Prológus
- Akkor ti merre mentek innen? Veletek mehetek? (Köpni-nyelni nem tudtam)
- Ööö, hát izé, semmi különös. Hát, hú, hát öö, asszem veszünk valami piát és felmegyünk a Gellért-hegyre megnézni a napfelkeltét. De tényleg semmi különös.
A kérdezz-felelek Boots Riley és köztem zajlott, az A38-as hajó VIP részén, ahová a Csaknekedkislány zenekar basszusgitárosa miatt jutottunk be. Boots Riley a közepesen ismert, de legendás státuszú oaklandi The Coup rapcsapat fő MC-je. Nem mellesleg az általam ajánlott film rendezője. Most nem megyek bele a The Coup jelentőségébe, meg hogy még 2Pac-kel is van száma, meg hasonlók. Hallgasd meg, megérted. A lényeg, hogy elmentünk a koncertjére, utána hátrakeveredtünk, iszogattunk. A mellettünk lévő asztalnál a banda pihent. A barátkozás egy öngyújtó passzolással indult, de ennek csak ennyi.
Teljes meglepetésként ért, hogy Riley szívesen csatlakozna hozzánk. Ő maga leszögezte, hogy nem vágyik semmi menő helyre, meg feszengésre. Arra kíváncsi hogyan buliznak az átlagos helyi arcok. Erre már azért én is felbátorodtam, és mondtam, hogy mi egy öngyilkos szekta tagjai vagyunk, és meghalni megyünk a hegyre. Erre ő azt mondta, hogy szuper, mert amúgy is forgatókönyvet ír, bármilyen jó sztori jöhet. Egy üveg whiskey benyakalása közben beszélgettünk csapongva mindenről. Vagyis pontosítok, ő a blue curacaot és whiskey-t együtt itta. Úgy látszik, Kaliforniában az emberek gyomra másképp működik, mert életben maradt. Elsősorban hip hopról akartam vele beszélni, de ironikusan elhárította a témát azzal, hogy most nem dolgozik. Így végül a filmeknél kötöttünk ki.
Fejébe vette, hogy rendezni akar. Akkor nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, sokan álmodoznak ilyesmiről. Amikor meghallottam, hogy nem viccelt, tényleg csinált egy filmet, amint tudtam megnéztem. Tulajdonképpen egy zenészről van szó, aki rapper, formálisan semmilyen filmes végzettsége sincs, de még csak klipeket sem rendezett.
Nem tudtam mire számítsak. Valami külvárosi, így jöttem, hoodlife, streetcredit filmre
gondoltam. Arra semmiképp, hogy egy sci-fibe oltott keserédes vígjátékot látok majd. Riley az
európai művészfilmek, szerzői filmek világát idéző, de mégis jó értelemben vett amerikai filmet alkotott.
Nem tudtam mire számítsak. Valami külvárosi, így jöttem, hoodlife, streetcredit filmre gondoltam. Arra semmiképp, hogy egy sci-fibe oltott keserédes vígjátékot látok majd, mivel Boots Riley előtte sosem rendezett filmet, és sosem írt forgatókönyvet. A The Coup zenéjében ugyanis semmi előzménye az ilyen dolgoknak, nem következik belőle. A film ennek ellenére nagyon is érett mű. Az európai művészfilmek, szerzői filmek világát idéző, de mégis jó értelemben vett amerikai. Olyan ritkán lehet ezt leírni, becsüljük meg.
A színészi gárda meglepően impozáns. Lakeith Stanfield, Tessa Thompson lassan már szupersztárok. Mellékszereplők meg még inkább, a halálos fegyveres Danny Glovert, a szellemkutyás Forest Whitakert senkinek nem kell bemutatni. Terry Crewsról azért mondanék pár szót. Kicsit pohárköszöntős, de lássuk be, hogy a nyikhaj antisport filmkritikusok nem tudják kicsoda. Tehát ő egy félszupersztár Észak-Amerikában. Hat évet játszott az NFL-ben, aztán lesérült. Egy olyan amerikaifutball-játékos, aki színész, forgatókönyveket ír, és nem mellesleg fest is. Már játékosként is portrékat rajzolt játékostársairól. Érdemes utánanézni, amúgy bútort is tervezett.
Te is ismered, csak nem tudod, hogy ismered, ő az örült Old Spice-ember. Elég vicces hogy nekünk ez van meg róla. Aztán itt van Armie Hammer. Akit mostanában kannibál szexszel, zaklatással, és egyéb bizarr dolgokkal vádoltak meg. Mármint nem a filmben, hanem a való életben. Ő az olajmágnás
Armand Hammer unokája, és valószínűleg a karrierje most ért véget. Pedig el sem kezdődött. Szóval elég különleges csapat gyűlt össze ebben a filmben.
