Mr. Közös Tudatalatti
Viktor Pelevinnek nem olvasói vannak, hanem rajongói. Furcsa ezt leírni. A rocksztárok kora óta elfelejtettük, hogy egykor egy költőnek, írónak is lehetett igazi szexepilje. Esetünkben különös, egyedi testi adottság helyett szellemi vonzerő. Pé nagy zsenije abban van, hogy egy műkörömépítő, és egy filozófiatanár is kaphat tőle szellemi muníciót. A pasi egy Mr. Közös Tudatalatti.
Pelevint olvasni olyan, mint forgatókönyvet és új Bibliát olvasni a mai korunkhoz. Minden értelmet nyer. Tudod, hogy viccel. Halálosan komolyan viccel. Humorban nem ismer tréfát, mint Karinthy. Minden könyve majdnem ugyanarról szól, de annyira másképp. Úgy képzeld el, mintha egy vámpír, egy perzsa, egy farkasember, egy buddhista, egy orosz takarítónő ugyanazt látná. Mondjuk egy valóságshow-t, és megkérnék, írja le mi történt. Nem ugyanazokat a válaszokat kapjuk, ez borítékolható. Arról ír, amire amúgy, ha van egy perced, magad is gondolsz titokban.
A valóság show?
Giccsvallások, felistenülés, ikongyártás, ellenségképzés.
Az ember, aki a jövőbe látott. A múlt idő nem véletlen. Mert sajnos ebben a jövőben élünk. Most már ez a jelen. Pelevin már akkor chatszobákról és deepfake (mesterségesen létrehozott) karakterekről (Generation P) beszélt, amikor még 4 oldalon kellett leírja mi is az, hogy értsük.
Pelevin azt a hiányt értette meg, hogy a keleti blokk országaiban el voltak fojtva a vallási, a szellemi iránnyal kapcsolatos iskolák. A kilencvenes évektől ezek újult erővel tértek vissza, de semmi sem ugyanaz. Előre látta a valláspótlék-vezetőket, akik új alapokat, és biztonságot ígérnek. Az eredmény viszont egy zavaros kultúrgiccs lesz. A valóság csak egy mutogatás, egy show.
Pelevin szépsége abban rejlik, hogy ő nem csak egy sci-fi író, valójában neki ez csak egy eszköz.
Elképesztő tárgyi tudása van a régi mítoszokról és elveszett kultúrákról. Mivel műszaki ember, aki egyben
zen buddhista is, nagyon szépen csúsztatja egybe a technikai újdonságokat az évezredes mintákkal.
Pelevin egyik tanítása és trükkje, amit a hétköznapi életben is használhatunk, hogy az első gondolatunk valamiről mennyire terhelt. Esélyes, hogy az első gondolatunk nem a miénk, előre elkészített válaszokat mondunk. Meddig lehet elmenni előre kész beszélgetésekben? Le lehet élni egy életet szimulációban? Hiszen mindenre van egy mondóka. Amit az adott média megtanít neked. Ha valami, vagy valaki támadja a komfortzónádat, a buborékod kötelező mondatait veszed elő.
M(elankólia)-vitamin
A gyönyörű és veszélyes az Pelevinben, hogy fatalistává tesz. Mi itt, a demokráciák szürkezónáiban, mindig beletörődünk. Imádunk imádni, és beletörődni. Szerzőnk zsenije abban mutatkozik meg leginkább, hogy olyan útszéli módon tudja ezt megfogalmazni, hogy a taxisofőr, de a politikai elemző is értse. Mintha egy fiatal lány lennénk, aki tudja, hogy most jön egy csapat férfi, és meg fogja erőszakolni. Az összes tanítás, amit kaphat a kultúrája megoldási mintázataiból, hogy használjon síkosítót, ne ellenkezzen, akkor hamarabb szabadul. A regényeiben a végtelenül alpári célokért küzdő politikusok használják a több ezer éves kultúrák mondatait, szellemi megtámogatásként. Mintha egy templomból McDonald’s-ot csinálnál.
