– Nos, merre szeretnél autókázni?
– Arra gondoltam, átmehetnénk South Centralon, vagy Comptonon keresztül. Minden álmom hogy ezeket a helyeket lássam élőben.
– Hát haver, ezeket az álmaidat szét kell hogy oszlassam, ezekre a helyekre még a zsaruk se mennek be, még fényes nappal sem. Oda csak a kommandósok járnak páncélozott autókkal, ha ott van dolguk, vagy egy konkrét személyért mennek be.
– És Inglewood, vagy Watts?
– Mit szólnál Downtownhoz? Nappal üzleti negyed irodaházakkal, éjjel viszont átváltozik szellemvárossá. Ellepik a „gettóarcok”. Egyszerűen ott gyülekeznek. Ezt még bevállalom, átviszünk ott este.
A fenti párbeszéd két latin srác és köztem pergett le, akik 1997-ben a háromhetes Los Angeles-i tartózkodásom alatt a „pesztrálóimmá”, váltak. Gangsta rap rajongó, 20 éves srácként a legfőbb álmom az volt hogy kijussak LA-be.
A szerencse mellém szegődött, hiszen édesapám egyik munkatársának a fia, akkor már évek óta kint élt latin feleségével és ők nagy szeretettel, nyitottsággal fogadtak. Az egy más kérdés, hogy érkezésem másnapján szakítottak 7 év után és a férfi angolosan távozva, elautózott Arizonába. Nem volt okom csüggedni, a felesége megnyugtatott hogy nagyon jól fogom magam érezni a lányával és keresztfiaival, akikkel lóghatok majd három héten keresztül. A srácok Venice Beachen éltek közös lakásban, két huszonéves srác, akik bár nem mondták ki – maguk mögött hagyhattak némi banda múltat – de akkoriban már szorgalmas, programozói munkát végeztek és rendezett körülmények között éltek Venice-en. Napközben Kareen lányával autókáztunk ide-oda, esténkét pedig tűkön ülve vártam a srácokat, hogy hazatérjenek a munkából és induljunk a partra kosarazni. Ez a három hét álomszerűen alakult, gyakorlatilag nem akartam hazajönni – minden vizuális kép, amelyet szívtam magamba 20 éves koromig a Los Angeles-i kultúrából, az MTV Yo Raps műsorból, az egyszer csak rám zúdult élőben és ott álltam a közepén boldog turistaként.
És szépen ki is röhögtek amikor azt kértem tőlük, hogy vigyenek be az említett gettók bármelyikébe csak úgy, körbenézni. Igazából értelmezni sem tudták egy messziről jött magyar srác érdeklődését a helyi gettóélet iránt. A CD boltban a két afroamerikai srác percekig könnyezett a röhögéstől amikor South Central Cartel és Above The Law CD-kről kérdezősködtem. Összezavarodtak a ténytől, hogy az Óperencián túlról érkező srác honnan ismeri és miért akar ilyen zenéket hallgatni. Igen, ne felejtsük el, hogy akkoriban még nem volt internet és a TV-ben is jobb esetben 10-15 adó volt elérhető.
Minden vizuális kép, amelyet szívtam magamba 20 éves koromig a Los Angeles-i kultúrából, az MTV Yo Raps műsorból, az egyszer csak rám zúdult élőben és ott álltam a közepén boldog turistaként.
1997 áprilisa Los Angeles. Abban az időszakban eléggé markáns események történtek a városban. Shaquille O’neal a Lakershez igazolt, Kobe Bryant pedig mellette, újoncként villogtatta tudását 18 évesen, bár akkor még csak 15 percet kapott átlagosan meccsenként és 7-es pontátlaga volt. Nyolc hónap telt csak el azóta, hogy Tupac Shakurt lelőtték Vegasban és rá hat napra elhunyt a Nevada University Medical Centerben. Akkor, 97 márciusában történt egy másik drámai esemény is, amely sokak szerint egy várható válasz reakció volt Tupac gyilkosságára. Notorius BIG, annak ellenére hogy sokan le akarták beszélni, New Yorkból, a hazai környezetéből LA-be utazott egy díjátadóra. Az eseményt követően útnak indult az autókonvojjal, majd szervezett koreográfia alapján szitává lőtték egy másik autóból.
Szinte teljesen lemásolva Shakur halálát, akár egy filmjelenet, amit szépen leforgattak kétszer, csak különböző szereplőkkel. „Driveby shooting” – ahogyan az több rapszámban el is hangzik.