Érződik is az alkotás minden egyes percén, hogy a stáb nem veti meg a tudattágítást. A film élesen veszi be a kanyarokat, és nem indexel. Szóval van benne pár váratlan fordulat, ami a „miafaa..” kategória, de pont ez benne a jó, hogy mászkál a zsánerek között. Egyszer társadalmi dráma, egyszer példabeszéd a rasszizmusról, az emberi kicsinyességről is, de állandóan ott van a mű belső humora. Sok kis apró részlet, ami felépíti, hogy hitelesnek lásd ezt a világot.
Ha megnézed a filmet, nem fogod elhinni, hogy az egész koncepció abból a Riley által megtapasztalt élményből jön, hogy amikor telemarketingesként dolgozott, rájött, hogy fehér hangon kell beszélnie. Vagyis el kellett vékonyítsa a hangját, hogy ne tudják, hogy ő fekete. Az emberek tele vannak prekoncepciókkal, és egy fehér termékajánlónak jobban hisznek, mint egy feketének.
A film vezérfonala a kisember küzdelme a nála nagyobb, nehezen átlátható összefüggésekkel. Annak az emberi dilemmának, és kísértésnek végigkövetése, amikor a marxi lét határozza meg a tudatot, vagyis a lé határozza meg a tudatot, megváltozik. Mikor is mi mind szidjuk a rendszert, a hatalmaskodókat, a kizsákmányolókat, önkényeskedőket. De mi történik akkor, ha mi is lehetőséget kapunk belépni a privilegizáltak világába? Vajon nem csak addig tart a forradalmi hevületünk, amíg lent vagyunk? Ha már ránk személyesen nem vonatkozik a gazdasági kényszer, tudunk a többiekre szolidaritással gondolni? A film ezt a gondolatot járja körbe, nem kis iróniával, és önreflexióval.
Szidjuk a rendszert, a hatalmaskodókat, a kizsákmányolókat, önkényeskedőket. De mi történik
akkor, ha mi is lehetőséget kapunk belépni a privilegizáltak világába? Vajon nem csak addig
tart a forradalmi hevületünk, amíg lent vagyunk?
Nekem személyesen a nagy kereten kívül az apró poénok is tetszettek, amik szubkulturális jellegűek. Többször találkoztam én is afrikai, afroamerikai formákkal, akik amúgy nem kedvelték, ismerték különösebben a hip-hopot, de még is nyomták rájuk a sztresszt, hogy rappeljenek, meg hasonlók.
Tudom, hogy van, akinek ezt furcsa lesz olvasni, de magam is többször találkoztam ezzel, hogy emberek azt képzelik, minden fekete szereti a rapzenét. Miért? De tovább megyek, nem minden fekete szereti a bluest, a jazzt, és a kosárlabdát sem. Sajnos a film apró poénjai nem mind tudnak átjönni, mert a lifthang Rosario Dawson színésznő hangja, a szinkronos változatban elveszik.
A filmajánló listánk nem titkolt célja olyan radar alatti filmek bemutatása, amik jobb sorsra érdemesek. Sokszor egyszerűen a marketing és a hollywoodi dömping zajában eltűnnek filmek a szemünk elől. Túl sok mirelit, szériatermék van gyorsan az arcunkba pakolva. Megzabáljuk a szemünkkel, majd holnapra el is felejtjük. Olyan filmeket fogunk ajánlani, amiért néha neked is menned kell egy kört, mert nem könnyen beszerezhető. Most kivételesen Fortuna istennő a kezünkre játszott. Boots Riley annyi év méltatlan mellőzése után befutott. Az Occupy Wall Street és a polgárjogi mozgalmak hatása. A válsághangulat, amit mind mi is érzünk, lehetőséget adott arra, hogy nyitottabbak legyenek a forgalmazók. Ez a film fent van a Netflixen is. Sorry I bother you.
Ha nem tudod mire számíts, ezt a klipet ajánlom. Common: 6th Sense – ”The revolution not be televised, the revolution is here” Hangolódjatok rá.
Epilógus
Aztán mi már teljesen befásulva másnaposan leragadó szemmel feladtuk volna a bulizást. De nem így Boots Riley, aki végül hajnalban felkerekedett, hogy márpedig be fog csajozni, mindezt kb. 45 évesen.
És a barátaim, akik bírták még a tempót vele, azt mondták ez sikerült is neki. Hangsúlyoznom kell, hogy nem láttam, hogy bármit tolt volna. Egyszerűen csak más tempóban él, mint mi. Vámpír gyanús. Vagy a curacao whiskey-vel keverve tudja ezt? Én megkóstoltam, nem ajánlom jó szívvel. Ilyen egy rocksztár, izé rapsztár. Idén lett 50 éves, és új filmet készít. Szintén olyan alapsztorival, ami kitalálhatatlan. Eddigi hírek a készülő filmről. I’m a virgo (Én szűz vagyok ) lesz a címe. A főszereplő pedig egy 5 méter magas fiatal fekete férfi, aki Oaklandban él.