Oleg jó
Viktor Olegovics Pelevin nem csak hazájában, de világszerte hamar népszerű lett. 2000-ben a New Yorker Európa hat legjelentősebb fiatal írójaként emlegette. Ez ma sem változott.
Stílusa szatirikus, groteszk, gyakran keveri a nyelvi rétegeket, bátran használ szlenget, káromkodásokat, jellemző rá az intertextuális áthallás, a modern rockzenétől a klasszikus kínai szerzőkig sokféle kultúrkört mozgósít. Korai írásaira a tudományos fantasztikum kedvelői figyeltek fel, mondták posztmodernnek, mágikus realistának, Gogol groteszk világához hasonlították, fantasy-vel rokon vonásokat találtak bennük. Mindezek mellett a posztszovjet világ egyik leghatásosabb ábrázolójának tartják. Viktor nagy orosz író, ne legyen kétségünk!
A legjellegzetesebb műve a Generetion „P”, és az Empire „V”, amely mintha csak a pelevini mitológia sűrítménye volna. Fogja a tömegkultúra épp legdivatosabb témáját (a vámpírokat), vagy magát a reklámmechanizmust, összekeveri bálványának, Carlos Castanedának a nagy elméletével: mely szerint valamikor régen, a „flyerek” (ugye érzed, hogy csúszik egymásba reklám, az irodalom, és a vámpírok, ez Pelevin egyik titka) névvel illetett, titokzatos lények foglyul ejtették az embert, megfosztva őt mágikus képességeitől.
Pé bátran továbbmegy, az összeesküvéselméleteket is kiparodizálva. Ami ebből kijön, az nemcsak a mai tömegkultúra kemény szatírája, hanem valami új vallásszerűség is, s az ember már-már kezdi azt hinni, hogy Pelevinnek valami küldetése van: lelket akar neked adni, álmodni akar helyetted, ki akar szabadítani a hétköznapok buta gondolati erdejéből. Ezt mindenki erőltetett vagy giccses módon tenné. Írónk viszont nyomokat hagy, ha akarod követed, ha nem, akkor „Nesze, hülye paraszt, itt egy sor, mondd utánam, és jól szórakozol!”. Azt kapod, amit keresel.
Akkor A Sárga nyílról
Pelevin olyan, mint a pizza: megvan az alap, de mindig más a feltét. Ha nekihajtalak egy vámpíros regényének, és téged nem érdekelnek a vámpírok, akkor sosem fogod elkezdeni, mert nem tudod, hogy ez csak egy feltét nála. A vér csak ketchup. Ezért érdemes a novellásköteteivel kezdeni, mert az egy négy évszak pizza.
Az egyik novellában bogár vagy, a másikban aszaszin, hasis hatása alatt lévő középkori bérgyilkos, a harmadikban meg a túlvilágon címfestő. Bármi lehet.
A tervhivatal hercege például arra játszik rá, hogy néha a valós munkahelyi alkalmasságnál sokkal fontosabb, hogy azt a számítógépes játékot, vagy azt a kulturális kódot játszd jól, amit a főnököd. Prince of Persia tudásod fontosabb, mint a valóságban megszerzett diplomád.
A Sárga Nyíl; Kristályvilág; A tervhivatal hercege; a P 5; A hunok harmóniája; A rovarok
élete mind tökéletes választás, hogy elkezd a könnyűbúvárkodást Peleviniában.
A regények már mélymerülések, oda nem árt, ha kap elég oxigént az agyad.
A Sárga Nyíl című kisregény elsőre nem tűnik többnek, mint a bolsevizmus szokásos allegóriájának: egy vonat száguld, nem tudni, hova, s nem tudni, van-e egyáltalán élet ezen a vonaton kívül, s a főhős egyetlen vágya, hogy élve szállhasson le róla. Vagy élet ez egyáltalán? A kilencvenes évek elején az orosz kultúra egyik legfőbb jelképévé vált ez a vonat, ugyanígy a végtelenbe száguld, miközben körülöttük minden elpusztul: „csak most jött a hír, hogy hetven éven át saját magunk ellen vívtunk harcot”. Ez a harc lesz a végső.
