Bakshi és a felnőtt rajzfilm

„Minden bizonnyal a legkreatívabb amerikai animátor Walt Disney óta” –The New York Times

Ralph Bakshi neve elválaszthatatlanul összeforrt a rajzfilmek Nyugaton történő nagykorúsításával. Életműve igazi csemege minden képregény- és animációrajongó számára. Ha eddig még nem találkoztál a nevével, de szereted a rajzolt alkotásokat, akkor itt az ideje, hogy bepótold a hiányosságot.

Első két, moziba szánt rajzfilmje, a Fritz, a macska (Fritz the Cat, 1972) és a Csúcsforgalom (Heavy Traffic, 1973) alapjaiban rengették meg az amerikai animáció világát. Ekkoriban az Egyesült Államokban az animációt kizárólag gyerekmatinéknak szánták. Ebbe szállt bele páros lábbal, fityiszt mutatva Ralph. A hagyományosan gyermeteg rajzfilmeket felnőtteknek szóló, komoly, gyakran tabudöntögető és pikáns tartalommal töltötte meg, aminek hatására alkotásai azonnal korhatáros besorolást kaptak. Ez azonban csak fokozta az érdeklődést.

Bakshi a hagyományos rajzfilmezés eszköztárát használva merőben szokatlan tematikákat dolgozott fel. A nagyvárosi életet kegyetlen őszinteséggel, fekete humorral és realista ábrázolással vitte vászonra. Pályafutásának második szakaszában pedig a sci-fi és dark fantasy műfajok irányába fordult, ahol ismételten bizonyította, hogy a felnőtt közönséget célzó, fantáziadús és szabályokat felrúgó alkotásokban rejlik az igazi ereje. Felnőtt, fantáziadús és tabudöntögető, kell ennél több?

Egy 1971-es Los Angeles Times-nak adott nyilatkozatában Ralph Bakshi élesen kritizálta a rajzfilmes világ akkori állapotát és megfogalmazta radikális újító szándékait „Az a tény, hogy felnőtt, elvileg értelmes emberek pillangókat rajzolgatnak egy virágos mezőre a Disneynek, miközben amerikai gépek mindent lebombáznak Vietnámban, és nálunk kölykök vonulnak az utcákon változást követelve, ez így egyszerűen együtt röhejes. Beszéljünk már arról, miben vagyunk.”

Az 1970-es években Ralph Bakshi a függetlenfilmes és felnőtt-orientált produkciók úttörőjeként határozott alternatívát kínált a Disney által uralt, szirupos mainstream animációval szemben. 1972 és 1994 között kilenc moziban bemutatott játékfilmet rendezett, amelyek túlnyomórészt városi drámák vagy fantasy filmek voltak – ezek közül ötöt maga írt. Amikor azt mondtam, Bakshi radar alatt volt, azt is írhattam volna, radar felett túl magasan, hiszen több alkotása is jelentős kasszasikert ért el.

A mozifilmek mellett Bakshi számos televíziós projektben dolgozott rendezőként, íróként, producerként és animátorként, sőt, videoklipeket is rendezett. 1967-ben a Paramount Pictures animációs részlegénél kezdett, de már egy évvel később, 1968-ban megalapította saját stúdióját, a Bakshi Productionst.

Első játékfilmjével, a Fritz, a macskával (1972) Bakshi rögtön berobbant a köztudatba. Robert Crumb kultikus képregénye alapján készült alkotása az amerikai animációs világban és világszerte is páratlan újítás volt. Ez az első olyan animációs film, amely X-besorolást (csak felnőtteknek) kapott az Amerikai Filmszövetségtől, és később minden idők legsikeresebb független animációs filmjévé vált.

A következő 11 évben Ralph Bakshi további hét animációs filmet rendezett, amelyek mindegyike mára kultikus státuszba emelkedett. Olyan ikonikus alkotások fűződnek a nevéhez, mint a Varázslók (Wizards, 1977), A Gyűrűk Ura (The Lord of the Rings, 1978), az American Pop (1981) és a Tűz és jég (Fire and Ice, 1983). Ezekről részletesen írtunk két korábbi cikkünkben is.

Kilenc év szünet után Bakshi 1992-ben tért vissza a rendezéshez a Cool World című filmmel. A gyártási folyamat azonban nem ment zökkenőmentesen: a forgatókönyvet nagyrészt újraírták, és a kompromisszumok miatt Bakshi végül kiábrándult a projektből. Ez a film lett az utolsó nagyjátékfilmje.

Azóta elsősorban festészettel foglalkozik, és animációs tanárként osztja meg tudását és tapasztalatait a következő generációval.

Bakshi bakfis kora, avagy hogyan lesz egy fehér, fekete bárány

Ralph Bakshi 1938. október 29-én született Haifában, akkor még a brit Palesztin Mandátum területén. Egy Krymchak (török/krími) zsidó család gyermekeként látta meg a napvilágot. 1939-ben családjával az Egyesült Államokba emigrált, majd Brooklyn hírhedt Brownsville negyedében nőtt fel.

Brownsville nem éppen idilli környezetéről volt híres – aki képet akar kapni róla, elég, ha meghallgat néhány M.O.P. vagy Notorious B.I.G. számot. Gettó környék a javából. Bakshi már évekkel a hiphop kultúra térnyerése előtt ismerte és használta a helyi szlenget, a brooklyni utcák stílusát, hiszen maga is ezen közegben élt. Életének ez a fejezete alapvetően formálta világlátását és művészetét, melynek nyersessége és őszintesége sokszor épp ebből a környezetből fakad. Szó szerint „a szomszédból” hozta az inspirációt, amit később animációs filmjeiben mesterien szőtt bele a történeteibe.

A család egy olcsó, zsúfolt brooklyni lakásban élt, de a kis Ralphot lenyűgözte a körülötte pezsgő városi élet. Gyerekként szenvedélyesen rajongott a képregényekért, és nem rettent vissza attól sem, hogy a kukák között turkálva keresse a kidobott példányokat. Ez a szokatlan hobbi nemcsak neki, hanem családjának is fejtörést okozott, hiszen a szomszédok számára nem a művészi kíváncsiság, hanem egy koszos gyerek képe jelent meg, aki nyakig merül a szemétben. Hiába próbálták a szülei magyarázni, hogy a fiú nem nélkülöz, és bármikor vehetnek neki új képregényt – vagy hogy az otthoni étel is bőségesen megvan –, Ralph nem engedett. A kidobott képregények felfedezésének izgalma és az új történetek iránti vágy felülírta a családi érveket.

1947 tavaszán Bakshi apja és nagybátyja Washingtonba utazott üzleti lehetőségek reményében, majd rövidesen átköltöztették a családot a város Foggy Bottom nevű negyedébe, amely akkoriban szinte teljes egészében afroamerikai lakosokból állt. Bakshi erről az időszakról így emlékezett:

„Minden barátom fekete volt, mindenki, akivel üzleteltünk, fekete volt, az utca túloldalán lévő iskola minden diákja fekete volt. Itt egy valódi, szigorú szegregátum működött – nem úgy, mint New Yorkban. Itt tényleg mindenki afroamerikai volt. Fekete filmeket néztem, fekete lányok ültek az ölemben, fekete szervezésű bulikra jártam. Még a háztömböm neve is Fekete/Black volt!”