A szeptember 11-i terrordámadásról sok ember fel tudja idézni hogy hol volt éppen, mit csinált épp, amikor meglátta a drámai élő közvetítést a becsapódó repülőkről. Tupac halálának híre is hasonlóan beégett a rapközösség emlékezetébe. Természetesen semmilyen más formában nem összehasonlítható a két drámai esemény, hiszen a terrortámadásnak rengeteg áldozata volt – itt egy egészen más párhuzamot mernék csak említeni: a pillanat felidézését, hogy éppen hol voltunk, amikor megtudtuk az elképzelhetetlennek tűnő hírt, hogy Tupac Amaru Shakur meghalt. A nagy túlélő, akit már lőttek kis túlzással szitává, (5 lövést kapott) megjárta a börtönt is, de visszatért mindenhonnan. Számunkra Ő egy elpusztíthatatlan hős volt, akit nem lehet semmilyen körülmények között elhallgattatni – talpra áll, hiszen annyi és annyi mondanivalója van… Ennek a két embernek a halála alapjaiban rengette meg az egész hiphop közösséget. Itt, ennél a pontnál lezárult egy korszak. Volt előtte és lett utána. Véget ért az évek óta tartó, egyre jobban elfajuló west side – east side háború és a gangsta rap korszak lendülete is lassult, más tónusú lett.
Sokak szerint 97 után már nem volt az igazi és erre a véleményre én is határozottan bólintok. Próbálom megkerülni az ilyenkor kliséként kimondható, néha szánalmasnak tűnő „bezzeg a régi időkben” mondatot, de nem tudom, ez van: a kilencvenes évek első felében volt az igazi hiphop aranykorszak.
Persze a 2000-es évtizedben is érkeztek meghatározó figurák – DMX, Eminem, The Game, 50 Cent – de számunkra, akik a rap kibontakozásával együtt nőttünk fel, sosem lesz már olyan mint az akkori időszak. De így van ez rendjén, a mostani generáció számára majd a jelenkor hiphop ikonjai adnak életreszóló impulzust, inspirációt. Az NBA is más időket élt miután Jordan, Magic, Bird, kiszállt a showból, de az élet megy tovább, reménykedni kell, hogy majd új ikonok jönnek. Így is lett, itt van már nekünk LeBron, Doncic, Curry stb…
Kissé elkalandoztam, elég is lesz a hosszúra nyúlt bevezetőből – kanyarodjunk rá a filmekre, elvégre filmes témában próbálok számotokra rávilágítani hétről hétre pár érdekes darabra. 2015-től elindult egy érdekes trend a filmes területen a Straight Outta Compton premierjével. Elkezdtek sorra kijönni dokumentumsorozatok, mozifilmek, a régi idők ikonikus rap előadóiról. 20 évet kellett várnunk hogy végre ne a szokásos manírokra, klisékre épülő filmeket nézzük, – persze készült több kultikus gettó film is, a manírosabb darabok mellett – hanem megtörtént eseményeket feldolgozó, létező személyek történetét elmesélő, a témában hiteles mozikat, sorozatokat. Ráadásul a Straight Outta Compton esetén olyan ikonok produceri támogatásával, akik maguk is az NWA tagjai voltak, akikről a történet szól (Ice Cube & Dr. Dre). Nagy várakozás előzte meg a filmet több olyan előzetes info és a filmhez kapcsolódó történés miatt is, amelyek folyamatosan csigázták az érdeklődést. Például a filmmel párhuzamosan adta ki végre Dr. Dre az új albumát úgy, hogy már senki sem hitt igazán abban hogy a nagybetűs Mester valaha kiad még albumot.
Előzetesen lehetett sejteni azt is, hogy a film markánsan rá fog világítani Suge Knight agresszív tetteire (a Death Row lemezkiadó kétes hírű tulajdonosa) – aki annyira bedühödött miután súgtak neki a filmben várható karakteréről, hogy kiállítva egy újabb bizonyítványt fékezhetetlen mentalitásáról – őrjöngve behajtott a forgatás területére halálra gázolva az egyik stábtagot. Suge azóta sokak megnyugvására börtönben tölti büntetését és jó ideig nem várható a szabadon bocsátása.
20 évet kellett várnunk, hogy végre ne a szokásos manírokra, klisékre épülő filmeket nézzük, – persze készült több kultikus gettó film is, a manírosabb darabok mellett – hanem megtörtént eseményeket feldolgozó, létező személyek történetét elmesélő, a témában hiteles mozikat.
