Már a tartalomjegyzékben, a röviden kifejtett alapsztori is át van itatva nyugtalansággal, érezhető a jellegzetes klausztrofób feszültség, amely egyre csak erősödik a Déli Végek trilógia nyitó darabjában, az Expedícióban.
Olvasóként ott kapcsolódunk be a történetbe, amikor már számtalan expedíciót indítottak a titokzatos X térségbe, amelyet a kormányzat katasztrófa sújtotta övezetként kommunikál a nyilvánosság felé és hermetikusan – katonai erőkkel biztosítva a határát – elzárt a külvilág elől. A természetfeletti jelenségként azonosított zónát a Déli Végek nevű titkos ügynökség tartja ellenőrzés alatt és amikor felvesszük a cselekmény szálat, már a tizenkettedik expedíciót küldik be a mocsaras, erdős térségbe. Az eddigi küldetések egytől egyig tragikus véget értek és a beszámolók szerint az X térségen belüli környezeti mutációk és jelenségek meghaladják az emberi elme befogadóképességét.
A térség határában létrehozott központban a projektre felállított tudós és katonai szervezet teljesen értetlenül áll az értelmezhetetlen topográfiai jelenség és az idegen létformák előtt, amelyekkel szembesülnek. Honnan származik? Miképpen alakult ki, veszélyt jelenthet az emberiségre?
Jeff Vandermeer könyve az ismeretlen misztikumra építi feszültségét és erre csak még jobban ráerősít, hogy lassan adagolja az információkat, a rejtélyes jelenségek csak sejtetnek, előrevetítenek dolgokat, de a lehető legtovább rejtélyek maradnak. Még a négyfős expedíció tagjairól sem tudunk meg sokat, a nevükkel együtt a múltjuk is homályban marad végig.
A csapat biológusa szemszögéből, egyes szám első személyben olvashatjuk a történetet, az ő elbeszélésében. Az elszánt biológusnőt férje elvesztése motiválja az expedícióra való jelentkezésnél. Látni szeretné saját szemével mindazt, amit a férje is megtapasztalt és akinek a sorsa megpecsételődött miután behatolt az X térségbe egy korábbi expedícióval. A zónát egy lilás fényű, buborékszerű hártya veszi körbe, ezen lépnek be a kutatók és ettől a pillanattól fogva a cselekmény hangulata egyre nyomasztóbb és fojtogatóbb. VanderMeer fejezetről fejezetre érzékelteti a biológusnő mentális állapotán keresztül, hogy ott, a zónán belül nagyon nincs rendben semmi. A csapat tagjai gyanakvóak, hűvösek egymással – főleg a pszichológus, aki mindenki közül a legfurcsább és leggyanúsabb.
Az erdő mélyén a totális csend, a korábbi csapatok hátrahagyott eszközei, az üresen hagyott megtépázott sátrak és a furcsa környezeti elváltozások – egyre növelik a stresszt és folyamatosan sodorják a mentális összeomlás felé a kutatókat. A trilógia első részéből – az Expedícióból – készült film is, Natalie Portman főszereplésével, amely szerintem kiválóan hozta a hátborzongató hangulatot, mindez meg lett szépen teremtve a helyszínekkel és az atmoszférával.
Csak ismételni tudom magam a korábbi írásaimhoz képest – de egy film sosem tud az alapmű, a
könyv nyomdokába lépni és ez ezúttal is így van. A regényben minden sejtelmesebb, vészjóslóbb.
Ott ha eltűnik egy karakter, nem látjuk a halálát direktben, csak a főszereplő nézőpontját ismerjük, aki egyik napról a másikra nem találja tudóstársát. Vagy éppen haladnak előre egy helyszínen, ő látja, ahogyan az egyik kutató bemegy egy szűk, sötétbe boruló folyosóra, de már nem látja a borzalmas halálát, ő csak megtorpan, a kutató nem tér vissza, elnyeli a sötétség.
A legfontosabb különbség a film és a könyv között a befejezés, amely abból adódóan, hogy a könyv egy trilógia kezdete, a film pedig egy önálló, folytatás nélküli egyrészes történet – teljesen logikus és érthető. A filmben nagy szerepet kap az idegen etnitás megjelenítése, amely testet ölt félelmetes és látványos módon – a főszereplőnek el kell pusztítania, így nyerhet feloldozást ő és a férje egyaránt. A film vége tartalmaz még egy felvetést is, azaz egy csavart, kétséget, amely benne marad a nézőben és ez persze hiányzik a könyvből, amelynek végkimenetele egészen más irányt vesz.
A trilógiát egy lendületből kiolvastam, VanderMeer annyira érdekfeszítően göngyölíti tovább a történetet és helyezi át egy csapásra a fókuszt az X térségből a Déli Végek központjába, ezáltal új karaktereket megtéve főszereplőknek, hogy a történet egyszerűen nem engedi el az olvasót. Ez a trilógia az első oldalától az utolsóig egy különleges, irodalmi stílusban előadott Lovecraft-i iszonyat. Egy rettenet, amely magával ragadja az olvasót, elkábított, hipnotizált foglyává teszi és azt is eléri, hogy még sokáig egészen más szemmel nézzünk a fákra és a gyanús formákat öltő mohákra…