A helyi iskolák faji szegregációja miatt Ralph Bakshi számára a legközelebbi fehéreknek fenntartott iskola 10 kilométerre volt otthonától. Anyja azonban megengedte neki, hogy barátaival együtt az utcájuk túloldalán lévő közeli, afroamerikaiak számára fenntartott iskolába járjon. Bár a legtöbb diák elfogadta Bakshi jelenlétét, egy tanár nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet, és tanácsot kért az iskola igazgatójától. Az igazgató végül kihívta a rendőrséget, tartva attól, hogy a szegregált fehérek fellázadnak, ha kiderül, hogy egy fehér – ráadásul zsidó – diák fekete iskolába jár.

A rendőrség eltávolította Bakshit az osztályteremből, ezzel véget vetve rövid, de számára meghatározó élményének. Eközben apja is egyre nehezebben viselte az üzleti kudarcokat, gyakori szorongásos rohamokkal küzdött. A helyzet tarthatatlanná vált, és a család végül visszaköltözött Brooklyn Brownsville negyedébe. A washingtoni időszakról a család ritkán beszélt később, de az események Bakshi életének és világlátásának fontos részévé váltak.

Erről a korszakról és annak társadalmi hátteréről bővebben olvashatsz a neves fotós, Gordon Parks életútját bemutató cikkünkben ITT!

Tizenöt évesen Ralph Bakshi rátalált Gene Byrnes Rajzfilmkészítés útmutatója című könyvére a helyi közkönyvtárban, és azonnal lenyűgözte a rajzolás világa. A lelkesedését jól mutatja, hogy ellopott egy példányt a könyvből, majd szinte minden leckét megtanult belőle, miközben elkezdett karikatúrákat rajzolni. Ezzel párhuzamosan tinédzserként bokszolni is kezdett, ami hamarosan komoly konfliktusok forrásává vált az iskolai életében.

Ekkorra a Terrytoons stúdióban már mindenki tisztában volt azzal, hogy Bakshi nem elégedett meg az alacsonyabb pozícióval, hanem animátorként szeretett volna érvényesülni. Szándékát látva a stúdió tapasztalt animátorai, köztük Connie Rasinski, Manny Davis, Jim Tyer, Larry Silverman és Johnnie Gentilella is segítették tanácsaikkal és útmutatásaikkal.

Ralph nem szarozott ezekben az években – nyélgázon tolt mindent egyszerre. Mindössze 21 évesen vette feleségül első feleségét, Elaine-t, és alig egy évvel később, 22 éves korában megszületett fiuk, Mark. Bakshi ekkor egyszerre volt fiatal apa, animátor, forgatókönyvíró és egyetemista – egy szinte lehetetlen vállalkozás, amely idővel túlnőtt rajta. Végül a rajzfilm nyert, a többi darabjaira hullott. A nagy áttörést egy váratlan improvizáció és egy jól időzített blöff hozta meg.

Bakshi spontaneitása és gyors gondolkodása lenyűgözte a CBS vezetőit, akik zöld utat adtak az ötletnek, és a projekt hamarosan gyártásba került. Az adókedvezmények miatt Bakshi és alkotótársa, Johnnie Vita Torontóban találták magukat, ahol a sorozat előállításának nagy része zajlott. A terv az volt, hogy Kanada és New York között ingáznak, de ez az időszak sem múlt el kalandok nélkül.

Nem is sejtette, hogy a kanadai tartózkodása alatt főnöke, Steve Krantz és a helyi producer, Al Guest épp egy jogi csatározás kellős közepén álltak. Amikor a tárgyalások nem vezettek eredményre, Krantz utasította Bakshit, hogy fogja a The Mighty Heroes sorozat vázlatlapjait, és azonnal térjen vissza az Egyesült Államokba. Ezt azonban a torontói stúdió nem hagyta annyiban: értesítették a helyi rendőrséget, akik elfogatóparancsot adtak ki Bakshi ellen.

A „gengszter rajzfilmest” ezúttal is a dumája húzta ki a csávából. Amikor egy kanadai határőr megállította, és megkérdezte, miért siet ennyire, Bakshi így felelt:
„Ezek a srácok mind Kanadába menekülnek, hogy elkerüljék a sorozást, én meg visszamegyek az Államokba. Mi a franc a gond ezzel?”

A határőr nevetésben tört ki, és átengedte Bakshit. Azonban nem mindenki volt ilyen szerencsés: társát, Johnnie Vitát a repülőtéren letartóztatták, és több mint hat órán át vallatták a vázlatokkal kapcsolatban. Ki gondolta volna, hogy ilyen hardcore ez a rajzfilm biznisz. Lerajzolnak és összegyűrnek.

Bakshi Productions

és Fritz, a macska (1968–1972)

Steve Krantz producerrel együtt Ralph Bakshi hamar létrehozta a Bakshi Productionst, egy szabadszellemű, underground stúdiót, amely úttörő módon teret engedett női és kisebbségi származású rajzolóknak is. Ráadásul a stúdió fizetései messze meghaladták a versenytársak által kínált összegeket. A Bakshi Productions Manhattan ruházati negyedében kezdte meg működését – azon a környéken, ahol Bakshi édesanyja is dolgozott korábban, és amelyet ő „a világ legrosszabb környékeként” írt le. Bár ma Manhattan szinte egészén az egekben az ingatanárak, akkoriban ez a terület meglehetősen lepukkantnak számított, így a választás logikusnak tűnt egy kezdő cég számára.

1969-ben megalakult a Ralph’s Spot, a stúdió reklámfilmes divíziója, amely sokáig a vállalkozás pénzügyi alapját biztosította. Olyan munkák készültek itt, mint a Coca-Cola reklámjai és egyéb szériagyártású projektek. Bakshit ezek a megbízások hidegen hagyták; valami személyeset akart létrehozni. Ez az elhatározás vezetett a Heavy Traffic ötletéhez, amely a kortárs városi életet, az utcai seftesek és hustlerek világát mutatta volna be.

Krantz azonban figyelmeztette Bakshit: a hollywoodi stúdiók vezetői aligha finanszíroznak egy ilyen filmet, különösen, mivel Bakshinak nem volt tapasztalata egész estés filmek készítésében. Ugyanakkor Krantz felhívta a figyelmét egy kiskapura: ha első filmje adaptáció lenne, nagyobb eséllyel kapna támogatást.