A film szerintem messzemenően beváltotta a reményeket, egy nagyon jó castinggal és lebilincselő forgatókönyvvel bíró alkotás. Ráadásul a kritikusok is elismerték a forgatókönyv kategóriában egy Oscar-jelöléssel. A koncert és stúdiós jelenetek kiemelten erősek, jóleső nosztalgikus hangulatot adnak az eredeti formájukban lejátszott dalok. Persze azok között, akik a 90-es évek hiphop zenéin nőttek fel megoszlanak a vélemények. Nem is a film megvalósításán, minőségén, inkább a történések pontos, vagy nem pontos tálalásán (a bandán belüli konfliktusok, Eazy E és Dre közötti összefeszülés és Ice Cube pénzügyi vitája a bandával stb..).
Ok, de ne felejtsük el, hogy ez a történet egy bizonyos szemszögből lett elmesélve. Ice Cube és Dr. Dre összefoglalták a múltjukat, hogy milyen ember volt Eazy, a menedzserük Jerry Heller, Suge Knight, a mindennapjaik, a küzdelmeik, a sikereik. Mindenképpen jóval több mint a semmi. Végre valaki elmesélte az NWA-sztorit és szerintem nagyon lebilincselő formában, hiszen ez a történet még azok számára is érdekes lehet, akik nem feltétlen hallgatnak hiphopot. Egy banda, amely egyszer csak gangsta szerelésben, pisztolyokkal hadonászva berobban, az addig megszokott finomkodás helyett zúdul belőlük a trágárság és kiadják sajátos nyilatkozatukat Amerika számára a „Fuck the Police” raphimnusszal… Fél Amerika felkapta a fejét.
Egy banda, amely egyszer csak gangsta szerelésben, pisztolyokkal hadonászva berobban, az addig megszokott finomkodás helyett zúdul belőlük a trágárság és kiadják sajátos nyilatkozatukat Amerika számára a „Fuck the Police” raphimnusszal… Fél Amerika felkapta a fejét.
Milyen hatással volt ez a hiphop területre? Mit kezdtek ezekkel a srácokkal a rendőrök? Miképpen próbálta őket elhallgattatni a felháborodott közvélemény? Milyen formában, milyen tiltásokkal próbált előrukkolni az amerikai jogrend? Mert valamit sürgősen ki kellett találni a gangsta rap megfékezésére, terjedésére. Megelőzték a korukat, precedenst teremtettek, az amerikai jognak sürgősen kellett reagálni. Rengeteg kérdés és izgalmas szituáció az NWA-sztoriban.
De szerintem a legszebb az egészben, hogy OK hogy menőn néztek ki a fekete bomber dzsekijükben, az LA Raiders, Compton sapkáikban, OK hogy dőltek a szövegeikből a trágár szavak – de mindemellett átkozottul jól rapeltek. És briliáns zenei alapokat tákolt össze a DJ Yella & Dr Dre páros. Ez egy igazán érdekes történet és persze az élet is írhat klisés forgatókönyvet – kitörés a nyomorból, fel a csúcsra, konfliktusok, árulás, stb – de van bennünk nézőkben egy jóérzésű izgalom végig – mert tudjuk, hogy ez megtörtént és mindenen amit látunk a filmben ez az öt srác keresztülment. Ismét csak kiemelném: az ő elmesélésük, az ő verziójuk alapján. Senki sem tudja igazán, hogy pontosan, illetve ferdítésekkel mesélték-e el történetüket és annak részleteit.
Compton, South Central – ezek tényleg kemény vidékek. Én sem hittem igazán, hogy létezik ennyire veszélyes környék, amíg nem láttam a Veszélyes Elemek című filmet 1993-ban. Egymást lövik le szó nélkül, fényes nappal a gangsták? Egy buliban egymás verbális megsértése gyakran gyilkosságig fajul? Hát igen, ezek a negyedek, ez a típusú külvárosi életérzés egészen más, mint például a párizsi gettó amelyről az előző cikkemben írtam. Az innen érkező zenei előadókban, vagy sportolókban örökre megmarad „légy résen minden pillanatban” attitűd. Sosem engedik el magukat egy nem létező biztonságérzetben. Összerezzennek az utcán a fékcsikorgástól, vagy akár egy petárdától, és megfeszülnek ösztönösen az izmaik egy-egy hangos vita során. Az említett körzetek tényleg pokolian kemény helyek. Amerika más terep, mint Európa.
