„Minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy neked, éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad.”
Felveszem a market-ingem.
Most az újabb könyvajánlónál gondolkoztam, hogy ki-mi, mi-ki legyen. Valahogy mindig egy Franzen, Houellebecq, Murakami meg ilyenek bukkannak fel. Miközben nekünk olyan nagyágyúink vannak, mint Füst Milán. Nem akarom hasonlítgatni, de az biztos, hogy 100 méteren 10 mp alatt futja a Nobel-díjakat, csak mi nem vagyunk valami nagy(hangú) nemzet fiai. Nem az előző három író kárára akarom kiemelni, de ha majd a franciák, amerikaiak is annyit írnak Füst Milánról, mint mi ezekről a sztárszerzőkről, akkor majd én is írok Murakamiról.
„Füst Milán a század egyik legnagyobb és legeredetibb magyar költője. A Nyugat első nemzedékének nagyjai közül csak Ady, Babits és Kosztolányi állíthatók melléje, de Füst költői törekvései modernebbek, mint Nyugat-beli társaié.” – mondja a tudor Szegedy-Maszák Mihály. Szerzőnk volt „csak ajánlott irodalom” vagy „nem is kötelező” kategória is.
„Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy elfelejtenek minket, mielőtt még emlékeztek volna ránk.” – mondja maga Milán pont ebben a könyvében, amit ajánlok (nekem csak Milán, mert a szellemi spanom).
Az van, hogy sokszor nem tudunk mit kezdeni a Mount Everesttel, mert azt meg kell mászni. Nem fog az író az ölében felvinni. De van olyan, hogy lehajol értünk az alkotás, és ez a regény ilyen, segíteni akar, és kicsit megemel. Vannak olyan művek, aminek az elolvasása után más szellemi síkba kerülsz. Pszichoaktívak. Ez persze elmúlik, és megszürkül, de egy ilyen könyvet nem egyszer olvasunk, hanem újra és újra elő lehet venni.
Merj kicsit nagy lenni.
„Ha egy művész minden vállalkozásában erején felül teljesít, végül a hatalmas küzdelem színjátékában magával ragadja a tömeget: Mert nem mindig csupán a győzelem lehet sikeres, hanem a győzni akarás is.”
Ez egy bölcseleti igényű szépirodalmi alkotás. Mi is az ereje? Hogy nagyot akar mondani. Tényleg. A mai világban, senki nem akar nagyot mondani. Senki nem akar a legnagyobb magyar író lenni. Még nevetünk is ezen. De ne feledjük, még egy olyan képzeletbeli sorozatban is, mint a South Park, meg akarják írni a nagy amerikai regényt. Mr. Garrison megpróbálja, és hát nem sikerül neki, de megírja azt a művet, amiben a világon legtöbbször szerepel a pénisz szó valamilyen formája. Ettől a félremenéstől retteg a fél irodalomi gyártósor, az okosabb fele is. Mindenki be van fosva, és nem akar vicc tárgya lenni. Kis, elérhető Mount Everesteket írnak, amire klímával felsétálsz, felrollerezel, szellemi kapacitásaid takarékján.
Nem voltak ám mindig ilyen puhapöcsök az írók, költők. Régebb a líra volt a rock ’n roll. Nietzsche mondta, hogy nem tud annál szebbet elképzelni az ember számára, mint hogy belehaljon egy nagy ügybe. Ezt a mondatát később szalonképesítették a konformzóna emberei számára is. „A lehetetlent kell megpróbálni, hogy a lehetségest elérjük”.
Füst Milán ebben a regényében „Mindenről” el akar mondani „mindent” is.
És tényleg csak így megy. Sok elemzés kutatja, hogy a Nyugat idején miért voltak ilyen kimagasló számban, magas színvonalú szerzők.
Ezt az időtömörülést, az adott időben hirtelen felbukkanó tehetségek számát, amúgy kutatják is. Máshol, sportban, zenében, festőknél is vannak ilyen időszakok. Ahová az „egy főre jutó zseni” betömörül.
Füst Milánnak volt egy viszonylag korai döntése, hogy küldetésként fogadja el az írás elsőbbségét az élettel szemben. Nem volt ez annyira egyedi akkor.
Maga mondta, idősebben, hogy ő sem tudja, miért van ez így, de akit ismert anno a kortársai közül, azok úgy írtak mintha nem lenne holnap.
Létre akartak hozni egy új világot. És tudod mit, létre is hozták.
Mert a vérzivataros XX. századból, ha nagy, méltó emberi szépséget akarok felmutatni, abban bizony erős a magyar valutánk.
A regény a lehető legfurcsább időpontban, vagy a legjobbkor jelent meg, 1957-ben. Ez mind én voltam egykor címmel és Feljegyzések az út mentén alcímmel.
Szerzőnk a könyv műfaját így határozza meg: „Csinálok egy filozófiai Ezeregyéjszakát, amelyben különböző személyek történeteket mondanak el, s ezekből bontakozik ki aztán a Gondolat s egyik a másik után.”
„A képzeletbeli alak, aki sohase létezett, ezek bizony én voltam valaha.”
A kötet címválasztása talányosnak tűnik: „Ez mind én voltam egykor” – olvashatjuk e közvetlen a személyiséget kirakatba tevő, önazonosságot vállaló gesztust, ami egyfajta önéletrajzi vallomásos beszédhelyzetre készíti elő az olvasót. Csak hát ilyen beszédhelyzetnek nyoma sincs a könyvben.