Bakshi szerencséjére talált egy akkor már kultikus státuszban lévő képregényt, amely rafkós, városi karaktereket vonultatott fel – csak éppen macskabőrben. Egy képregénybeszerző körút során bukkant rá Bakshi Crumb Fritz, a macska című művére. Azonnal lenyűgözte Crumb fanyar humora és merész szatírája, amely a városi életet és a hatvanas évek társadalmi problémáit boncolgatta. Bakshi felismerte a történetben rejlő potenciált, és azonnal javasolta Steve Krantznak, hogy ezt a képregényt válasszák adaptációként. „Ez az, amit meg kell csípnünk” – mondta Bakshi, meggyőződve arról, hogy Fritz, a macska tökéletes alapanyag egy olyan filmhez, amely radikálisan eltér a korábbi animációs normáktól.

Robert Crumb híres volt arról, hogy reflexből minden ajánlatot elutasított – nem egyszer, hanem kétszer, háromszor is. Bakshi azonban nem adta fel. Rendhagyó módon előre dolgozott: a képregényből kiindulva fázisrajzokat készített, amelyek hűen tükrözték Crumb jellegzetes stílusát, és bebizonyították, hogy képes az alkotásait animációvá formálni. Ez nagy kockázatot jelentett, de kifizetődött: amikor Crumb meglátta a rajzokat, lenyűgözte Bakshi szívóssága és hozzáértése. Sőt, annyira meggyőzte Bakshi munkája, hogy még az egyik saját vázlatfüzetét is kölcsönadta neki referenciaként.

Crumb lelkesedése ellenére azonban nem volt hajlandó aláírni a Steve Krantz által összeállított szerződést. Vaughn Bodē, a szintén neves underground művész, figyelmeztette Bakshit, hogy Crumbbal dolgozni nem lesz könnyű. Bodē szerint Crumb „simlis” volt, és mint kiderült, nem alaptalanul: Bakshi később maga is elismerte, hogy Crumb „az egyik legsimlisebb hustler, akivel valaha találkozott.”

További twist a történetben, hogy miközben Krantz rendszeresen lehúzta Bakshit – többek között alulfizetéssel és a kreatív irányítás korlátozásával –, Crumbot nem tudta átverni. Ez rávilágított arra, hogy nem minden underground művész naiv vagy könnyen kihasználható. Crumb éppen ellenkezőleg: ügyesen lavírozott az alkuk és megállapodások világában, amit Bakshi saját kárán tanult meg. Ez a feszült együttműködés mégis elindította a Fritz, a macska filmadaptációját, amely végül mindannyiuk számára mérföldkővé vált.

Fritz The Cat, Heavy Traffic, Coonskin

Hihetetlen, de igaz: a Fritz, a macska és a Heavy Traffic (Csúcsforgalom) a kilencvenes években Magyarországon is bemutatásra került. Ez önmagában is különleges esemény, tekintve, hogy ezek a filmek a maguk korában radikálisan eltértek minden mástól, amit animációként ismertek.

A Fritz, a macska nemcsak az első animációs film volt, amely X-besorolást kapott az MPAA-tól (azaz kizárólag felnőtteknek szánták), hanem minden idők legnyereségesebb független animációs filmjévé is vált. A Heavy Traffic és a Coonskin eredetisége pedig még a legnagyobb rendezőket is inspirálta: Martin Scorsese és Quentin Tarantino is merített Bakshi laza, autentikus stílusából.

Ralph Baksi egy getto gyerek volt, aki hitelesen hozta a városi szlenget és az utca mentalitását – nem utánozta, hanem maga is ebben a közegben nőtt fel, ezt beszélte, ezt élte. Mindhárom film különleges módon eredeti: Őrült vizuális rohanások, melyeket nyers társadalmi szatíra és meglepően mély karakterábrázolás jellemez. Noha rajzfilmek, mégis olyan betekintést adnak Amerikába, amely csak a legjobb gengszterfilmekhez mérhető.

Az amerikai kapitalizmus kultúrája, amely a sefteléstől az utcai túlélésig mindent áthat, ezekben a filmekben megdöbbentően tisztán jelenik meg. Minden és mindenki eladó és közben a lélek elveszik.

A Heavy Traffic befejezése különösen emlékezetes: egyszerre rendkívül szomorú és furcsán vidám. Nem akarom lelőni a poént – azt megteszi Shorty.

Mindhárom film alapmű, amelyeket nemcsak ajánlani lehet, hanem egyenesen kötelező megnézni. Ritkán születnek olyan animációs alkotások.

Heavy Traffic | Complete Film | Bakshi

A Fritz, a macska megvalósítása izgalmas és kockázatos döntésekkel teli időszak volt Ralph Bakshi számára. Miután a projektet bemutatta szinte minden jelentős hollywoodi stúdiónak, végül a Warner Bros. vásárolta meg, amihez 850 000 dolláros költségvetést társult. Ez akkoriban hatalmas összeg volt egy animációs filmre, különösen egy olyan független projektre, mint Bakshié.

A történet azonban itt fordulatot vett. Amikor a Warner Bros. vezetői megtekintették a film első mesterkópiáit, nemtetszésüket fejezték ki a szexuális tartalom miatt. Azt követelték, hogy Bakshi tompítsa a provokatív jeleneteket, és hogy hírességek szinkronizálják a karaktereket, hogy szélesebb közönség számára is elfogadhatóvá tegyék a filmet. Bakshi azonban rendíthetetlen maradt. Visszautasította a változtatásokat, még annak árán is, hogy ezzel elveszítette a Warner Bros. támogatását.

A Warner Bros. sértődötten kiszállt a projektből, így Bakshi kénytelen volt máshol pénzt keresni a film befejezéséhez. Végül egy merész megoldás született: a film jogait eladták Jerry Grossnak, a Cinemation Industries tulajdonosának. Gross elsősorban trash és pornófilmek forgalmazására szakosodott, így egy felnőtteknek szánt animációs film remekül illeszkedett a profiljába. Ez az üzlet lehetővé tette, hogy a Fritz, a macska elkészüljön, és világszerte bemutatásra kerüljön.

Érdemes megemlíteni, hogy abban az időben Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban még léteztek pornómozik, ahol az ilyen típusú filmeket hatalmas vásznon vetítették – ahogy ezt például a Taxisofőr című filmben is láthattuk. Ez volt a pre-videokazetta korszak, amikor a felnőtt tartalmakra specializálódott mozik virágkorukat élték. Bakshi merész döntései és kompromisszummentes hozzáállása a művészetéhez végül meghozta a sikert: a Fritz, a macska nemcsak kultuszfilmmé vált, hanem a felnőtteknek szánt animációs filmek egyik úttörőjévé is.

Fritz the Cat Official Trailer #1

Bár Ralph Bakshi nem rendelkezett elegendő idővel a Fritz, a macska reklámkampányára, Jerry Gross, a Cinemation Industries tulajdonosa beleegyezett, hogy finanszírozza a gyártást és a terjesztést. Gross nem véletlenül vállalta a kockázatot: látta a lehetőséget, hogy a megszokott trash- és pornófilmes portfóliójába valódi művészetet is becsempésszen.

