Három évtized távlatából is élénken él a gördeszkás közösség emlékezetében az a fura, mezítlábas, vörös szakállú figura Új-Zélandról, aki úgy söpört végig a globális színtéren, mint egy déli szél. Lehetetlen volt nem észrevenni, és még nehezebb volt nem érezni, ugyanis Barfoot amennyire imádott deszkázni, annyira utált fürdeni. Steve Caballero úgy emlékszik vissza rá, hogy sokkal inkább megmaradt benne a jellegzetes szaga, mintsem bármilyen beszélgetés emléke – de talán nem is volt szükség szavakra, hiszen a tettei beszéltek helyette.
Amikor Lee Ralph a nyolcvanas években berobbant a gördeszkás világba, minden a félcsövekről, azaz a vert stílusról szólt – az amerikai deszkások pedig ebben messze vitték a prímet. Úgy vélték, hogy nekik itt már senki nem tud újat mutatni. Aztán megjelent Barefoot, és szó szerint lábujjat mutatott nekik. Lee meteorszerű felbukkanása, valamint mennybemenetele, majd hirtelen eltűnése egy őrült deszkás próféta benyomását keltette.
Ekkoriban még senki sem tudta megjósolni, hová fejlődik a gördeszkázás – a színteret a hardcore arcok mozgatták, ösztönből, szenvedélyből. Ezt az érát idézi meg Alex Dyer nyolcrészes mini dokumentumfilmje, amely minden deszkás számára kötelező darab. Nem feltétlenül a hatalmas trükkök miatt – bár azokból is akad bőven –, hanem azért, mert ritkán találkozunk ennyire őszinte, tiszta odaadással egy sportág iránt. Mintha visszacsöppennél a gyerekkorodba, amikor semmi más nem számított, csak hogy csapasd. A többi pusztán a civilizáció hordaléka. Az archív felvételek önmagukban is aranyat érnek. Ha szeretsz, vagy valaha is szerettél gördeszkázni, ezt a filmet látnod kell. (Tipp: A feliratnál az automatikus fordítást érdemes bekapcsolni, lévén az ausztrál akcentus esetenként komoly kihívás elé tud állítani)
Barefoot: The Lee Ralph Story – Episode One
A punk ősember
Minden punkban lakozik egy darabka ősember – de talán még inkább egy nagyra nőtt gyerek. Ha Lee Ralph csupán egy átlagos fazon volna, ez a történet arról szólna, hogyan írta felül a világ legelszigeteltebb államának (magas) kisembere a statisztikákat és az esélyeket. Csakhogy az olyan szerzetek, mint Barefoot, nem teremnek minden bokorban. És bár tényleg Új-Zélandról indult, ez valójában mellékes: az ő ereje nem a földrajzi helyzetében, hanem a hatalmas szívében rejlett – abban, hogy képes volt túllépni minden akadályon.
Barfoof esetében az idő és a tér csak újabb elemek voltak, amelyeket stílusosan át lehetett olliezni.
A történet egy hétéves kiwi srácról szól, akinek álma, hogy profi gördeszkás legyen – és aki idővel
nemcsak, hogy a legnagyobbakkal gurul együtt, hanem alkalomadtán le is győzi őket.
A Barefoot: The Lee Ralph Story egy felejthetetlen utazásra visz: Új-Zéland nyers, vad tájaitól egészen Kalifornia napfényes gördeszkaparkjaiig – majd vissza, oda, ahol ez az egész történet elindult. Lee már hétéves korában deszkára állt – és onnantól kezdve semmi más nem számított. A világ beszűkült egyetlen jól behatárolható cél köré, minden más csak háttérzaj volt.
„Kilenc évesen már punk voltam. Bxsszák meg a hippik és a szörfösök” – Lee Ralph.
„Tudtam, hogy jó vagyok. Néhanapján idősebb srácok elvittek egy rozoga teknőbe, de ők csak gurulgattak – nem igazán tudtak deszkázni. Én viszont igen. Akkor úgy gondoltam: »Csak néhány év, és a legjobb leszek.«” – emlékszik vissza a kezdetekre.