Szóval A Sárga Nyíl azóta baljós jelentéssel telítődött, s a lerombolt híddal együtt, amely felé száguld, nemcsak a hagyományos orosz eszkatológia erőteljes allegóriája, hanem mélyen megragadja a kor általános világérzését, miközben a vonaton uralkodó állapotokat a hajdani szocializmus hiperrealista ábrázolásának érezzük. Ezt persze nem mindenki veszi le így elsőre. Az az erős Pében, hogy mégis mindenki fel tudja fogni. A vonaton osztályok vannak, de ha első osztályon is vagy, nem tudod megválogatni, ki ül melletted stb. Ha te egy 15 éves fiatal vagy, és semmit sem tudsz a diktatúrákról, akkor is tudod értelmezni, mert szólhat egy közelgő környezeti katasztrófáról is, ami felé száguldunk, vagy az iskoládról, ahová a szüleid írattak, de te utálsz mindenkit.
Nyakamat rá, hogy a Parazitákkal Oscar-díjat nyerő Bong Joon Ho olvasta a novellát, mert a Snowpiercer (Túlélők viadala) című filmje erősen használja a regény struktúráját. Nem másolja a cselekményt, de mindent lemásol a helyszín felépítésében. Egyben jó példa arra is, miért érdemes, sőt kell, könyveket olvasni.
A film a képekkel, akcióval játszik, megmutat egyféle módon. A regény viszont apró, verbális trükökkel eléri, hogy ne tudd, hol is vagy.
A Pelevin-hatás
Oroszországban félnek tőle. A putyinizmus teljesen szürreális, és egy orosz írónak iszonyú érzés, hogy a külvilág ezzel azonosítja azt az országot. Kikerültek felvételek, amin a politikai vonal korifeusai arról beszélnek, miért ne adjanak meg egy adott díjat az amúgy világszerte legismertebb kortárs orosz írónak.
„Túl veszélyes az ilyen kulturális képzeteket támogatni. Az ilyen művek vírusként működnek – elpusztítják a kulturális emlékezetet.”
Mr. P. amiatt is jelenség, mert valójában „antitest”, antijelenség. A Pelevin-rajongók körében futótűzként jár körbe minden apró kis információ a hús-vér Pelevinről (egy olyan korban, amikor az, aki nem szerepel a médiában, lényegében nem is létezik).
A láthatatlanságra és megközelíthetetlenségre alapozta imidzsét: nem ad interjút, nem szerepel a tévében, nincsenek könyvbemutatói, nem tárja fel az életét (sokáig csak annyit lehetett tudni róla, hogy „búvár és számítógép-szakértő”), s olvasóival kizárólag az interneten lép kapcsolatba, de ezeken a „chat”-eken is csak bájos banalitásokat hajlandó mondani, véletlenül sem bocsátkozva bele műveinek elemzésébe.
Regényeit (sajnos csak oroszul) ingyen, a könyvmegjelenés előtt, felteszi a netre. Rokonszenves az a magatartás, ahogy Pelevin elbújik, feloldódik a szövegeiben, ránk bízza magát, s hagyja, hogy az ő bábáskodása nélkül fejlődjék, s burjánozzék a pelevinológia, az irodalomtudománynak ez a sajátos új ága, amely példamutatóan demokratikus: a „képzett” kritikusok mellett a művek kollektív elemzésében az interneten keresztül „egyszerű” olvasók is részt vesznek, s próbálják megfejteni a kis titkokat.
Pelevin zsenialitása, hogy a regényei többrétűek, több szinten olvashatóak. Van, akinek a szürreális humora, van, akinek, a sci-fi tetszik. Mások, akik jobban értik a sorok között megbúvó jelképeket, egészen mélyre szállhatnak vele. Pelevin egyfajta modern Dante, aki nem a Pokolba, hanem a digitális second life-okba visz el. Persze, ez lehet valakinek pokol, de hamis mennyország is. Pont, mint a Mátrixban. Az illúzió néha nagyon kényelmes tud lenni. Kényelmetlen olvasásélményt kívánok A Sárga Nyílon.