Érdekes, hogy ezekben az években sok blaxploitation film – amelyek a fekete filmek hőskorát jelentették – hasonlóan ezekben a zugmozikban talált otthonra. (Erről bővebben a fekete filmek hőskoráról szóló cikkünkben ITT olvashatsz.) Igaz, az ember talán kétszer is meggondolta volna, hogy bemerészkedjen egy ilyen recskaparti pornómozi zsöllyéibe, hogy megnézzen egy Fritz, a macskát– de hát, amiről nem tudunk, az nem fáj.

Ami viszont kétségtelen, hogy ezek a mozik, amelyeket akkoriban sokan lenéztek, mára a kultúrtörténet részeivé váltak. A Bakshi-filmek mellett a blaxploitation műfaj filmjei és azok zenéi is ma már klasszikusnak számítanak. Bakshi alkotásai pedig nemcsak vizuálisan voltak úttörőek, hanem zenei oldalról is kiemelkedőek.

1971 májusában Ralph Bakshi átköltöztette stúdióját Los Angelesbe, hogy bővítse csapatát és további rajzfilmes tehetségeket alkalmazzon. Az animációs iparban nagy névnek számító alkotók, mint Rod Scribner, Dick Lundy, Virgil Walter Ross, Norman McCabe és John Sparey, üdvözölték Bakshit, és úgy érezték, hogy a Fritz, a macska friss színt hoz az iparágba, és új irányokat nyit meg az animációs műfajban.

Nem mindenki fogadta azonban ilyen lelkesen Bakshi érkezését. Egyes konzervatívabb animátorok komoly
ellenérzéseket tápláltak Bakshi provokatív stílusa iránt, olyannyira, hogy nyilvános kiáltványt tettek közzé
a Hollywood Reporter-ben. Ebben kinyilvánították, hogy Bakshi „mocskosságai” nem kívánatosak
Kaliforniában, nyíltan elutasítva a Fritz, a macska által képviselt tabudöntögető művészetet.

A projekt finanszírozása több forrásból is érkezett, de a költségvetés továbbra is szűkös volt. Ez olyan mértékben korlátozta a gyártást, hogy Bakshinak nem állt módjában profi teszteket végezni az animációhoz. Ehelyett a kezében forgatta az animátorok rajzait, hogy vizuálisan tesztelje a mozgásokat, mielőtt tisztázták, tintázták és lefestették volna azokat.

Egy kreatív megoldás különösen jól példázza Bakshi problémamegoldó képességét: amikor az operatőr rájött, hogy a sivatagi jelenetek képei nem elég szélesek a jelenetekhez, Bakshi kaktuszokat festett a hiányzó részekre, hogy elfedje a hibát. Ez az egyszerű, de ötletes trükk is hozzájárult ahhoz, hogy a film elkészülhessen.

A Fritz, a macska dialógusainak egy része szintén a költségvetési megszorításoknak köszönhetően született: sok jelenetben a forgatókönyv szerinti párbeszédek helyett valódi beszélgetések dokumentumfelvételeit használták fel.

John Grant Masters of Animation című könyvében a Fritz, a macska kapcsán azt írja, hogy a film valódi áttörés volt az animáció világában. Olyan új távlatokat nyitott meg, amelyek addig elképzelhetetlenek voltak a műfajban. Grant szerint „a film szinte zavarba ejtően pontos látleletet adott a nyugati társadalom bizonyos rétegeiről egy adott korszakban.”

Mire a Fritz, a macska megjelent, Ralph Bakshi híressé vált, bár hírneve inkább hírhedtség volt. Az első „piszkos” animációs film rendezőjeként a közvélemény és a média gyakran bulvár szinten foglalkozott vele. Bakshi azonban nem csupán a botrányokra támaszkodott: a rajzfilmjei bemutató kampányai során, valamint a szakmai kiadványokban rendszeresen verseket írt, hogy kifejezze gondolatait és érzelmeit. Ez a szokás hagyománnyá vált nála, és minden új filmje előtt költészetével készült. Az első ilyen vers az „Utcai arabok” volt, amelyet a Heavy Traffic (1972) előkészítése során írt.

A Heavy Traffic ötletét a filléres játéktermek ihlették, ahol Bakshi gyakran flipperezett – néha 12 éves fia, Mark társaságában. A projektet bemutatta Samuel Z. Arkoff producernek, aki érdeklődést mutatott, és beleegyezett a film támogatásába. Ez azért volt jelentős váltás, mert Bakshi ekkor már nem akart Steve Krantzzal dolgozni. A döntés hátterében személyes és anyagi ellentétek álltak. Krantz ugyanis nem fizette ki Bakshit a Fritz, a macska után. A Heavy Traffic elkészítésének felénél Bakshi megkérdezte Krantztól, mikor kapja meg a jussát, mire Krantz cinikusan így válaszolt: „A film nem hozott pénzt, Ralph. Csak nagy zajt.” Bakshi kétesnek találta ezt az állítást, különösen mivel Krantz nemrégiben vásárolt egy új BMW-t, valamint egy kúriát Beverly Hillsben.

Bakshinak nem volt ügyvédje, ezért tanácsot kért rendezőtársaitól, köztük Martin Scorsese-től, Francis Ford Coppolától és Steven Spielbergtől, akik ekkor már barátságban voltak vele. Miután megértette a helyzet jogi vonatkozásait, Bakshi pert indított Krantz ellen.

A Fritz, a macska hatalmas sikere megnyitotta az utat Ralph Bakshi következő filmje, a Heavy Traffic előtt. Mivel az első felnőtteknek szóló animáció jól szerepelt, számos mozi már előzetesen lefoglalta a Heavy Traffic-et, bízva abban, hogy hasonlóan eredményes lesz a kasszáknál. Nem is kellett csalódniuk: a film pénzügyileg is jövedelmező lett, és Bakshi ezzel az első olyan alkotóvá vált az animációs iparban Walt Disney óta, akinek egymás után két anyagilag sikeres rajzfilmje jelent meg.

A kritikai fogadtatás is kiemelkedő volt. A Newsweek dicsérte a film „fekete humorát, erőteljes groteszkjét és sajátos nyers szépségét.” A Hollywood Reporter így jellemezte: „Megdöbbentő, felháborító, sértő, néha összefüggéstelen, olykor intelligens.” A cikk végül azzal zárult, hogy Bakshi „minden bizonnyal a legkreatívabb amerikai animátor a Disney óta.” Vincent Canby, a The New York Times neves kritikusa a Heavy Traffic-et 1973 tíz legjobb filmje közé sorolta.

Heavy Traffic | Michael Gets Shot Down by Carol

A film azonban nem csak elismeréseket kapott: a kanadai Filmcenzúra Testület betiltotta a vetítését. Ez a tiltás valójában csak növelte a film iránti érdeklődést az Egyesült Államokban, ahol sokan úgy érezték, hogy ezzel borsot törtek Kanada orra alá. A tiltás ironikus módon szinte marketingfogásként hatott, mivel még több néző akarta látni, mit tartanak „túl soknak” Kanadában.