Miután anyjával Lower Huttba költözött, hamar beilleszkedett a newlandsi „westie” brigádba – egy szűk, kemény magba, akiket Gregor Rankine, egy helyi legenda vezetett.
Newlands azonban nem éppen a kezdők paradicsoma volt: az eső és szél uralta zord időjárás gyakran eláztatta a rámpákat, a tájat köd borította, a beton hideg és könyörtelen maradt. Ralph sokszor a feladás szélére sodródott. De mindig ott volt neki Rankine – mentor, barát, példakép. Ő tartotta benne a lelket, amikor a sár és a szürkeség el akarta nyelni a lendületet.
„Gregor, a mentorom, a földkerekség egyik legkeményebb gördeszkása volt. Teljesen uralta a terepet. Egészen addig fel sem fogtam, hogy mekkora formátumú deszkás, míg el nem ment Amerikába, és sorra nem nyomta le a legnagyobbakat. Miután hazajött, azt mondta: »Te is ezt fogod tenni, jó úton haladsz.« Én pedig csak annyit mondtam: »Klassz.«”- Lee Ralph
Gregor Rankine – vagy ahogy sokan ismerték: Rankine the Machine – eklatáns példája annak, hogy nem minden legenda kerül reflektorfénybe. A vert gördeszkázás elitjének elitje volt, technikás, ösztönös és kőkemény – mégis alig tud róla valamit az átlag deszkás. És nem azért, mert ne lett volna hatalmas név, hanem mert senki sem menedzselte. Ő azok közé tartozott, akik nem kaptak PR-t, csak tiszteletet.
Ez az ismeretlenség nem egyedi jelenség: az ausztrál Pappas testvérekről szóló dokumentumfilm (cikkünk róla ITT) is részletesen bemutatja, milyen belterjes volt a gördeszkázás ezen korszaka. Magazinok is csak elvétve léteztek, és azok is kizárólag az USA-ban, így a trükköket is maguk találták ki. Új-Zélandon például saját fanzine-t indítottak: ez volt a Rad Mag, amely 1982 és 1987 között működött.
1983-ra Lee Ralph már készen állt a világ meghódítására
Mindössze 14 éves volt, de már olyan szinten uralta a deszkát, hogy komolyan felmerült: ideje lenne elindulnia Amerikába. Azonban Ralph szülei – anyagi és nevelési okokból – nem engedték külföldre a fiukat. Az utazás költségei is elérhetetlenek voltak számukra. Így az amerikai áttörés helyett Ralph maradt Új–Zélandon, majd 1986-ban Ausztráliába utazott, ahol tovább edzett mentorával, Gregor Rankine-nal, és – saját szavaival élve – „mindenkit legyalult a stílusával”.
Nemcsak a szüleiknek, de a srácoknak sem volt egy petákjuk. Gyakran csöveztek a part mentén vagy közvetlenül a rámpák mellett. Sydney ikonikus Bondi Beachén például rendszeresen a skatepark mellett aludtak, sokszor fedél nélkül, vagy egy betört ablakú roncsautóban húzták meg magukat. Egy alkalommal – közvetlenül egy kocsiban töltött esős éjszaka után – beneveztek egy helyi versenyre. Megegyeztek: bárki is nyer, a nyereményt megosztják. Úgy érezték, esélyük van, és nem is tévedtek sokat.
Az ausztrál szcénáról Ralph később így nyilatkozott:
„Az ausztrálok akkoriban belterjesek voltak. Teljes beltenyészet, olyan vidékiek, hogy el
sem hinnéd. Még a menőnek tartott trükkjeik is röhelyesek voltak. Ezért nem fejlődtek –
az egész deszkázáshoz való hozzáállásuk rossz irányba vitte őket.”- Lee Ralph
A Barefoot: The Lee Ralph Story című dokumentumfilm nem a hagyományos narratívával dolgozik. Sok az egyszerű, kamera elé ültetett megszólaló – de a film mégsem válik unalmassá. Egyrészt mert tele van nyers humorral, másrészt mert Ralph és a körülötte lévő figurák néha egészen szürreális gondolatokat mondanak ki. Vagy csak az ausztrálok ennyire furák?
