Vegyünk egy fiatalt, akit annyira elvarázsol a víz és annak közelsége, hogy képes nekivágni egy kísérleti szörfdeszkával a Föld megkerülésének. Mindezt a realitás talajától totál elrugaszkodva egy középiskolai atlasz és a témához csöppet sem konyító barátja segítségével. Majd a hosszú, éveken át tartó törvényenkívüli fékevesztett ámokfutást követően a gyerekek sportoktatása lesz a missziója, hobbija és egyben megélhetése.
Amennyiben a fenti bevezető felkeltette az érdeklődésedet, Somogyvári Balázs életét minden bizonnyal izgalmasnak fogod találni, hiszen a felsoroltakon túl még számtalan kaland szegélyezi útját.
A cikk létrejötte szintén nem mindennapos, hiszen egyenesen az univerzum kifürkészhetetlen és fényes útja, másnéven a vakszerencse hozta össze a találkozót. Bali szigetén egy poros kis falu föld útján loholva magyar hangokat hallottam a háttérben. Mivel célzottan a hullámok közé igyekeztem, úgy döntöttem, hogy a barátkozás helyett inkább most az óceánnal való egyesülést választom, ezért behúzott nyakkal haladva próbáltam bárminemű találkozást kikerülni. De a sorsnak más tervei voltak, így a hátam mögül hangos kurjantás hangzott el, ami a nevemet formálta, majd hozzá biggyesztve: ezt nem hiszem el, te meg mit keresel itt?
Így találkoztam kb. 25 év után Csigával, azaz Somogyvári Balázzsal, azon a bizonyos földúton a világ egyik távol eső szegletében. Őszintén mondom, hogy igencsak megörültem ennek az elképesztő találkozásnak. Szerencsére az öröm kölcsönös volt, így jó pár felejthetetlen szörf sessionnel és remek hangulatú kajálással koronáztuk meg a találkozást. Egyik ilyen alkalommal megintejúvoltam Csigát, nehogy újabb 25 év teljen el komolyabb eszmecsere nélkül, illetve hogy nektek is legyen lehetőségetek betekintést nyerni egy újabb igazán érdekes életbe.
Kezdjük rögtön egy adekvált kérdéssel, honnan jött a Csiga becenév?
12 évesen iskola helyett Prágába szöktem görkorcsolyázni, mert Magyarországon akkor még semmilyen skate-elem nem létezett. Prágában viszont ott állt a zsír új Titus félcső. A szállás kérdését úgy oldottam meg, hogy szétvágtam az egyik szörf vitorlámat és varrtam belőle egy óriási vízhatlan hátizsákot, amiben remekül tudtam aludni, amolyan magzatpózban.
Anyám természetesen bejelentette az eltűnésemet. Négy nap után a Nyugatiban várt a görkoris barátom, Stefánka Zoltán – (Stefi) és ahogy meglátta a hátomon az irreálisan nagy csomagot, elnevezett csigának. Apám persze jól elvert, anyám megnyugodott, én meg onnét kezdve Csiga maradtam.
Kérlek néhány mondatban mutasd be magad az olvasóknak. Mit kell rólad tudni?
Egy igazán kíváncsi, betegesen természetigénylő ember vagyok, aki a világ működését és szépségét kutatja. Azt keresem, hogy ki vagyok valójában és mi a dolgom. Filozofikus alkat vagyok és sokat tűnődöm dologokon magam kapcsán. Például azon, hogyan kell élni? Mint a hangyák, akik éjjel-nappal dolgoznak, vagy mint a tücskök, akik inkább zenélgetnek és átengedik magukat a „flownak”? Persze a tűnődés mellett, amit lehet a világban azt kipróbálom és megízlelem.
Egy ilyen bölcseleti felütés után elmesélnéd, hogy miként cseperedtél fel és hogyan lettél a víz megszállottja?
Apám fiatalon kajakozott, nagybátyám a családjával pedig egy vitorláshajón élt Dél-Afrikában. Ezek voltak a közvetett ingerek, emellett Balatonőszödön volt telkünk, ahol apám lábaiba kapaszkodva először feküdtem egy szörf (széllovas) deszkán. Arra a pillanatra most is jól emlékszem. Ilyen impulzusok hatására lettem tehát a víz és a természet szerelmese.
Kicsit bővebben mesélnél a gyerekkorodról?
