„A tűz az éjszaka folyamán kialudt. A hőmérséklet vészesen zuhant és olyan érzés volt, mintha a világ megszűnt volna odakint. Kiszabadítottam magam a hálózsákom rejtekéből, kiküszködtem magam a sátorból és nekiálltam újrarakni a tüzet. Ezt a kis faágak gyülekezetéből álló építészeti halmocskát, amit kis nyírfavessző ágacskák és vörösfenyő tuskók alkottak. A tűz, ez a már majdhogynem tudományos struktúra segített a hideg, az éhség és az unalom ellen az életért vívott elszánt harcomban. Ebben a fizikai és spirituális értelemben vett élet-halál harcban semmire sem mentem volna a tűz csodája nélkül.”
(Egy táborhely filozófiája – Damien Castera)
Damien Castera számára az utolsó határvidék nem csak a tökéletes hullámokat és a magányos szörfözést jelenti. Alaszka egyben visszatérés az érintetlen, vad természetbe, ahol nem csak a keményebb hullámokkal kell megküzdeni, hanem úgy egyáltalában az életben maradásért is.
Damien két hónapot töltött ezen a civilizációtól távoli utolsó határvidéken szörfözéssel, túrázással
és önfenntartással. Igen, önfenntartással, hiszen csak akkor tudott enni, ha fogott magának halat,
s csak akkor nem fázott, amikor sikerült tüzet raknia a vadonban felállított sátra mellett.
A túra nem volt teljesen veszélytelen, hiszen a környéken ahol letelepedett egyéb vadak mellett benga nagy medvék is élnek, akik nem szívesen látják a betolakodó embert hajlékuk környékén. Nyilván biztonságosabb lett volna a kaland, ha Damien visz magával fegyvert, de szörfös barátunknak helyén vannak a tökei, s mivel soha nem ártana egy medvének, ezért egyetlen önvédelmi eszköze velük szemben egy flakon bors-spray volt.
Damien Castera: Az elsődleges, hogy a táborhelyen belül meghatározzuk a tűz helyét. A választást stratégiai alapokon kell meghozni, felmérve a tábor környezetét, hiszen az egy dolog, hogy szükség van a hőre, ugyanakkor senki sem szeretne megfulladni a füsttől. Azzal kezdjük, hogy meghatározzuk a körvonalait annak, amin belül a tűz lesz majd, s ezeket a határokat kövekkel vesszük körbe. Alaszkáról lévén szó, mivel számítani lehetett a jeges, orkánszerű szelek gyilkos támadásaira, ezért bivalyerősre kellett építenem a védelmet a tűz köré.
A következő és egyben leginkább életbevágó fontosságú lépés a tűzrakás maga. A tábortűz egy látszólag egyszerű faépítmény, azonban ha a szívünkkel „nézzük” valójában egy építészeti remekmű. Ez a remekmű pedig akkor tud hatékonyan működni, ha lehetővé tesszük, hogy oxigént kapjon mélyen legbelül is, mintha a tűz egy élő szervezet lenne, aki minden egyes lélegzetvétellel tovább erősödne. Többek között ezért is praktikus, ha piramis szerkezetben építjük meg a máglyát. Ha nincs nálad papír vagy zuzmó, hogy meggyújtsd a tüzet, akkor érdemes fakérgeket és farostot hántolni a máglya aljára, hogy könnyebben belobbanjon és elkezdjen felfelé futni a láng a vékony ágakon át a piramis csúcsa felé.
Ez a rituálé irányítja a természetes környezetben élő emberek életét. „Tűz nélkül nincs élet”
Alaszka tájai és erdei egy metafizikai arénát képeznek, ahol működik a természetes szelekció és csak a legerősebbek maradnak életben. Ezen a helyen felfedezhetjük újra a veszély fogalmát, amit a modern társadalom maga mögött hagyott: az életveszélyt, melyet a természet ereje képvisel. A túléléshez elő kell venni a zsigeri ösztönöket és a fizikai állóképesség mellett a tudatunkat és az agyunkat is frissen kell tartanunk. Az embernek kordában kell tudni tartania az érzelmeit, mert a félelem nagyon rossz tanácsadó.
Napközben kóborolhatunk a szelídítetlen, vastag növénytakarón át Alaszka nagy síkvidékei felé. És micsoda gyönyörű tájakon vághatunk át! Lenyűgöző látni a hatalmas vadont és az érintetlen természet csodáját. Törékeny, mozdíthatatlan és misztikus, mégis oly hatalmas erő birtokosa. Olyan érzés, mintha a természet gúnyosan megmosolyogná az emberi erőfeszítéseket, miközben mi hangyaként tapossuk ki átmeneti ösvényeinket a rengetegben. Eljuthatunk olyan helyekre, ahol senki sem járt még előttünk, s ameddig csak a szemünk ellát az érintetlen vadon tárul elénk. Nyomasztóan hat ilyenkor a gondolat, ha összehasonlítjuk emberi jelentéktelenségünket a minket körülvevő természet fenséges elpusztíthatatlanságával.
Mászol felfelé egy hegyi ösvényen szembeszállva esővel, széllel és faggyal, s hiába végzel emberfeletti erőfeszítést, az egyetlen jutalmad, hogy „ha” visszajutsz a táborodba, akkor megmelegedhetsz a tűznél. El sem tudom mondani, hogy ez mennyire felemelő tudat és érzés ott. Annyira élőnek éreztem magam tőle, mint soha korábban az életben. Ez az érzés annyira boldog és örömteli, hogy képtelenség visszaadni azt szavakkal.
Bár soha sem látod őket, a medvék mindenütt ott vannak körülötted, s csak arra várnak, hogy lankadjon a figyelmet és rajtad üssenek. A „vadak” jelenléte csak tovább nyomatékosítja az ember törékenységét és sebezhetőségét ebben a környezetben. Annak ellenére, hogy éjszakánként csak a sátor vékony lapja választott el ezektől a vadaktól, csak az első néhány éjszaka voltam ideges. Az emberi elme csodálatosan képes adaptálódni a környezetéhez, így rengeteget tanultam abból, hogy nem érdemes idegeskedni és félni elvont, nem akkor és ott jelenlévő veszélyek miatt. Bár el kell ismerni, hogy nagyon rémisztő tudott lenni, mikor éjszaka vágtam keresztül a sötét erdőn, de a félelmem azonnal megszűnt a tűz fényénél, amint átléptem kicsiny táborom láthatatlan határvonalát.
Amikor nem szörföztem, halásztam vagy indultam felfedezőútra, akkor a táborban töltöttem az időmet. Volt olyan vihar, ami napokra fogságba zárt a sátorba. Ha a világ végére készülsz, jobb ha viszel magaddal jó könyveket, hogy átvészeld a viharok alatti bezárt, magányos időket. Az olvasás ilyenkor eltereli a figyelmed és megállítja a folyton kavargó gondolatok és belső konfliktusok mélyberántó örvényét.
