Vonnegut megkerülhetetlen, de megugorható klasszikusa ezúttal képregényként elevenedik meg Ryan North adaptálásában, valamint Albert Monteys olykor apokaliptikusan komor, máskor harsány, naturalista, humoros rajzain keresztül. Képről nehéz beszélni azt nézni kell,
Képregény-Vonnegut, tetejébe egy nehezebb könyve. Biztos, hogy jó ötlet ez?
Bevallom, kicsit féltem ettől a könyvtől, de kellemesen csalódtam. Eleve ez a 100 híres regény tömörített verzióban, meg Disney-féle Goofy-s képregény verzióban a Don Quijote meg hasonló dolgok nálam no go zónák. Ellenben itt a kellemeset a hasznossal esete forog fenn.
Persze a regény ismerete nélkül szerintem kár belevágni, avagy messze nem lesz olyan katartikus élmény. A jó regény egy utazás, megéri az időt, amit rászánsz, behúz, visz magával. Tehát a regény egy alaposan átgondolt szerkezet, ami varázslatosan van kitalálva, és ha belepiszkálsz, valószínűleg tönkreteszed.
Ezzel szemben a képregény abba a 15-20%-ba tartozik, amikor sikerül a kísérlet. Vizuálisan minden panelnek megvan a helye és szerepe, semmi sem ad hoc került oda. Folyamatosan új módokat találtak a forrásanyag adaptálására. Vonnegut saját kísérleti megközelítését átvéve bátran variáltak azon.
A szerzők nem akartak semmi mást, mint Vonnegut pompás regényét képekbe öltöztetni, és lehetőleg hozni annak humoros, mégis mély mondanivalóját és stílusát. Nem tettek hozzá, elvenni óhatatlanul vettek el belőle, de közben szolgai alázattal, és ami lényeges, tehetséggel hozták a mondanivalót a stílussal egyetemben. A bravúr ott sikerült, hogy a képek maguk is megállnak a lábukon, vagyis egy új réteget kapunk, egy új koncepciót. Aki olvasta a könyvet, de nem ismerős a képregények világában, annak jó játék lesz. Aki nem olvasta a könyvet, az olvassa el, vagy a képregényt, nem kevesebb ez a verzió. A feldolgozások általában kevesebbek, esetünkben a kevesebb itt ha nem is több, de megközelítőleg egyenlő, mert kellő tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz. Igazán érdekes lett.
Az ötös számú avagy a gyermekek keresztes hadjárata
Az ötös számú vágóhíd a világirodalom egyik legjelentősebb, egyszersmind legkülönösebb háborúellenes műve, melyet 1969-es megjelenése óta széleskörű kultusz övez. Nincs előzménye. Valós önéletrajz tudományos fantasztikummal és egy másik ember önéletrajzával keverve, sajátos elegy. Kurt Vonnegut részben személyes tapasztalatait felhasználva, sci-fi elemekkel (időutazással és UFO-kkal) színesítve, szarkasztikus humor és kíméletlenül őszinte társadalomkritika mentén dolgozta fel korosztályának legnagyobb próbatételét, a második világháborút. Ezért is a „gyermekek keresztes hadjárata” alcím, mert erre ők, de senki nem volt felkészülve.
A XX. századi Európa egyik legvéresebb eseménye Drezda 1945-ös bombázása, ahol hadifogolyként Vonnegut is ott volt.
Vonnegut harcolt a második világháborúban. A vége felé hadifogságba került, s a németek Drezdába szállították. Egy tábor után a szállásukat egy vágóhíd adta (innen a könyv címe). A vágóhídon élte át és túl Drezda teljesen felesleges, tét nélküli, bombák általi elpusztítását. Drezdában körülbelül százezer ember halt meg. Bár ez a képregény rendre húszezres nagyságrendről beszél. Ebbe most nem mennék bele, de a 45 ezres pusztítás a legelfogadottabb és az is alulbecsült. Ennek azért van jelentősége, mert az amerikaiak a második világháború után szépen kozmetikázták a saját háborús bűneiket. Egy háború szörnyű és értelmetlen, természetesen nem csak a németek „nyúltak mellé”. Most nagyon finoman fogalmaztam.
