a bűvöletében, amiben hiszünk?
Akutagava Rjúnoszuke biztos vagyok benne, hogy megengedné, hogy nagyon fárasztó, tetejébe középszerű viccet süssek el a novelláskötetének a címével. Jó kedélyűnek nem mondható, de jó humorú ember volt. Majdnem minden művében található valami finom, gyakran csak beavatottaknak érthető humor. Ehhez a humorhoz nem kell feltétlenül tárgyi tudás, és nem kell japánnak lenni. Egy jó íróban ne azt keresd, hogy japán! Több cikkben foglalkoztunk az irodalom csúcsait ostromló japán írókkal. Van, aki reggel lefut egy félmaratont és egésznap izzadja a szavakat, és hatalmas munkával felküzdi magát a csúcsra, és van, aki könnyedén felsétál, felrepül vagy eleve odaszületett. Hisz ő a sárkány vagyis Rjúnoszoke.
A sárkány meglebbenti szárnyát a bózótmélyben
Állítása szerint a Sárkány évében, havában, napján és órájában született, ezért kapta Rjúnoszuke, azaz „sárkány fia” utónevet. Idős szülei első fiúgyermeke volt.
Akutagava Rjúnoszuke 1892-ben született Tokióban. Haláláig a japán fővárosban élt. 1927-ben, harmincöt éves korában megmérgezte magát.
Akutagava egyetemi tanulmányai után angoltanárként helyezkedik el, pont úgy, mint Nacume Szószeki, aki szintén izgalmas japán író. A Macska vagyok című könyve kötelező. Ja, de most nem róla írok. A lényeg, hogy van egy érdekes kulturális jelenség, hogy azok a japán írok, akiket mi nagyon japánként olvasunk, nagyon is a nyugati kultúra rajongói és ismerői voltak. Részben azért tanultak meg angolul, franciául és egyéb nyelveken, hogy eredetiben olvassák a műveket. Kikuchi Kan szintén angol szakos volt, és szintén nagy író. Bár lenyűgözte őket a nyugati kultúra, a japánok egyáltalán nem voltak naivak.
„Mert nagyon is természetes, hogy amikor a déli barbárok istene idejött hozzánk a tengerentúlról, az ördögnek
is vele kellett jönnie – vagyis, mikor Nyugatról befogadtuk a jót, a rosszat is be kellett fogadnunk.”
Akutagava a huszadik század elején kibontakozó modern japán irodalom ún. „intellektuális iskolájához” tartozik. Ez az irányzat a francia naturalizmust kívánja ötvözni a japán hagyománnyal: kedveli a történelmi tárgyakat, lelki folyamatok csaknem hűvös elemzését nyújtja, szűkíti a témavilágot, de aggályosan ügyel az elbeszélés szerkezetére, technikáira és stílusára.
„A naturalizmus az irodalom érelmeszesedése” – mondták találóan. Szóval ne egy tipikus naturalista vagy realista íróra gondolj! Akutagava inkább talál, mintsem kitalál. Soha nem elégszik meg egy-egy esemény történelmi jelentőségének ábrázolásával, hanem keresi a különös, furcsa, néha egyenesen valószínűtlen, sőt valószerűtlen helyzeteket. Az éneklő borz kötete (de maga a novella is) jó példája ennek. Ha el akarnád olvasni magát a konkrét novellát, itt meg tudod tenni, de érdemes a kötetet is beszerezni.
„Eszméinket, amelyekre az életben szükségünk van, talán háromezer évvel ezelőttről hoztuk magunkkal. A mi ténykedésünk kimerül abban, hogy fel-felszítjuk a régi parazsat.” Japán, ha újít is, nincs elájulva magától, ez a fajta realizmus még a legálmodozóbb novelláiban is megjelenik, és érdekes kontrasztot alkot.
„Legszívesebben azzal dicsekszünk, ami hiányzik belőlünk. Mindenkinek világosan tudnia kell, hogy nem sokat ér. Valóban csak az ér valamit, aki ezt tudja.”
Ma azt mondanád, kicsit mágikus realizmus partvizein evez, és pszichologizálni meg lemerül a mélyre. De egészen biztos vagyok nem izgult ezen. Furcsa hogy első pillanattól kezdve már 20 évesen befutott, 16 éves kora óta írt, egyáltalán nem volt megelégedve magával.
„A legbölcsebben az él, aki megveti kora erkölcseit.” –mondta. „Bár ebben a korban születtem, nem vagyok alkalmas semmi értelmes dologra: […] és egyre csak azt várom, hogy valami csodálatos dolog történjen.” Ez a fajta arisztokratikus magányérzet, hiányérzet származik a szellemi hontalanságból és abból is, hogy pontosan látta milyen zavaros állapotban van a világ. Művei egy külön utas ember sajátos gondolatai. Mesterien ábrázolja az emberi természet ellentmondásos, olykor démoni vonásait, kicsinyességeit. Az éneklő borz novelláskötetet ajánlom, de bárhol kezdheted az életművet, nem fogsz csalódni. Egy sárkány a lét felett siklik és nem szokott hibázni, nem tulajdonsága neki a hiba. Ha most itt lenne, erre rögtön rávágná: mert mindenben benne van a hiba. A „beatiful mistake”.
Hogy is volt?
A négy szörnyű ellenség: a kételkedés, a félelem, a gőg és az érzékiség –mondta, és mintha mindegyiknek szánt volna több novellát is.