Édesanyám fodrászként, később fogkészítőként dolgozott. Apám fogtechnikus volt, aki egy ideig itthon dolgozott, majd kiment Németországba ugyanezt a tevékenységet folytatni, de lényegesen komolyabb juttatásért. Ergo jómódban nőttem fel egészen 13 éves koromig. Karate, pingpong, foci, tenisz a sportok, amiket fiatalon műveltem, illetve tangóharmonika…. Apám jó ötletnek gondolta, hogy a 13 kilós harmonikával gyakoroljak (röhög).
Abban a pompás időszakomban még saját robogóm (Romet) is volt. Akkoriban indult a szörfözés is. Apám új kedvenc sportjaként egy idő után mi is kaptunk saját felszerelést, ami nekem nagyon bejött. Úgy örökre! Utólag visszagondolva, nagyon jó dolgunk volt a tesóimmal (egy nővérem és egy bátyám van) együtt. A szüleim válása azonban alapjában változtatta meg a dolgokat. Leültettek bennünket, hogy kivel akarunk tovább élni. 13 éves voltam. Édesanyánkat választottuk. Apám ezt erősen a szívére vette, olyannyira, hogy a következő 15 évben csak ritkán találkoztunk, pedig 15 percre lakott. Az anyagi jólétnek akkor vége is szakadt, mert anyum már nem tudta olyan jól megszervezni az életünket. Nagyjából akkora datálom a gyerekkorom végét.
Optimális kezdés után egy nehezebb világba keveredtél. Viszont ott volt neked a széllovaglás. Az a sport, amiben legtöbben ismernek itthon. Hogy alakult a kapcsolatod vele?
Miután apám lábába kapaszkodva szeltük a Balatont és teljesen beleszerettem az érzésbe, onnantól folyamatosan az életem része a széllovaglás. Először megnyertem Balatonőszödön egy korosztályos versenyt, így szerencsére felfigyelt rám Kálmándy Ferenc windsurf oktató és beajánlott a Magyar Szörf Szövetség figyelmébe. Nagyjából ebben az időben, apám utolsó támogatása által kijutottam egy görögországi edzőtáborba, ahol megismerkedtem Uhlár Zoltánnal. Zoli hosszú éveken keresztül támogatott, szponzorált és munkát adott. (Annyit mindenképpen tudnotok kell, hogy Uhlár Zoli, hozta be elsőként Magyarországra az O’Neill, Quiksilver, F2 márkákat, neki volt elsőként igazán menő surf és snowboard boltja. Ami nagyjából azt jelenti, hogy ő azon kevesek közé tartozott, akik megteremtették a hazai „extrém világot”). Amikor megkaptam életem első neoprén ruháját, beültem egy kád hideg vízbe, majd még további 4 órát dekkoltam egyhelyben, hogy teszteljem a felszerelést. Annyira rá voltam fagyva a szörfre. Apám (Somogyvári Dezső), Kálmándy Ferenc, Román András (Joe) voltak azok akik itthon komoly hatást gyakoroltak rám, illetve Roby Naish és Pete Cabrinha voltak a külföldi példaképeim. Lehetőségem volt indulni néhány világbajnokságon, nemzetközi versenyeken és számtalan gyönyörű helyen szörföztem.
A zűrös körszakom alatt, a széllovaglás a háttérbe szorult, de aztán amikor ebből kikászálódtam, újra a szörfözés és a tenger mentett meg. Dahabban oktattam éveken keresztül a bátyám mellett, miközben a búvároktatást is elsajátítottam, aztán egy Indiai önismereti túra után Vietnámba ragadtam jó pár évet, ahol az olimpiai csapatot készítettem fel egy kvalifikációs tornára. Ez az érdekes meló 2 évig tartott. Innen átfújt a szél Burmába, azaz Mianmarba. Itt is a széllovaglás volt a cél, ám meglepő módon belekerültem egy hihetetlen projektbe, jelesül burmai szegény gyerekeket kellett hullámlovaglásra oktatnom.
Mianmarban akkoriban nem létezett hullámlovaglás. Napi 30-50 gyerekkel foglalkoztam (néha 100-al). A mianmari Surf Association megalakulásában komoly szerepem van, a srácokkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Ott az a szokás, hogy a gazdagok adakoznak a szegények felé és ez a program is ennek a hagyománynak köszönhető. Egy dúsgazdag burmai szponzorálta a projektet. Sajnos néhány év után úgy gondolta, hogy ő is része akar lenni a verseny csapatnak surf tudás és gyakorlat nélkül. Nem engedtem a kérésének, így egy idő után sajnos megszűnt az állásom. De azok az idők felejthetetlenek voltak. A vietnámi és burmai évek alatt a szabadságomba visszajártam Európába, de inkább Görög országot látogattam, ahol tovább oktattam a windsurf-öt. A covid időszakában Magyarországon ragadtam és a szükségtől hajtva indult el a Balatonőszödi gyermek széllovas táboroztatás. Meglepetésemre az első évben 250 gyerkőcöt érdekelt a szörf és a táborok azóta is szépen alakulnak. Igazából a felnőttoktatás már kevésbé vonzó számomra, java részt gyerekeket oktatok az utóbbi években.