A kettősségek a kettősségben, hogy Vonnegut minden felmenőjét tekintve német származású amerikai, és jelen esetben a saját hazája bombázta az „őshazáját”, meg őt is, hiszen hadifogolyként ugyanolyan veszélyben volt.
A regény főszereplője Billy Pilgrim a második világháború káoszában úgymond „elszabadul az időben”. Hősünk szakadatlanul ingázik múlt és jövő, tébolyult valóság és burjánzó fantázia, képtelen karakterek és abszurd szituációk között – kalandos útja Drezda romjaitól a háború utáni Amerikán át egészen távoli Tralfamador bolygóig vezet, ahol Billy megtanulja, hogy „a halál jelentéktelen, a szabad akarat pedig merő illúzió”. Ebben a regény amúgy nagyon hasonlít Pelevin Agyaggépuska című örökbecsűjére, egyben jó példa arra is, hogy mennyire fontos és nagy hatású regény az Ötös számú vágóhíd.
A regény egyébként folyamatosan felkerül a 20. század legnagyobb regényeinek listájára – most is ott van a Time minden idők legjobb 100-as listáján.
Vonnegut gyorstalpaló
Hozom a jó hírt: Vonnegutnak magyarul megjelent valamennyi regénye, és ezek mind közepesnél jobbak vagy nagyon jók. Több regényét ő maga illusztrálta egyéni rajzaival. Ezért is bátorkodtam az Albert Monetys által „képregényizált”, mi több vizuálisan újragondolt Vonnegutot ajánlani.
Kurt Vonnegut amerikai író volt. Német-amerikai. Ez magában megérne egy kurt, izé kört. Több rossz szójáték nem lesz, ellenben kevesen tudják, hogy Amerikában olyan sok német él, hogy majdnem ez lett a hivatalos nyelv, amikor az Államok függetlenségekor erről szavaztak. A második legtöbb szavazatot kapta, igen, a spanyol előtt. Ezt csak azért írtam le, mert kvízjátékokban ez a többmilliós kérdés szokott lenni. Szóval meglepően sok német él az Államokban.
Vonnegut ükapja, Clemens Funnegut, 1848-ban a németországi Münster környékéről vándorolt be az Egyesült Államokba, és 1850-ben Indianapolisban telepedett le. Leszármazottai a helyi német polgárság prominens tagjai lettek, s az első világháborúig eleven kapcsolatot ápoltak az anyaországgal: Vonnegut apja, mint harmadik generációs amerikai német, folyékonyan beszélt németül, akárcsak Kurt Vonnegut édesanyja. Az első világháborút követően az amerikaiak gyanakvással tekintettek az amerikai németekre, s bár a Vonnegutok otthonukban továbbra is németül beszéltek egymással, a gyerekeik – Kurt Vonnegut és nemzedéke – már nem használta a nyelvet. Elkopott a németségük. Érdekes adat még, hogy Kurt bátyja, Bernard Vonnegut (1914–1997), későbbi légkörfizikus, nevéhez fűződik az a felfedezés, hogy ezüst-jodid-permet hatására a felhőkből eső formájában csapadék nyerhető.
Vonnegut írói munkásságába nem megyek bele.
Fogadd el egy szóban: zseniális. Ha nem hiszed, olvasd őt.
Érdekes életrajzi adat, amit se a wikipédia, sem az Ötös számú vágóhídat elemző recenziók nem kereteznek rendesen, hogy miként is került Vonnegut a frontra. Mivel nincs három órád, ezért röviden. Filmre illő történet. A wikipédia ennyit ír: „A Tennesseei Egyetemre vezényelték, ahol hadmérnöki tanulmányokat folytatott, majd az európai hadszíntéren a 106. Gyalogos Hadosztály felderítője lett.”