A Straigh Outta Compton elindított egy elég termékeny időszakot a témában dolgozó rendezőkkel, írókkal. 2017-ben kijött végre egy hiteles, hasonló színvonalon bemutatásra kerülő mozi Tupac életéről, „All Eyez On Me” címmel. Csak ismételni tudom magam egy véleménnyel, amelyet az NWA-filmmel kapcsolatban is megjegyeztem – ez a film egészen biztosan azokra is mély benyomást gyakorol, akik nem elkötelezett hiphop rajongók.
Már csak Tupac Shakur személyisége miatt is. Amennyire rövid sorsot is szánt neki az élet – ez a 25 év olyannyira intenzívre sikeredett. Egy öntörvényű zseni, aki rendíthetetlenül rohant az útján végig, mert bizony rohant és nem ért rá soha megállni, hiszen töméntelen sok mondanivalója, kreatív ötlete volt.
Maximalista előadóként nem tűrt kompromisszumot, ha valami nagyon nagyot akart létrehozni és minden egyes számánál ezt érezhettük, hogy a dal születésénél ő egészen biztosan azt érezte, hogy éppen most hozza létre az addigi legfontosabb produktumát. Erre a tulajdonságára világít rá szépen az a jelenet, amikor a stúdióban isten tudja hányadszor veszik fel a „Brenda’s Got a Baby” számot, végtelenségig nyüstölve a hangtechnikust. Nekem tényleg van egy határozott érzésem azzal kapcsolatban hogy az átlagnál kiemelkedőbbek lettek a Tupac albumok hangzásai (a „Strictly for my N.i.g.g.a.z”-t kivéve). Az „All Eyez On Me” dupla album számomra a legszebben, legjobb hangzással rögzített album. Gyönyörűen szólnak a magasak, megnyugtató ősereje van a mélynek, kellően el van találva az előadó, azaz a rap hangerő mértéke a zenei alaphoz képest – mestermű. Ha egy szigetre ledobnak életem végéig, akkor ezt az albumot és a Violatort kérném szépen a Depeche Mode-tól.
Nagyon sokat számít az album rögzítésének minősége, mert ott van számomra az ellenpélda is – a Wu Tang dupla albuma, a „Wu-Tang Forever” 97-ből. Zseniális album, de bármilyen hanghordozón hallgatom – cincog. Túlságosan is dominál végig a magas sáv, teljesen furcsa a hangzása, tényleg nem értem hogyan is lett rögzítve ez az album – és persze lehet, hogy direkt ez volt a koncepció, de szerintem nem lett nyerő.
Az All Eyez On Me film, a Tupac-rajongók számára teljesen hiteles a megjelenített ruhák, helyszínek kapcsán is – hiszen minden stimmel az utolsó apró részletig. Minden jellegzetes ruhadarab visszaköszön a jelenetekben tűpontosan, abban a formában ahogyan azt Tupac is viselte a forgatásokon, interjúk során. Persze lehet vitatkozni a castingon, azaz, hogy valakinek vagy bejön a Shakurt alakító színész, vagy nem – a mozgása, gesztikulációi szerintem tökéletesek. Nagyon jól vezeti a film a karakterének egyre árnyaltabb szakaszait, hiszen ő egy igazán optimista, jószívű, jó emberként indult el rövid karrierje első éveiben, hogy aztán megjárva a pokol változatos stádiumait, végül egy paranoiás és folyamatosan feszült, vibráló emberként érjen el a rövid útja végére.
Az All Eyez On Me film, a Tupac-rajongók számára teljesen hiteles a megjelenített ruhák, helyszínek kapcsán is – hiszen minden stimmel az utolsó apró részletig.
Az üldözési mániájával, gyanakvásával szinte kötelezően azonosulnunk kell, hiszen ki nem kerülne ilyen mentális állapotba, ha 5 lövéssel leterítik, majd tolószékben, lábadozva már tolják is be a bírósági tárgyalására, majd onnan megy is be a börtönbe egy nehezen elképzelhető bűncselekményért. Sokak szerint Tupac-kal példát statuáltak, amikor lecsukták nemi erőszakért. Ezt a véleményt én is osztom, ha elfogult vagyok, ha nem. Szerintem mindössze annyit hibázott hogy egy szállodai szobában volt több férfival és nővel. Rosszkor volt rossz helyen. Tupac és a nemi erőszak? Akinek a lényét teljesen átjárta egy ösztönös védelmezői hajlam a nők felé? Aki úgy szerette édesanyját, ahogyan Ő? Aki megírta a Brenda’s Got a Baby dalt? Pac mint erőszaktevő? Aha. Biztos.