Elképesztő ívet írtál le a széllovaglás segítségével. Gyerekkori széllovas szerelemből, profi oktató lettél, akinek a kezei között több ezer gyerek sajátította el a vitorla és deszka izgalmas mozdulatait.
Igen, ezt nagy sikernek tartom és büszke vagyok a fejlődésemre. Sajnos volt miből fejlődni és volt mit letörleszteni.
A zűrös időszakra gondolsz, amiből ki kellett másznod?
Igen. 16-17 éves koromban teljesen elvadultam. Talán a szüleim válásából felszakadó agresszió, talán a rosszul választott társaság, lehet, hogy a bulik és hozzátartozó kémiák, lényeg az, hogy teljesen kivetkőztem önmagamból.
Nagyüzemű drogfogyasztás, kőkemény éjszakai élet, lányok kajtatása, pénz szórása. Nem vagyok büszke arra az időszakomra, de a teljes képhez szükséges megérteni azt is. Miután egy széllovas világbajnokságon kiraboltak (és más versenyzők felszerelését is elvitték), elszakadt a morális cérnám és én magam is átálltam a „sötét oldalra”. Közel 4 év rémisztő menetelés után egy Innsbrucki fogda lett ennek az életszakaszomnak a végállomása, ahol 4 hónapot töltöttem. Kijózanító élmény ennyi időt bezárva tölteni. Anyám egyszer látogatott meg. Hazajövetelem után nagymamám volt az, aki a szeretetével megmentett. Sose lehetek neki elég hálás. Ezután indult a kijózanodás időszaka, majd lassan felébredtem és elkezdtem az önismeretemen dolgozni és lassan eljött a törlesztés ideje is. Ennek a folyamatnak volt része Dahab, Vietnám, Burma és most az itthoni gyerektáboroztatás, ami meglehetősen jólesik. Most is azon a hullámon vagyok.
Számtalan elképesztő kalandot éltél át és élsz át mostanában is. Olyan sokat, hogy képtelenség ezeket mind itt leírni. Egy frissen ropogó tábortűz mellett talán eltudnád mesélni a legjobbakat, de most arra kérlek, hogy a földkerülő projekt előtt meséld el, melyik volt a legdurvább széllovas élményed.
Dél-Afrikában 35 csomós oldal szélben (side shore) háromnegyed szélben (raumban) teljes sebességgel elszálltam egy hullámról. Olyan sebességgel mentem, hogy inkább előre, mint felfele száltam. És a szél csak fújt és fújt tovább és gyorsított. Repültem, mint a madár. Aztán valahol, valamikor eldobtam a cuccot és a vízbe csapódásnál a mellkasomra felcsúszó trapéz úgy megnyomott, hogy rosszul lettem, nagyjából beájultam. Valahogy megúsztam, mert a cuccomat még fogtam, amikor a többiek odajöttek hozzám és kimentettek. Később a mentőautóban tértem valóban magamhoz. Azt az élményt megúsztam egy 2 hetes kórházi kezeléssel, ami felemésztette az összes akkoriban spórolt pénzemet.
Szóval ehhez a széllovas élményhez a kidobót egy hullám adta. Komoly repülés lehetett. Viszont, ha ennyi mindent már megosztottál velünk, akkor nem maradhat ki a földkerülő történeted.
Igazából a legalapvetőbb motivációm annyi volt, hogyan tudnám Magyarországról költséghatékonyan bejárni az egész világot. Hát hogyan? Természetesen a Földet kerülve az óceánon. Mivel egy vitorlás hajó elérhetetlenül drága volt számomra, kellett egy erre alkalmas szörfdeszka. Illetve az sem árt, ha van egy vállalkozó szellemű szörfös. Arra meg itt voltam én.