Ez a kontraszt különösen szembetűnő, ha összevetjük a mai helyzettel. A South Park például a Terrence és Philip karaktereivel gyakran mutatja be, hogy a kanadai humor és szólásszabadság milyen szabad szellemű, miközben karikatúraszerűen tükrözi a két ország kulturális különbségeit. Bakshi idejében azonban épp fordított volt a helyzet: a kanadai cenzúra szigorúbb volt, és ez is hozzájárult a Heavy Traffic kultikus státuszához.

Mialatt Ralph Bakshi a Heavy Traffic-en dolgozott, menet közben már a következő projektjét, a Harlem Nights-ot építgette. Ez a forgatókönyv lazán Remus bácsi mesekönyvein alapult, és szatirikus, provokatív megközelítéssel kívánta feldolgozni az afroamerikai kultúrát és társadalmi kérdéseket. Az ötlet felkeltette Albert S. Ruddy producer érdeklődését, akivel Bakshi a Keresztapa egyik vetítésén találkozott. Ruddy, aki izgatott volt a projekt miatt, megemlítette azt Steve Krantznak, Bakshi addigi producerének. Krantz azonban nem örült annak, hogy Bakshi egy másik producerrel tárgyalt, és azonnal lépni akart, hogy megőrizze befolyását „aranytojást tojó” rendezője felett. Telefonon kérdezte Bakshit a Harlem Nights-ról, de Bakshi határozottan elzárkózott: „Erről nem beszélhetek” – mondta, majd letette a telefont.

Ez a beszélgetés csak tovább fokozta Krantz aggodalmát. Másnap kizáratta Bakshit a stúdióból, és azonnal megkezdte a keresést, hogy találjon valakit, aki átveheti a helyét. Többek között olyan nagynevű rendezőket is felhívott, mint Chuck Jones, hogy átvegyék a projektet. Ez azonban nem maradt következmények nélkül.

Az igazi produceri tekintéllyel rendelkező Samuel Z. Arkoff – aki anyagilag is támogatta a Heavy Traffic-et – hallott a helyzetről, és közbelépett. Arkoff azzal fenyegetőzött, hogy visszavonja a projekt pénzügyi támogatását, hacsak Krantz nem veszi vissza Bakshit a rendezői székbe. A nyomásnak engedve Krantz kénytelen volt meghátrálni, és egy héttel később Bakshi visszatért a stúdióba, hogy befejezze a munkát.

Ez az epizód jól rávilágít arra, hogy Hollywood kulisszái mögött milyen intenzív hatalmi játszmák zajlottak, különösen olyan művészek körül, mint Bakshi, akik a megszokottól eltérő, provokatív művészettel próbáltak érvényesülni.

Ez azonban nem egy „szájbarágós Green Book-féle giccs” formájában valósult meg, ahogy Bakshi találóan fogalmazott. Ennek nem izzadságszaga, hanem fűszaga volt. A film címe a szerkesztés során változott: Coonskin No More…-ból végül egyszerűen Coonskin lett.

Bakshi elkötelezettségét az afroamerikai kultúra hiteles ábrázolása iránt az is bizonyítja, hogy számos afroamerikai rajzolót vett fel a projekthez, köztük Brenda Banks-et, az első afroamerikai női animátort. Ezenkívül graffitiművészeket is bevont, akiket animátorként képzett ki, hogy autentikusabb vizuális stílust teremtsen.

A paradox helyzetet jól mutatja, hogy a Coonskin bemutatását késleltette a Faji Egyenlőség Kongresszusának tiltakozása, amely rasszistának nevezte Bakshit és a filmjét. Ez abszurd vád volt egy olyan filmmel szemben, amely pontosan a rasszista előítéletek leleplezésére és kritizálására készült. Bakshi ugyanis kendőzetlenül mutatta be a nagyvárosi utcák Amerikáját, a valóságot, amelyet akkoriban ritkán ábrázoltak ilyen nyersen és őszintén.

A Coonskin nemcsak a Heavy Traffic és a Fritz, a macska által felvetett témákat dolgozta újra, hanem kimondottan afroamerikai fókuszt adott nekik. Bakshi később ezt a filmet nevezte legjobb munkájának, és jogosan: a film egyedi, provokatív és rendkívül fontos darabja az amerikai animáció és társadalomkritika történetének.

Coonskin Official Trailer (1974)

A nyitószám és a trailer is hangsúlyozza ezt. Kevés alkotás van ami a bluest, a soult, a funky-t ilyen autentikusan elvitte a nagyvilág közönségének. A Coonskin hatása messze túlmutatott a megjelenése korán, és azóta is számos neves művész és alkotó rajongását váltotta ki. Richard Pryor, Spike Lee, Quentin Tarantino és a Wu-Tang Clan mindannyian elismeréssel nyilatkoztak a filmről. Sőt, Tarantino írta az Unfiltered: The Complete Ralph Bakshi című keményfedeles könyv előszavát. (ITT meg tudjátok nézni a teljes filmet!)

Fantasy és Pop – The World of Ralph Bakshi

Ha bárki azt gondolná, hogy Ralph Bakshi csupán egy egydimenziós művész, az alaposan téved. Bakshi életműve olyan mélységeket és sokszínűséget rejt, hogy méltán mérhető a legnagyobbakhoz, és fájó hiány, hogy máig nem készült egy igazán átfogó kitekintés munkásságáról. Ez a cikk is csupán a felszínt kapargatja, még akkor is, ha fejest ugrik a Bakshi-univerzumba. A nagyvárosi utcák nyers valósága, a seftesek, stricik és dílerek világa után Bakshi karrierje két irányba indult tovább. Az egyik az epikus fantázia és a múlt világa volt, míg a másik a zene univerzuma, amelyben szintén maradandót alkotott.

Ebben a vonulatban az American Pop egy gyémántként ragyogó kincs mind a musicalek,
mind a rajzfilmek világában. A film nemcsak a Bakshi-életmű egyik csúcspontja, hanem
az egyik legjobb zenés film és zenés rajzfilm, amely valaha készült.

Ebben a vonulatban az American Pop egy gyémántként ragyogó kincs mind a musicalek, mind a rajzfilmek világában. A film nemcsak a Bakshi-életmű egyik csúcspontja, hanem az egyik legjobb zenés film és zenés rajzfilm, amely valaha készült. Az American Pop a zene erejét és hatását állítja a középpontba, miközben négy generáción keresztül mesél egy család történetét, amelyet a zene világa köt össze.

Az American Pop különösen kiemelkedik a Bakshi-életműből, hiszen az IMDB-n is ez kapta a legjobb értékeléseket az összes munkája közül.