A keleti mágus, Hábi-Szádi példázatok segítségével tanítja fiát, Tahtúrt, a maga bölcseletére, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy belőle is mágust neveljen. Az első fejezet végén a fiú rákérdez arra, hogy a példázatokban szereplő személyek nyilván nem léteztek, csak apja elméjében. Hábi-Szádi elismeri ezt, és azzal az érvvel, hogy a kitalált személyek „vérrel telítik mondanivalóját”, a sok bölcselet önmagában „agy-szárító” volna. A lélek, az elme ellentmondásai személyekben megtestesülve beszélgetnek, vitáznak, példálóznak, elevenné téve az elvont kérdéseket.
Isten „Könnyzacskót teremtett nekünk, mintha előre úgy tervezték volna, hogy sírni fogunk.”
Hábi-Szádit akár Füst Milán alteregójának tekinthetnénk (mint ahogy a mű számos értelmezője annak is tekinti), ha nem szólna ellene egy-két körülmény. Amikor az egyik Füst Milánnal készült interjúban az újságíró Lukácsy András szembesítette őt Hábi-Szádi némelyik tanításával, a lehető leghatározottabban elhatárolta magát tőlük. Az effajta játékosság magából a szövegből is kimutatható. A könyv sokszorosan bonyolított beszédhelyzete is különös. Hábi-Szádi gyakorlatilag átadja a szót barátjának, „a nagyon művelt kardkovács és filozófus” Tuszun ibn Akkádnak, a második kötetben pedig egy Hamuján nevű filozófusnak.
Néha nem is tudod, ki mondja kinek, ki tanít kit. Bent vagy a labirintusban, mint egy Borges-novellában. Kafkai helyzet. Szépen kecsesen sétálok be képzavarokba és majd ki onnan, csak gyere utánam, fogom a kezed.
Hábi-Szádi tanításai között nem egy akad, amely alapvető tabukat sért, döntően élettapasztalatokra épülő példázatokkal, sokkal inkább kiteszi őket a szubjektív megítélésnek. Talán ezért ismeri el már előzetesen tanítása cáfolhatóságát. Igaz, így az állítások súlya kisebb, kimondhatóságuk terét viszont szélesre tárja. Ez a könyv felnőttként kezel és felnőtté is tesz.
A hétköznapi lét „kegyetlenségre alapított világrendje”.
Ez a rövidre zárt minősítés szó szerint szerepel az első kötetben. Tabudöntögető gondolatmenetek, amelyek hasonlóképp alternatívát, illetve perspektívát próbálnak adni az élet mindennapos taposómalmával szemben. A Hábi-Szádi-könyvek esetében az élettapasztalatok alapján levont következtetések legalább annyira igazolják a fennálló világrendet, mint amennyire elégedetlenek vele. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Hábi-Szádi bölcsessége nem több (és persze nem kevesebb) annál, mint arra keresni a választ: a létezés kilátástalan körülményeit miképp lehet a legkisebb veszteséggel átvészelni.
Amikor olvasod, el kell engedd magad.
„E hosszú levezetésből sok minden kiderült számunkra, muzulmánok. Mindenekelőtt az, hogy az élet rendje, a világ rendje emberi értelemmel fel nem fogható, az néha merőben áttekinthetetlen zűrzavarként hat reánk, ha pedig értelemmel el akarnók rendezni, még szörnyűbb volna az egész. Bele kell hát nyugodnunk abba, ami van és ahogy van. Vagyis meg kell tanulnunk a zűrzavart, ami annyit jelent, hogy be kell látnunk: a szerencse játéka, továbbá véletlenek nélkül ez a mi életünk elképzelhetetlen.”
Természetesen Füst Milán ezeket nem a muzulmánoknak írja, hanem nekünk. Ez egy játék is az orientalizmussal, az ezotériával. Fricska is, mert nagyon elszaporodtak azóta a Coelho típusú állítólagos mély gondolatokat tartalmazó bugyuta művek. Ezt Füst előre érezte.
Ez a regény szép katedrálisa az európai kultúrkörnek, és van annyira szellemes, hogy Közel- Keletre teszi magát. Mikor írtak a japánok, kínaiak, vagy az arabok könyvet, úgy hogy a helyszín Európa, de mégis magukról mesélnek?
Ha valaki látta a Mátrix c. filmet, az tudja, hogy a történetben a lázadóknak az űrhajón belül is van egy kis mátrixuk. Ott biztonságban gyakorolhatsz, hogy majd ki merj, ki tudj menni a kegyetlen élet-halál mátrixba. És hol van még az igazi valóság? Füst könyve egy ilyen biztonságos mátrix, ami olyan életigazságokat mond el, amit nem akarsz hallani, de szépen kézen fog és körbevezet, ha hagyod.
Füst Milán egész életében tervezte, hogy a Naplójából, és a saját és mások tévedéseiből, majd ír egy nagy regényt. Ezt el is kezdte, csak a háború alatt elvesztek az iratok. Aztán sokáig elvetette, majd mégis felszívta magát és újra megírta. Ez lett a : Ez mind én voltam egykor. Hábi Szádi küzdelmeinek könyve.
Van egy másik bombázáskor elégett és újraírt regény, a Karnevál, Hamvas Bélától.
Arra még nem merem ráengedni a kedves olvasókat, de ha végeztek Milánnal, utána ajánlom a bónuszpályát is. De csitt. Itt most befejezem.