Ahogy említettem már, a családban nagybátyám kapcsán volt ilyen típusú mintám. Az ember, aki ismeri és szereti az óceánt és hajózik rajta, sőt a földkerülést is tervezgette még Fa Nándor előtt, persze az élet máshogy alakította az útját. Ekkor 24 éves vagyok és nagyon-nagyon motivált. Itt már a kijózanódás szakaszát élem és olyan dolgokat keresek, amik kevésbé törvénysértőek, de kellően kielégítik a természet iránti vágyamat.
Egy francia példaképem Christian Marty addigra már átszörfözte az Atlanti-óceánt, ezért úgy éreztem, hogy a projekt nem lehetetlen.
Találtam olyan fantasztikus embereket, akik osztoztak a lelkesedésemben. Hadházy Dániel a BME tervező mérnökeként ingyen segített a hajó tervezésben, Buzás Gyula volt, aki építette a hajót. Neki cserébe fél évet dolgoztam, csiszolgattam azokat a hajókat, amiken dolgozott. Kőszegi László meghatározó alakja volt a felkészülésemnek, ő kísért volna végig egy Balaton 31-es hajóval. Neki is dolgoztam 2 évig. Sajnos az alkoholproblémái miatt kiesett a programból, ami nagy veszteség volt mind számomra, mind a projekt számára. Meglepő módon találtam szponzorokat, akik támogatták a vállalkozásomat (Hoppecke akkumulátor, egy olasz szardínia konzerv cég, illetve egy transzport cég) pénzzel, termékkel és volt, aki a hajót szállította a kikötőbe. Márciusban éppen elkészült a hajótest és nagy türelmetlenség lett úrrá rajtam.
Totálisan tapasztalatlan hajósként, működő kompasz nélkül, egy középiskolai földrajzi atlasszal vágtam
neki az útnak (a GPS-re még egy évet kellett volna dolgoznom). A nagy terv abból állt, hogy hajózás közben
ahogy kialakul a hajóval a kapcsolatunk, út közben tanulom meg a megfelelő tengeri tájékozódást.
Csőri (Gillich Zsolt) barátom ugrott be utazótársnak, aki abszolút nem értett se a tengerhez, se a széllovagláshoz viszont egyből igent mondott. Maga a projekt itthon komoly médiavisszhangot kapott (az RTL klubban is beszéltek róla).
Szlovéniából áthajóztunk Grádóba ami kb. 70-80 km, közben addigra már egyszer mázlink volt, mert szivárgott a gáz a hajóban és arra ébredtünk fel, hogy büdös van. Szerencsére felébredtünk és még fel sem robbantunk. Éjszaka érkeztünk Grádó kikötőjébe, ahol az utolsó pár száz métert már eveztük, mert teljes szélcsend volt. Mivel hulla fáradtak voltunk, hosszú kötéllel kikötöttünk egy cölöpre és nyugovóra tértünk. Komoly a hullámzásra keltünk, miközben a hajótestbe folyt be a víz. Először nem is izgultunk csak felváltva mertük a vizet a hajóból, de aztán szép lassan kezdtünk elfáradni, majd megijedni, mivel egyre több víz jött be. Hajókat nem láttunk, mert éjjel volt és dübörgött a vihar. Egy idő után jött végre egy hajó és szerencsénkre volt nálam egy jelző fáklya, amit Maki a hajókészítő tukmált rám az indulásnál, hogy egyszer még jól jöhet… hát jól jött. Lassacskán megérkeztek a mentő hajók, hárman a parti őrségtől, valamint négy halászhajó. Hosszú ideig senki nem tudott minket megközelíteni, a hullámzás miatt. Végül az az utolsó halászhajó tudott úgy manőverezni, hogy képes volt kimenteni bennünket. Mivel március volt elképzelhetitek mennyire fáztunk ebben a helyzetben. Körbelül 2,5 órát mertük a vizet, mire kimentettek bennünket. Amikor átmásztunk a mentőhajóra, ahol ufóként tekintettek ránk, emlékszem egymásra néztünk és elkezdtünk röhögni. Legalább 5 percig röhögtünk. Nem tudtunk mást csinálni, hát elröhögtük magunkat kínunkban.
A helyiek az elején nagyon kedvesek voltak velünk, de miután később kiderült, hogy ki vagyok tiltva a schengeni övezetből az ausztriai balhék miatt, rögvest elillant a kedvesség. A hivatalból a határhoz kellett kísérniük, a hajót egy magánkikötőbe helyezték el, ahol a tárolásért komoly napi díjat számoltak fel. Ott állt a hajó 4 hónapig. Később miután újra összeszedtem magam, próbáltam a kikötővel alkudozni, hogy engedjék el vagy csökkentsék a tárolási díjat, valami méltányosság okán. Nem sikerült semmi engedményt szerezni tőlük. Ezen eléggé felbosszantottam magam. Úgy döntöttem, hogy visszaszerzem a hajóm.