American Pop Official Trailer (1981)

Az American Pop megalkotása során Ralph Bakshi valahogy képes volt megszerezni a filmzene jogait számos ikonikus előadótól, beleértve Janis Joplin, a The Doors, George Gershwin, The Mamas & the Papas, Herbie Hancock, Lou Reed és Louis Prima dalait. Mindezt 1 millió dollár alatt sikerült elintéznie, ami szinte példátlan eredmény egy ilyen kaliberű zenei válogatás esetében. Azonban ez a bravúr később visszaütött: a zenék szerzői jogi problémái miatt a filmet sokáig nem lehetett újra bemutatni, és csak 1998-ban adták ki videón – akkor is minimális hírveréssel. Ez az „öreg hiba” csökkentette a film utóéletét és ismertségét, pedig valódi mesterműről van szó.

Az American Pop 1981. február 12-én debütált, és azonnal pénzügyi sikert aratott. A kritikusok is elismerték: Vincent Canby a The New York Times-ban így írt róla: „Lenyűgözött, hogy Mr. Bakshi milyen sikeresen képes az animációs karaktereket valódi érzelmekkel felruházni.” Jerry Beck, az animáció történetének elismert szakértője, szintén dicsérte a filmet, és „Bakshi egyik legjobb munkájának” nevezte.

Ha megnézed a Fritz, a macskát, A Gyűrűk Urát és az American Pop-ot, szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy ezeket mind egyetlen ember alkotta. Pedig Ralph Bakshi munkássága tényleg ennyire sokszínű és formabontó. Mindezek mellett meg kell említeni a Hey Good Lookin’ című filmjét is, amely talán a legkevésbé ismert, ugyanakkor rendkívül különleges darabja életművének.

Ez a stilizált, élénk munka a rock’n’roll évekről és New York utcáinak nyers valóságáról mesél. A Hey Good Lookin’ hű maradt Bakshi hitvallásához: őszinte, kompromisszummentes, és tele van az utcai élet lüktetésével. Quentin Tarantino többször is hangoztatta, hogy mennyire szereti ezt a filmet, sőt, kijelentette, hogy jobban kedveli a Hey Good Lookin’-t, mint Martin Scorsese Mean Streets-jét. Ez hatalmas elismerés, hiszen a Mean Streets az egyik legnagyobb klasszikus az amerikai független filmművészet történetében. (ITT meg tudjátok nézni a teljes filmet!)

Hey Good Lookin’ Official Trailer (1982)

Dark és egyéb Fantasy

Egészen különös, hogy Ralph Bakshit az egyszerű fantasy rajongók leginkább olyan alkotások miatt ismerik, mint a Varázslók (Wizards), A Gyűrűk Ura és a Tűz és Jég. Ezek a filmek már önmagukban is elegendőek lennének ahhoz, hogy neve fennmaradjon az animáció történetében.

1977-ben Bakshi bemutatta a War Wizards című projektjét a 20th Century Fox vezetőségének. A stúdió, vagy ahogy Bakshi nevezte, „a huszadik századi róka,” érdeklődést mutatott az ötlet iránt, és zöld utat adott a film elkészítéséhez. Sokan meglepődtek, hogy Bakshi mesefilmet szeretne készíteni, hiszen addigi munkái provokatív, felnőtteknek szánt alkotások voltak. Bakshi azonban bizonyítani akarta, hogy képes olyan „családi rajzfilmet” létrehozni, amely megőrzi eredeti, egyedi nyelvezetét.

Az eredmény a Varázslók (Wizards) lett, de Bakshi kísérlete nem egészen úgy sült el, ahogy eredetileg tervezte. Bár a film tele van vizuális újításokkal és mély üzenetekkel, messze nem egy hagyományos családi mozi. Ahelyett, hogy egy ártatlan, szórakoztató történetet mesélt volna, a Varázslók egy sötét, háború- és technológiaellenes kiáltvány lett, amely erőteljesen kritizálja az emberi történelem brutalitását és a technológia rossz irányú fejlődését.

Wizards Official Trailer (1977)

Ralph Bakshi a Varázslók (Wizards) projektjéhez olyan neves művészeket vont be, mint Ian Miller brit illusztrátor és Mike Ploog képregényművész, akik a háttereken és a látványterveken dolgoztak. A produkció előrehaladtával azonban a gyártási költségek folyamatosan emelkedtek, és Bakshi kénytelen volt fizetésemelést kérni a 20th Century Fox akkori elnökétől, Alan Ladd Jr.-tól. Ladd azonban elutasította Bakshi kérését, még az utolsó 50 000 dollár biztosítását is megtagadva, amelyre a film befejezéséhez szükség lett volna.

Érdemes megjegyezni, hogy Ladd hasonló problémákkal szembesült George Lucas Star Wars projektjénél is. Abban az időben mind a Varázslók, mind a Star Wars bizonytalan vállalkozásnak tűnt, amelyek a megvalósítás nehézkes útvesztőjében rekedtek. Bár ma már egyértelműnek tűnik, hogy mindkét projekt jelentős kulturális és pénzügyi sikert hozott volna, akkoriban a stúdiók számára óriási kockázatot jelentettek. Mind Bakshi, mind Lucas olyan szerződéseket kötöttek, amelyek franchise-tulajdonjogokat és értékesítési lehetőségeket biztosítottak számukra, ám ezek nagyobb pénzügyi felelősséget is róttak rájuk. Alan Ladd Jr. végül azt javasolta, hogy maguk finanszírozzák filmjeiket, ami Bakshi számára ismét a függetlenség áldásával és átkával járt.

A Varázslók (Wizards) létrehozása során Ralph Bakshi kreatív megoldásokat alkalmazott, hogy a szűkös költségvetés ellenére megvalósítsa a film grandiózus vízióját. Például a borítón is látható lószerű állatoknak egyszerűen azért volt két lábuk a hagyományos négy helyett, mert ez jelentősen leegyszerűsítette és olcsóbbá tette az animációs munkát.

A film csatajeleneteihez Bakshi a rotoszkópos technikát választotta, amely lehetővé tette, hogy költséghatékony módon valósítsa meg a komplex mozgásokat. Mivel nem volt elegendő pénze forgatócsoport felbérlésére vagy új jelenetek leforgatására, Bakshi híres csatajeleneteket tartalmazó filmnyomatokat kért, köztük Alekszandr Nyevszkij Jégmezők lovagja című filmjének nyomatait, és ezeket kombinálta az animációhoz.

Az eredeti terv az volt, hogy az egyes képkockákat fényképekre nyomtatja, de ennek költsége 3 millió dollárra rúgott volna, amit a projekt közel sem tudott finanszírozni. Bakshi azonban megtudta, hogy az IBM kifejlesztett egy ipari méretű fénymásolót, és megkereste a cég egyik szakértőjét, hogy kiderítse, a gép képes-e 35 mm-es filmtekercsekből felnagyított másolatokat készíteni. A kísérlet sikeres volt, így Bakshi példányonként egy centért tudta megszerezni a szükséges képeket. Ez az egyszerű, de zseniális ötlet lehetővé tette, hogy a csatajeleneteket költséghatékonyan integrálja a filmbe.