„Skaters don’t need women — that’s for sure. I’m not saying they don’t have sex; they do. But you know, they’re really hardcore skaters.
Nem akarom tudni, hogy akkor miként oldották meg ezt (egymás között). De a tréfát félretéve: még Peter Hill kissé naiv, helyenként könnyen félreérthető megjegyzésein túl is egyértelműen átjön a dokumentumfilmből az a nyers, őszinte hardcore gördeszka-rajongás, ami ezt a korszakot jellemezte. A magukat warrior unit-ként emlegető srácok valóban egyfajta testvériséget alkottak – egy véd- és dacszövetséget, ahol a lojalitás, a szenvedély és az összetartozás fontosabb volt minden külső elismerésnél.
Barefoot: The Lee Ralph Story – Episode Three
A gördeszkázás ekkoriban még gyerekcipőben járt – különösen a vert (függőleges) rámpákon, ahol a stílus legalább annyira számított, mint maga a technikai tudás. Gregor Rankine irányítása alatt Lee Ralph sajátos, erőteljes sztílót alakított ki, amelyben egyfajta nyers, mégis fegyelmezett straight edge esztétika érvényesült. Visszatekintve sokan nehezen hiszik el, hogy Ralph egyike volt azon kevés hardcore gördeszkásoknak, akik teljesen józanul, tudatmódosítók nélkül tolták.
„Csak a gitározásra és a gördeszkázásra gondolok” – mondta később egy televíziós interjúban,
mintegy megerősítve, hogy életének fókuszában kizárólag a kreativitás és a mozgás szabadsága állt.
Az ausztrál verseny után Ralph megnyerte a fődíjat, így 1987-ben végre elindulhatott az Egyesült Államokba. Néhány sikeres verseny után szerződést kötött a Vision Skateboards-zal, akik nemcsak szponzorálták, hanem saját nevével fémjelzett deszkát is gyártottak számára. Ralph hamarosan rendszeres szereplője lett az amerikai gördeszkás magazinoknak, és kultikus alakjává vált a nemzetközi szcénának.
Full time cannibal
„Part-time animal, full-time cannibal” – szól a punk szám, amely nem véletlenül lett a Barefoot: The Lee Ralph Story főcímdala. Egy másik sor még találóbban fogalmaz: „I’m not crazy, he is insane – Lee Ralph eat your brain.” Igen, Lee Ralphról dalt írtak. És ez nem pusztán gesztus: őt nem lehetett nem észrevenni – pontosabban: nem lehetett nem érezni.
Amikor 1986-ban először az Egyesült Államokba utazott, szinte azonnal nevet szerzett magának. Ami elsőre hihetetlennek tűnt, az gyorsan valósággá vált: Ralph, a mezítlábas, vörös szakállú, vad tekintetű fiú Új-Zélandról, egyik napról a másikra ismertté vált. A vert pályákon nyújtott agresszív, erőteljes teljesítménye – párosulva nyers megjelenésével – olyan egyedülálló karakterré tette, akire mindenki emlékezett. „Minden annyira jó volt. Egész életemben erre a pillanatra vártam, és megtörtént. Semmi sem állíthatott meg.” – mondta Ralph később. Vagy mégis?
Kering egy történet, amely nem szerepel a dokumentumfilmben, mégis sokat elmond Ralp-ról. 1986-ban, egy Los Angeles-i parkolóban ült a mindössze 17 éves kiwi srác, és arra várt, hogy Mark Gonzales – a korszak egyik legismertebb deszkása – befejezze a társalgást Prince-szel. Ralphot nem érdekelte sem Gonzales lelkesedése, sem a popsztárok világa.