Három napig figyeltem a kikötői rendet – klasszik filmjelenet, majd elkötöttem a hajót és kieveztem Zadar irányába. Útközben találkoztam magyar hajósokkal, akik látva a magyar zászlót nagy örömmel üdvözöltek. Pompás érzés volt, soha nem felejtem el. Sajnos Zadarban újabb balszerencse ért, eltört az árbócom, pénzem sem lett több, szóval újra meg kellett állnom. Addigra én is rájöttem, hogy mit kellene még a hajón fejleszteni, mindenképpen kellett volna minimum még egy vitorla. Megálltam Zadarban, adni akartam magamnak időt a pihenésre és a felkészülésre. Sajnos a történet ott ért véget, nem folytatódott tovább. Közbejöttek dolgok és a hajó ott maradt, talán máig ott van. Sok éven keresztül láthatták a jobb sorsra érdemes furcsa Fundango matricás építményt a parton. Egy hihetetlen ötlet és akció memento csontvázaként.
Ez a már-már hihetetlen történet eléggé jól bemutatja a szenvedélyes és ösztönös személyiségedet. Ilyen kalandok mellett félve kérdezem meg, mi a helyzet a családdal?
Nincs családom és gyerekem. Voltam házas 38 éves koromtól 3 éven át. Vietnámban egy orosz lánnyal estünk szerelembe, de sajnos idővel kiderült, hogy nem rezgünk együtt a család kérdése kapcsán. A gyerekvállalás kérdése volt talán az elsődleges probléma kettőnk között. Véget ért a kapcsolat és ezáltal házasságom is. Nagyon fájdalmasan érintett, de a mai napig is úgy érzem, hogy nem vagyok érett a családalapításra. A vándor vérem fortyog, nem hagy nyugodni és most 48 évesen megint pezseg bennem az energia, érzem igyekszik felszabadulni. Nem tudom, hogy merre fog majd sodorni, de biztos nem az akkumulátor gyárba napi 8 órába. Mindezen tudások mellett, kijelenthetem hogy imádok gyerekekkel foglalkozni, illetve időt tölteni velük, mert a szabadságuk és őszinteségük, valamint a képzelőerőjük mindig képes nyűgözni engem.
Hallgatva téged olyan érzésem támad, mintha egyre csak tovább és tovább hajtanának téged a gyerekkori álmaid, amik mindig cselekvésre késztetnének és nem hagynának megnyugodni. Üzensz valamit az olvasóknak?
A víz és az erő legyen veletek! Nehéz az élet „dualitásában” kiigazodni, mert mindent és mindenkit kategorizálunk, osztályozunk és csoportokba sorolunk mindent amit látunk, hallunk és tapasztalunk, véleményezünk!
Ha vannak köztetek olyan fiatalok, aki éppen a zűrös, vagy kilátástalan éveiket élik, nekik szeretnék szívemből jövő ölelésnyi melegséget küldeni, azért, hogy higgyenek magukban, és abban, hogy jobbra fordul az élet, hiszen ha ezt szeretnék akkor már jó úton haladnak és csak idő kérdése eljutni a célig. Csupán kis türelem kell hozzá! A türelem meg rózsát teremt, tehát maximum ez lesz a legnagyobb probléma, hogy piros vagy fehér rózsa.
Mindenki másnak is ezt üzenném, hogy hittel és törekvéssel, magunk belső békéjét keresve és mások odafigyelésével egy földi paradicsomban létezhetünk, ha valóban ezt szeretnénk. Nincs meg az ember öröme, ha nem tapasztalja meg a boldogtalanságot. Nem élvezheti az életet, ha nem volt még unalmas és együgyű az élete. Fontos a kilátástalanság a fájdalom és a gyász életünkben, mert így beszél hozzánk a Teremtő, és ezeken az állapotokon keresztül tanuljuk meg az élet miértjét és visz közelebb önmagunkhoz és kapcsolatunkhoz az élethez. Keressük a kihívásokat mert csak fejlődhetünk tőlük. Ha lehetőséget látsz a kalandra, vágj bele mert rossz kaland nem létezik.
Ne feledd: ha rossz kedved van csak egyél vagy gondolj egy banánra!
Láttál már rosszkedvű majmot, aki banánnal a kezében szomorkodik?