A Varázslók korlátozott számú moziban került bemutatásra, de ott sikeres volt, és világszerte széles közönséget vonzott. A film népszerűségét az is növelte, hogy a War Wizards befejezése előtt George Lucas megkérte Bakshit, hogy változtassa meg a film címét Varázslók-ra (Wizards), hogy elkerüljék a Star Wars-szal való névkavarodást. Bakshi beleegyezett, és cserébe Lucasék is támogatták és promotálták az ő rajzfilmjét.

A Gyűrűk Ura és egyéb zabhegyezések

Ralph Bakshi pályafutása során sosem riadt vissza a nagy kihívásoktól, és az évek múlásával nemhogy csökkent volna az önbizalma, hanem még tovább nőtt. Egy ponton elhatározta, hogy megpróbálja filmre vinni a „filmesek szent Grálját,” vagyis J.D. Salinger Zabhegyezőjét. Bakshi levelet írt Salingernek, amelyben kifejtette, miért pont ő lenne a megfelelő személy arra, hogy adaptálja a regényt. Az író udvarias választ küldött: megköszönte Bakshi érdeklődését, de egyértelművé tette, hogy a regény nem alkalmas semmilyen más médiumra, mint az eredeti, írott forma.

Bakshi másik nagy álma az volt, hogy J.R.R. Tolkien A Gyűrűk Ura című mesterművét vigye vászonra. Ez már önmagában is hatalmas kihívás volt, hiszen a könyv komplexitása és grandiózussága sokakat visszatartott attól, hogy belevágjanak. Bakshi azonban megkapta a lehetőséget, hogy adaptálja a történetet.

Ez a lehetőség azonban egyszerre volt jutalom és büntetés. A projekt elképesztő mértékben igénybe vette Bakshit és csapatát. A film megvalósítása során szembesült az animációs technikák határaival, a szűkös költségvetés és az időhiány pedig tovább nehezítette a dolgát. A rotoszkópos technikát itt is intenzíven alkalmazta, ami egyszerre adott a filmnek egyedi stílust és vonta magára a kritikusok bírálatát.

Lord of the Ring Official Trailer (1978)

Az eredmény egy lenyűgöző filmes furcsaság lett, amelyet sokan gyönyörű roncsnak tartanak. A Gyűrűk Ura Bakshi-féle változata több türelmet és bizalmat érdemelt volna, mint amit akkoriban kapott. A film sok szempontból úttörő volt, de a technikai nehézségek és a történet epikus mérete miatt csak a Gyűrűk Ura első felét tudta adaptálni. A film nem teljesíthette be Bakshi eredeti elképzelését, de még így is számos fantasy-rajongó számára kultikus státuszba emelkedett.

Bakshi maga is küzdelmesnek és frusztrálónak tartotta a projektet, és talán már maga sem hitt benne a munka végére. Mégis, a film bizonyos szempontból megelőzte a korát, és Peter Jackson trilógiája előtt fontos mérföldköve volt annak, hogy Tolkien világát a mozivászonra vigyék. A Gyűrűk Ura Bakshi-féle verziója egy egyedülálló darab, amely, bár nem tökéletes, különleges helyet foglal el az animáció és a fantasy történetében.

Ralph Bakshi nem akart klasszikus rajzfilmes feldolgozást készíteni J.R.R. Tolkien A Gyűrűk Ura című művéből. Ehelyett azt tervezte, hogy a teljes filmet élő szereplőkkel forgatja le fekete-fehérben, majd a rotoszkóp technikával animálja. Ez a megközelítés egyedi vizuális stílust adott a filmnek, de számos szekvencia mégsem használta ezt a technikát, hanem hagyományos animációval vagy más művészi eszközökkel készült.

A United Artists karácsonyi filmként tekintett a projektre, és nyomást gyakorolt Bakshira, hogy az 1978. november 15-re kitűzött bemutatóig fejezze be a munkát. A szoros ütemterv további kihívásokat jelentett, de a legnagyobb probléma a film történetének terjedelme volt. Bakshi eredetileg több részben tervezte bemutatni Tolkien eposzát, de a stúdió úgy döntött, hogy az első részt is önálló filmként forgalmazza, minden utalás nélkül arra, hogy a történet folytatódna. Ez félreértéseket okozott a közönség körében, akik teljes történetre számítottak.

A film megjelenése után vegyes kritikákat kapott. Bár sokan méltatták a vizuális innovációját, a történet hiányosságai miatt bírálatokat is kapott. A kritikusok többsége „hibás, de ihletett értelmezésnek” tekintette. A Newsday munkatársa, Joseph Gelmis így írt a filmről:

„A film fő erénye egy olyan vizuális élmény, amely nem hasonlít semmihez, amit jelenleg más animációs alkotások mutatnak.”

1982-re a fantasyfilmek, mint a Vadak ura és a Conan, a barbár, komoly kasszasikereket értek el, így Ralph Bakshi úgy döntött, hogy összeáll régi barátjával, Frank Frazetta illusztrátorral, hogy közösen alkossanak egy látványos fantasy filmet. Így született meg a Tűz és jég (Fire and Ice), amelynek finanszírozásában az American Pop néhány befektetője is részt vett, összesen 1,2 millió dolláros költségvetéssel. A terjesztést a 20th Century Fox vállalta.

A Tűz és jég a leginkább akcióorientált történet volt, amelyet Bakshi valaha rendezett. A realizmus és a mozgás dinamikájának megőrzése érdekében ismét a rotoszkópos technikát alkalmazta, amely tökéletesen kiegészítette Frazetta ikonikus, életszerű illusztrációit. Bakshi és Frazetta szorosan részt vettek az élőszereplős sorozatok elkészítésében: a castingtól az utolsó forgatásig minden részletre odafigyeltek, hogy a film megfeleljen elképzeléseiknek.

A Tűz és jég azonban a premierje idején nem hozta meg a várt anyagi sikert, és csak korlátozott számú moziban mutatták be. Ennek ellenére később kultikus klasszikussá vált, és ma is érdemes megnézni, hiszen egyedülállóan ötvözi a nyolcvanas évek látványvilágát és stílusát a furcsán egyszerű, de lenyűgöző fantasy narratívával.

Fire and Ice Official Trailer (1978)

A Tűz és jég elkészítése után Bakshi több ambiciózus projekttel próbálkozott, amelyek végül meghiúsultak. Egyik nagy álma volt, hogy rajzfilmes adaptációt készítsen Hunter S. Thompson Félelem és reszketés Las Vegasban című kultikus regényéből, de ez sosem valósult meg.

Ezen kívül visszautasította az ajánlatokat Ray Bradbury Something Wicked This Way Comes (Gonosz lélek közeleg) és Philip K. Dick Do Androids Dream of Electric Sheep? című műveinek megfilmesítésére. Ez utóbbit átadta Ridley Scottnak, aki átdolgozta a történetet, és ebből született meg 1982-ben a mára legendássá vált Szárnyas fejvadász (Blade Runner).