Az említett filmek mellett említenék egy harmadikat is, amellyel együtt talán ezt a három mozit lehet kezelni egyfajta trilógiaként is. „The Notorius BIG” film bemutatja a Tupac által képviselt nyugati part ellenkező tónusát, azaz a keleti partot és annak királyát Notorius BIG-t. Az ő kapcsolatuk barátként indult, majd egy sosem tisztázott konfliktuson keresztül átformálódott háborúvá, végül ez vezetett mindkét ikon halálához.
A Notorious film megnézésével lesz teljesen kerek a történet, és aki bármilyen választ is szeretne találni a számtalan kérdésre, amely kialakul benne a gyilkosságok kapcsán – nos, akkor ajánlom a Megoldatlan címmel megjelent Netflix-sorozatot, amely a két gyilkosság utáni rettenetesen nehéz FBI nyomozás 20 évét foglalja össze. A hiphop filmuniverzum pedig tovább bővült a Renitensek című dokumentumfilm-sorozattal, Dr. Dre életét bemutatva és ajánlom a témában, a teljes hiphop evolúcióját feldolgozó sorozatot is, a Hip Hop Történeteit. Választék bőven van tehát, az elmúlt években minket, hiphop szerető embereket a végtelenségig elkényeztettek ezzel a bő repertoárral.
A mozi maratont követően pedig garantált, hogy csak a kilencvenes évek rapzenéit hallgatja majd hetekig, aki megnézi ezeket a filmeket.
Végül pár utolsó gondolat: már huszonévesen is rájöttünk a haverokkal, hogy inkább jobb, ha nem vonzódunk annyira az amerikai gettókhoz. Jobban jártunk, hogy ide születtünk, inkább itt, a biztonságos Budapesten utánoztuk mozdulatainkkal, ruháinkkal az USA „gengszterizmust” és inkább voltunk itt műgangsták, mint ott eredetiek, azaz OG gangsterek Ice T szavaival élve. Az ott élőknek nehéz sorsuk van és végtelen sok veszéllyel vannak körbevéve, a 8-as pályán indulnak az életbe.
Egy dolgot pedig jó, ha tisztán látunk. Az előadók nagyrésze nem volt valódi gengszter, azaz gyilkos, rabló, dealer, stb… Erre egyes hiphop hallgatók azt mondják, hogy mű gangsták és ez így hiteltelen és gáz. Miért hadonásznak pisztolyokkal, amikor még soha egyet sem sütöttek el? Mások szerint pedig ezzel nincs baj. Bőven legyen elég az, hogy az említett körzetekben nőttek fel, az említett feszültségek között, sőt a legtöbbjüknek lelőtték több rokonát, barátját vagy családtagját. Én is az utóbbi táborba tartozom. Nekem épp elég hitelesek, ha a környékről származnak – bűntény elkövetések nélkül is. Sosem volt kritérium nálam a rajongás kapcsán. Lehet, hogy Tupacot is azért szerettem különösképpen, mert Ő aztán felvállalta simán, büszkén hangoztatta a múltját – hogy szerető anyai gondoskodás mellett nőtt fel, művészeti iskolába járt, sőt balettozott. Magasról tett a gangsta körök elvárásaira. Adta magát és kész. Ettől még nagyon jól állt neki a sutyerák stílus, majd a későbbiekben a nagypályás gansgta életérzés is.
Végezetül egy ajánlott sorrend ha valaki nekiveselkedne az új idők hip hop film univerzumának:
1. A Hip Hop történetei (sorozat, Netflix, 2016)
2. Straight Outta Compton (mozi, 2015)
3. Notorius BIG (mozi, 2009)
4. All Eyez On Me (mozi 2017)
5. Megoldatlan (sorozat, Netflix, 2017)
6. Renitensek (sorozat, HBO, 2017)
7. Wu-Tang: An American Saga (sorozat, Amazon, 2019)
Végszóként pedig ajánlom figyelmetekbe a most, március elején debütáló Notorius BIG dokumentumfilm-sorozatot a Netflixen. Ha hasonló színvonallal bír mint a fentiekben felsorolt Netflix-sorozatok, akkor nagyon jól járunk.