„Két hete voltam ott, és Gonzales teljesen be volt zsongva: »Találkozni fogok Prince-szel!« Én csak annyit mondtam: »Na és? Ennek semmi köze a gördeszkázáshoz, tesó. Leszarom. Inkább vigyél a rámpára.«”
1987-et írtunk. Egy évtizeddel azután, hogy a Z-Boys tagjai visszahozták a gördeszkázást a köztudatba – a sport világméretű jelenséggé érett – a vele járó hírnévvel és pénzdíjakkal. Ralph, aki néhány évvel korábban csak egy Ausztráliából hazatérő unokatestvértől kapott deszkával kezdte a pályafutását, pontosan tudta: ez most az ő ideje.
1986-ban ő volt az egyik első – konkrétan a második ember –, aki sikeresen átugratott az egyik félcsőből a másikba. De Ralph nemcsak a trükkjeivel tűnt ki – ő maga volt a sztori. Megannyi történet kering róla a mai napig:
„Az első emlékem róla? Büdös volt, és azt hittem, legalább 35 éves. Aztán kiderült, hogy csak 19.” – Kevin Stabb
„A Münster Monster Mastership-en találkoztam vele először, félmeztelenül flangált – vagyis konkrétan alul semmi sem volt rajta. Még cipője sem volt, és megkérdezte: nincs-e egy felesleges csukám, mert versenyezni kéne. Kérdeztem, hányas láb, azt felelte: bármi jó 43 és 46 között.” – Jake Phelps
„Tényleg úgy nézett ki, mint egy ősember a barlangból. És nem vicc: sok esetben mezítláb deszkázott – nem a show kedvéért, ez volt a valóság. Még a bemelegítésnél is cipő nélkül nyomta. Elég fura volt.” – Tony Hawk
„Minden, amit mondanak róla, tényleg igaz.” – Steve Douglas
„A feleségemmel volt egy megállapodásunk, Ralph csak akkor jöhet ide hozzánk, ha lezuhanyzott.” – Lance Mountain
Barefoot: The Lee Ralph Story – Episode Five
„Tagadod a depressziót. Nincs más… Csak ennyit tehetsz. Nem gondoltam, hogy van más lehetőségem. Túl ostoba voltam.” – vallja be őszintén Lee Ralph a dokumentumfilm egyik legerősebb pillanatában.
A Barefoot: The Lee Ralph Story nyolcrészes sorozata sok szempontból lenyűgöző, azonban Ralph karrierjének hirtelen és tragikus megtörése, marad épp kidolgozatlanul. A néző számára nyitva marad a legfontosabb kérdés: mi történt valójában? Mi vezetett oda, hogy az egykor ünnepelt, ikonikus gördeszkás gyakorlatilag eltűnt a színről?
A válaszhoz részben kulcsot adhat az All This Mayhem című megrázó dokumentumfilm, amely a Pappas testvérek – Tas és Ben – pályafutását és bukását dolgozza fel. A két ausztrál gördeszkás más habitusú volt, mint Ralph, de közös bennük, hogy ők is idegenként próbáltak boldogulni az amerikai színtéren – és nem jártak sokkal nagyobb sikerrel.
A kilencvenes évek elején az amerikai gördeszkás közeg zártabb és lokálpatriótább volt, mint sokan gondolnák. A külföldi riderek – különösen, ha egyedi stílusuk vagy személyiségük nem illett a piac által elvárt sablonba – gyakran falakba ütköztek. A deszkás cégek túlnyomó része helyi arcokra épített, és akik nem tudtak vagy nem akartak alkalmazkodni, azok könnyen kiszorultak. Emellett a kulturális különbségek, valamint a jogi környezet is komoly nehézséget jelentett számukra.
Ralph – hasonlóan a Pappas tesókhoz – nem kapott megfelelő támogatást a szerződések és pénzügyi
kérdések útvesztőiben, és egy ponton egyszerűen elveszett ebben a világban. Ami eleinte szabadságnak
és sikernek tűnt, az fokozatosan a kontrollvesztés, elszigetelődés és visszahúzódás felé sodorta.