Zene és hó
1985-ben Ralph Bakshi egy különleges projektbe fogott: a magyar származású, kanadai animátorral, John Kricfalusival közösen készített egy akkoriban még szokatlannak számító, hibrid videóklipet a Rolling Stones számára. Az animációt és élőszereplős elemeket ötvöző klip a Harlem Shuffle című dalhoz készült, amely 1986 egyik nagy durranása volt.

The Rolling Stones – Harlem Shuffle

A Harlem Shuffle videóklip forgatása nemcsak a kreativitásról, hanem a káoszról is szólt. Ralph Bakshi és csapata szinte emberfeletti feladatot kapott: az élőszereplős forgatást egyetlen nap alatt kellett befejezniük, 1986. január 28-án, hogy a klip időben elkészüljön a Grammy-díjátadóra. A produkciós tervező, Wolf Kroeger kénytelen volt minimalizálni a díszleteket, míg John Kricfalusi animációs rendezőnek és csapatának, köztük Lynne Naylornak, Jim Smithnek és Bob Jaquesnek, néhány hét alatt kellett megvalósítaniuk az animációs részeket. A forgatás azonban nem zajlott zökkenőmentesen. A Rolling Stones egy hatalmas társasággal érkezett, akik további embereket hoztak magukkal – és azok is hoztak újabb embereket. Bakshi így emlékezett vissza:
„Ó, igen, körülbelül 350 groupie és haver volt a színpadon és különféle helyszínek körül – és valaki három láda bourbont szállított Keith [Keith Richards] szobájába. Amit persze én kellett kifizessek. Emlékszem erre.”

Az események egyre szürreálisabbá váltak: Keith Richards annyira megszerette a zoot öltönyét, amelyet a forgatáson viselt, hogy visszavitte Angliába, és soha nem adta vissza. Bakshi ironikusan hozzátette: „Az öltönyöket a jelmezosztálynak aztán ki kellett fizetnem. Soha többé nem láttam őket!”

Ralph Bakshi karrierjének egyik sajátos története a Mighty Mouse: The New Adventures című sorozathoz kapcsolódik, amely a nyolcvanas évek végén a televízió egyik innovatív és humoros animációs műsora volt. A sorozat epizódjai szatirikusak és provokatívak voltak, a megszokott gyerekprogramokkal szemben merészebb témákat feszegettek. Azonban éppen ez a merészség okozta vesztét.

Az egyik epizódban szerepelt egy jelenet, amelyben úgy tűnik, mintha Mighty Mouse drogot – konkrétan kokaint – fogyasztana. Valójában a jelenet ártalmatlan volt: Mighty Mouse egy összetört virágot szippantott meg, amely a barátságos szándék és remény szimbólumaként szolgált. Az internet előtti időkben azonban nem lett belőle mém, mint ma talán lenne, de a jelenet egy belső alkalmazott figyelmét felkeltette.

Az akadékoskodó munkatárs az ügyet egyre magasabb szintekre vitte, újabb és újabb szakvéleményeket kérve arról, hogy a jelenet elfogadható-e. Az eredeti szándék ártatlansága eltorzult a sokrétű bürokratikus folyamatban, és végül a jelenet körüli vita botránnyá duzzadt. A konzervatívabb nézők és a média támadások kereszttüzébe került epizódot végül törölték.

Mighty Mouse: The Controversial Episode That Nearly Ended His Career!

Bakshi a jelenben
Ralph Bakshi a kilencvenes években továbbra is aktív maradt, és több televíziós műsort is készített, bár ezek vegyes fogadtatásban részesültek. Az évtized közepén visszatért a filmezéshez, amelynek eredményeként megszületett a Cool World (magyarul Huncut világ), amely sajnos nem a legjobb emlékként maradt meg pályafutásában.

Az eredeti terv szerint a Cool World egy horrorfilm lett volna, amely az emberi és animált világok közötti feszült, nyomasztó kapcsolatot tárta volna fel. A gyártás során azonban a forgatókönyvet Bakshi tudta nélkül többször is átírták, és a film végül egy sokkal könnyedebb, amolyan Roger nyúl a pácban utánérzéssé vált. Az átírások olyan mértékben eltértek az eredeti koncepciótól, hogy Bakshi a végén már nem ismerte fel saját munkáját.

A film megjelenésekor a kritikusok és a közönség egyaránt lehúzták. A Cool World nemcsak hogy anyagilag megbukott, de a rajongók sem tekintették valódi Bakshi-filmnek.

Cool World – Trailer

Ralph Bakshi a kilencvenes években fiával, Eddie Bakshival együtt próbált újra helyet találni a felnőtteknek szóló animációs műfajban. Egyik ilyen projektjük volt a Spicy City, amely egy futurisztikus, noir stílusú antológiasorozatként indult, tele felnőtteknek szóló történetekkel és Bakshi jellegzetes provokatív hangvételével. Bár a Spicy City az HBO-n bemutatásra került, nem aratott olyan átütő sikert, mint remélték. Az éra felnőtt animációs piacát ugyanis akkoriban már a South Park dominálta, amely egyszerűbb stílusával és harsány humorával hamar meghódította a közönséget, így gyakorlatilag beelőzte Bakshi projektjét.

Aztán szintén a fiával elkészítette a 22 perces Ain’t Beebop-ot. Ez már csemege zenerajongóknak.

Bakshi utolsó nagy dobása a Last Days of Coney Island lett.

A 2000-es években Ralph Bakshi visszavonult a nagyobb projektek világától, és inkább a képzőművészetre, különösen a festészetre összpontosított. 2003-ban fiával, Eddie-vel és Jess Gorellel megalapította a Bakshi Animációs Iskolát, ahol új generációkat tanított az animációs művészet alapjaira és szabadságára. Bár a nagy reflektorfénytől távolabb került, Bakshi továbbra is egyedi látásmódot képviselt, amely számos alkotót inspirált.

Gore Verbinski rendező – a Karib-tenger kalózai filmek és más sikeres produkciók alkotója – fogalmazta meg talán legjobban Bakshi örökségét:
„Mindenki szórakoztatni akar, de nem alkalmas rá, aki meg nem akar szórakoztatni, sokszor az szórakoztat leginkább.”

Verbinski hangsúlyozta, hogy Bakshi egy igazi történetmesélő volt, aki nemcsak saját korának animációs világát forradalmasította, hanem több ezer új rendezőt inspirált – köztük magát Verbinskit is. A rendező így folytatta:
„Mi történt a világ Ralph Bakshijaival? Mindannyian itt ülünk, és családi szórakoztatásról beszélünk. Az animációnak családi szórakozásnak kell lennie, mert nem tud mit mondani? Mit csinálnak a forgatókönyvírók azokkal a milliókkal, ha egy Bakshi forgatókönyv nélkül ötletesebb filmeket készített náluk? Mi történt a világ Ralph Bakshijaival? Már senki nem mer lázadni a szabályok ellen Hollywoodban?”