Akutagava egyetlen nagyregényt sem írt. Számos haiku mellett sikerét elsősorban novelláinak köszönhette. Haikuit itt találod, de vigyázz, ez egy más ízléshez kapcsolódó lírai műfaj.
Novellái közül az egyik leghíresebb rögtön kettő. Ugyanis a Rashomon a Vihar kapujában, amit Kuroszava 1950-ben feldolgozott, trükkös film, okos alapanyagból.
A film történetét A bozótmélyben, helyszínét A Vihar kapujában című Akutagava novella adta. A valóság és az igazság relatív voltát kutatja, de egyben azt is, ahogy az emberek kiszínezik, ferdítik a valóságot.
Sokan, akik felületes olvasók vagy nem nyitottak a mágikus realizmusra vagy az akutagavai ködösebb humorra, azoknak bátran merem ajánlani a naplójegyzeteit vagy útleírásait. Pontos képet kapunk a korról. Az ószakai Mainicsi Simbun 1921-ben küldte Rjúnoszukét, a már elismert japán írót Kínába, hogy az újság tudósítója legyen. A klasszikus kínai kultúra iránt rajongó Akutagava lehetőséget kapott, hogy közvetlenül is megtapasztalja Kínát. Négy hónapon át szerzett élményeiről útijegyzeteket írt. Itt nemcsak azt tudjuk meg, hogy a mostani szupermenő Tokió és vidéke kicsit falusias volt, „Japán semmiben sem ér fel Sanghajhoz, ami pont olyan mint a nyugati városok.”
A középkori japán mentalitás ellenére a nyugati ember számára is meghökkentő dekadenciát találunk. Az 58 éves sztárkurtizánt még befogadja a tudatunk, de a 12-13 éves örömlányok létezése azért szomorú és hátborzongató is egyben A furi nevű 1749 online világirodalmi magazin szemléz belőle.
Akutagava 35 évesen öngyilkos lett, halála után műveit a II. világháború végéig betiltják Japánban. Miért is? Pont azért, mert ő bár kinevette a naturalizmust és a realizmust, mégis mintegy mellesleg leírta a valóságot is. A japán novellisztikában Akutagava az első író, aki a hagyományos témákat merészen kezeli. Ugye azt vegyük észre, hogy a nőkről lehetett úgy beszélni, mint egy lóról, mint egy tárgyról, akár erotikus stílusban is, ellenben ha a nemeseket kritizálod, akkor hamar betiltottak. Rjunószuke volt annyira (lehet mondani) egy bármi piszlicsáré dologért karddal vagdalkozó társdalomban halált megvetően bátor, hogy kimondta: a szamurájok bizony sokszor tetvesek voltak. Le is írta néha a tetvészkedők párviadalát, meg hogy a Nyugat-majmoló, századvégi (1800-as évek) tokiói estélyek csipkés-virágos-legyezős-elsőbálos lánykáival együtt táncolnak a tetves, bolhás szamurájok.
„Senki se tiltakozik a bálványrombolás ellen, ha legalább akkora új bálványt kap helyette.”
Szerzőnk, mint jó író, nem kínált hamis bálványokat, csak megmutatta, ha a király meztelen vagy tetves.
Várom, hogy a Vihar kapujában az eső elálljon
Anyja idegbetegsége egész életében kísérti, állandóan attól retteg, nem örökölte-e anyja betegségét. „Lelkem Afrikája határtalanul terül el bennem. Rettegek tőle.”
Azt tudni kell, hogy az öngyilkosság Japánban nem az volt, mint amit mi gondolunk róla, vagyis a legrosszabb rosszak egyike. Émile Durkheim, a szociológia egyik atyja, egész könyvet szentelt a témának, hogy árnyalja a lélek szürkéjének ötven árnyalatát. Japánban a lélekvándorlás és egyéb tanok miatt is ez egy bevett mód volt, hogy na, akkor ebből a körből kilépek, majd jövök megint.
„Az istenek szerencsétlenségükre nem tudnak öngyilkosságot elkövetni, mint mi.”
Ne feledjük ez egy olyan kultúra, ahol legalább 10 szó van az öngyilkosságra: jigai, jiketsu, sepukku, hara-kiri, jijin, jisatsu stb. Ami nekem meglepően furcsa, hogy egyszer elkezdtem számolni és a századelő japán irodalmának fele öngyilkosságot követett el, legtöbbjük akár többször is, ha nem sikerült, és amit tényleg nehéz európaiként felfognom, hogy nagyon sokszor csoportosan vagy párban. „Hát nem akad senki, aki csendesen megfojtana, amikor alszom?”
Akutagava is felesége egyik barátnőjével kísérelte meg először, de életben maradt. Aztán már nem.
„A titok ajtaját nem olyan nehéz kinyitni, mint ahogyan azt az emberek gondolják. Ellenkezőleg, az a szörnyű, milyen nehéz bezárni.”
Ha egy ilyen összetett és izgalmas szerzővel van dolgunk, nem könnyű és nem is kell mindent felfejteni, elég ha tudjuk, hogy őszinte helyettünk is. Néha kíméletlenül őszinte.
Gergely Ágnes így fogalmazta ezt meg tömören a szerzőnkről: „A legfontosabb japán irodalmi kitüntetést Akutagava-díjnak hívják. Mintha a szüretet a présről nevezték volna el.”