Nem kell nagy nyomozónak lenni, ha egy hadmérnöki tanulmányokat folytató tiszti rang várományosa, hirtelen közlegényként a büntető zónába felderítőnek kerül, ami lássuk be elég golyófogó szakma, na az felettébb gyanús.
Röviden a modern festők a hibásak mindenért. Bővebben egy egész vicces, de nem túl szerencsés történet bontakozik ki. Már az szürreális, hogy amikor Vonnegut a sorozásnál elmondta, hogy író, íróaspiráns, akkor a neve mellé egy művész rubrika került. A művész rubrika egy másik alegységnél már összemosódott, majd egy olyan kaszárnyában találta magát, ahol szobrászok, táncosok, hegedűművészek és igen, festők is voltak.
A hadsereg azt találta ki, hogy akkor ezeket a hadmérnöki iskolában átképzik. A szobrászok és a festők tudását tudták hasznosítani. Gyakorlatban ez abból állt, hogy egész nap tankokat, harci járműveket festettek zöldre és terepszínűre. Na, most képzeld el mekkora mázli ez! Egy csomó művészember mérnökök vezetése alatt, messze a fronttól. Állandó bulizás és jó hangulat. De sajnos a festők nem bírtak magukkal jó dolgukban. Unatkoztak. Unták a sok zöldet és terepszínt. Saját szakállukra piros, rózsaszín és egyéb élénk színeket rendeltek be. Aztán csak úgy maguk szórakoztatására elképesztően színes, absztrakt, virágos tankokat festettek. Ez már magában elég hippi. A hadseregnél meg kíváncsiak voltak mi ez a sok érdekes szín, amit folyton rendelnek ezek a fiúk. Nos, röviden idézem az üvöltöző tábornokot: „Mi ez a sok rózsaszín buzi tank, az anyjukkal szórakozzanak!”
Ez a lehető legrosszabb forgatókönyv volt a művészeknek, ha egy hadnagy, százados, őrmester kapja rajta őket, akkor csak átfesteti, csuklóztatás lesz és büntetést kaptak, de így az egész századot a frontra vezényelték és szétszórták őket. Mindezt a festők miatt, akik unatkoztak, ezért nem fértek a bőrükbe.
Vonnegut 1944. december 22-én az ardenneki csata során életveszélyes sérüléseket szenvedett, komoly vérveszteséggel, német hadifogságba esett. 1945. május 22-én a Bíbor Szív kitüntetettjeként szerelt le. Vonnegut nem az a dicsekvő fajta, és az életrajzai nem térnek erre külön ki, de a Bíbor szívet nem akárki kapja meg. A Bíbor Szívet az USA fegyveres erői azon tagjainak ítélik oda, akik háború során csatában, ellenséges fegyvertől sebesültek meg. A kitüntetést gyakran posztumusz ítélik oda, ha a katona szolgálatteljesítés közben meghalt vagy sérüléseibe belehalt. Nagyon gyakran halottak kapják, és komoly sérülést kell érte elszenvedni.
Veteránunk a háború után belefogott a nagybetűs regényírásba. Szerzőnk hatodik regénye, Az ötös számú… 1969-ben jelent meg, s Vonnegut egy csapásra ismert íróvá lett általa. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is magas színvonalon jó regényeket írjon. A Vágóhíd egy háborúellenes kiáltás és kiállás, egyben egy egzisztencialista életközépi válságot feldolgozó mű. Depressziósoknak kötelezővé tenném. Igazi keserűpirula, de mézes teával. Egy jó alkotás, újabb gondolatokat szül. Ryan North és Albert Monteys, a két kvázi társszerző utód, remekül elkapta Vonnegut stílusát és hangulatát. Mindenképp olvasd el az eredeti regényt, de ha nem olvasnád el, akkor a képregény tökéletes.