A dokumentumfilm ezt a töréspontot csak érinti, de nem fejti ki. Pedig talán itt rejlik Ralph történetének legfájdalmasabb, mégis legemberibb aspektusa: az, ahogyan a rendszer nem tudott mit kezdeni egy őszinte, ösztönös zsenivel, aki nem akart mást, csak gurulni – stílusosan, mezítláb, a saját szabályai szerint.
Barefoot: The Lee Ralph Story – Episode Seven
A nyolcvanas évek végén Lee Ralph már félig profi státuszban komoly pénzdíjakat zsebelt be, rendszeresen szerepelt fotózásokon, magazinokban, és egyre meghatározóbb alakja lett az amerikai gördeszkás szcénának. Ám volt egy probléma, amely végül mindent derékba tört: csak turista vízuma volt az Egyesült Államokba.
Akkoriban a gördeszkázást – hivatalosan – még amatőr sportként kezelték, különösen a szponzoráció, médiamegjelenés és versenyzés szintjén. A profi sportolói státuszhoz viszont zöldkártya kellett, amely Ralphnak nem volt, és amelyet – ahogy más, külsős riderek esetében is – nagyon nehéz volt megszerezni.
A végső fordulópont egy párizsi fotózásról való visszatéréskor jött el: az amerikai Bevándorlási Hivatal a reptéren feltartóztatta, őrizetbe vette, majd kitoloncolta az országból. Egy bürokratikus technikai részlet vette el tőle mindazt, amit éveken át épített – álma, karrierje és amerikai jövője egy pillanat alatt szertefoszlott. És mintha ez nem lett volna elég: épp ebben az időszakban, a kilencvenes évek elején a gördeszkázás is jelentős stílusváltáson ment keresztül. A korábban domináns vert (félcső) stílust egyre inkább kiszorította az új, utcai (street) irányzat. A cégek sorra lecserélték a ridereiket, a deszkások inkább voltak eldobható arcok a marketing gépezetben, mint megbecsült sportolók. Egy mezítlábas, kissé zabolátlan, új-zélandi srác álmai pedig mit sem számítottak ebben a gyorsan változó világban.
Ralph mélyrepülésbe kezdett. Az alkohol lett a menekülés eszköze, és fokozatosan eltávolodott a sporttól, amelyet korábban olyan szenvedéllyel élt meg. Sajátos megjelenése és szokatlan higiéniai szokásai miatt sokan tévesen azt gondolták, mindig is kábítószerezett – de ez nem volt igaz. A lecsúszás csak ekkor kezdődött.
Két évvel azután, hogy elérte pályafutása csúcsát, a rendszer mindent elvett tőle. A csalódottságot és a veszteséget Lee piálással próbálta elfojtani, majd visszatért Új-Zélandra, családjához. Ott, távol a reflektorfénytől, fokozatosan eltűnt a nyilvánosság elől. Ma már csak a hardcore deszkás közeg emlékszik rá igazán – mint egy elfeledett ikonra, akinek nevéhez egy egész korszak hangulata kötődik. Egy velünk élő „mi lett volna, ha” történet.
Ám Ralphban maradt valami, amit a világ nem tudott elvenni: a természet és a szabadság iránti szeretet. A gördeszkázás sokáig megmaradt szenvedélyének, de végül a szörfözés vált életének spirituális középpontjává. Azt mondja, ez mentette meg. Később a fafaragás is fontos szerepet kapott az életében – faszobrokat, totemeket készít, amiket gyakran spirituális jelentéssel ruház fel.
Ma, az ötvenes éveiben járó Lee Ralph egy farmon él Taranaki térségében, Új-Zélandon. Amikor nem szörfözik vagy farag, farmerként dolgozik: borjakat etet, quadozik, kétkezi munkával tartja fenn magát. Nem él fényűzően, nem gazdag – de a nevét mindenki ismeri, aki igazán számít a gördeszkás világban. Három évtized múltán ez talán elég is.
Barefoot: The Lee Ralph Story – Episode Eight
