Jancsó Miklós, „akitől a szabadságot lehet tanulni”

Mellesleg rendező, aki csak úgy aztán forradalmár is
Jancsó, ezt neked írom, ha van ilyen kozmikus átmozgás. Fú, de nem bírnád a pátoszos ömlengést! Utólag mindig olyan könnyű okoskodni. Szerintem élveznéd, hogy az állam ilyen mostohagyermekként kezel most, ez szinte már kedves. Egy őszinte pofon jobb, mint egy semleges puszi. Nálunk most minden bizonytalanul határozott, olyan semmilyen, ami valamilyen akar lenni.

Tudom, hogy 100 éves évfordulóra az államapuka eléggé elfelejtett. Ugyanis kicsi a stílje az államnak. Sok mindene kicsi, de a nagy vonala mindenképp kicsi.

Nem is arról fogok írni mekkora rendezőzseni vagy, mert aztán lehet nem is, hanem lehet, hogy egy hatalmas szakács, és szervező voltál, aki nem főzni tud, hanem egy kíváncsi gyerek. Hm? Ha összeszedjük ezeket a hozzávalókat, és felaprítjuk és főzzük, akkor ebből ez lesz. Hm, érdekes. Ja hogy ez a főzés! Hm, ez is érdekes. Mit lehet még ebből kihozni?

Honnan is hoztad ezt ki?
Ki emlékszik már arra az interjúdra, ahol elmondod, hogy a jogi kar elvégzése után, mikor felvettek a rendező szakra Budapesten, a kollégiumban kurvákat és striciket találtál. Nem színésznőket, akiket pejoratívan így nevezünk, hanem igazi jassz striciket, és igazi nehézsorsú kurvákat, akik ott „rendeltek”. Hogy kerültek oda, mi ez az ország?! Miközben nem ezeket viszi el rendőrség, a nagy fekete autó, hanem a Bibó István szintű jogi professzorokat. Innen, ebből a káoszból indult el. Minden eszköz szétszórva egy hatalmas káosz. Ebből a nagy káoszból, amit kaptál, nekünk már egy kisebb, javíthatóbb káoszt adtál át. Tessék mostani magyarok, na, ti meg ezzel játszatok! Kérdés, hogy mi nem lettünk-e puhányabbak a kis káoszhoz? Magadhoz mértél minket.

Mellesleg rendező, aki csak úgy lazán forradalmár, és aki szívesen forradalmárkodott volna, és pont jókor volt jó helyen, miközben azt hitte rossz helyen van
Avagy Jancsó nagy szerencséje

Sok okos(kodó) azt hiszi a régi rezsimben szerették Miklósunkat, igazából nem értették ott se, de volt egy furcsa mázlija. A mázlija, amit ő pechnek hitt, ezek a bugyuta, szériagyártott, komcsi termelési filmecskék: Dél-Kína tájain; Kína vendégei voltunk; Peking palotái; Színfoltok Kínából. Na, ezekben egy érdekes van, hogy mind 1957-ben kerültek adásba, de ami még lényegesebb, hogy 1956 őszén forgatták őket Kínában.

Jancsó Miklós úgy volt az 1956-os forradalommal, mint Orbán Balázs
az 1848–49-es forradalommal: Lekéste. Mire hazaért véget is ért.

Ugyanis a Színház- és Filmművészeti Egyetem mind a négy évfolyama, és a fiatalok nyakig benne voltak, Csurkától Garas Dezsőig, a Darvas Ivántól a Sinkovits Imréig. Mindenki, aki valamit ért, ott volt, na.

Ez azért lényeges, mert amikor később bárki, bármire jelentkezett, vagy forgatókönyvet adott be, ott volt a nevénél valami kis piros megjegyzés, ami karriereket vitt zsákutcába, hogy ’56-ban benne volt.

Az illetékes elvtárs mit tudta, hogy Jancsó akkor épp az országban se volt, ő csak azt látta, hogy nincs Jancsó nevénél ’56-os kompromittáló adat. Igen, ennyin múltak sorsok.

Senki nem lehet próféta a saját hazájában, még egy laza forradalmár se, aki forradalmárkodott volna, aki mellesleg rendez és pont jókor volt jó helyen, miközben azt hitte rossz helyen van, ám filmjei értő helyekre jutottak ki
Így kapott pénzt, hogy megrendezhesse a filmjeit, amit nem értettek, és ha nem ér el külföldön sikereket, valószínűleg nem is nagyon hagyták volna, hogy jobban kibontsa szárnyait. Magyarország számára jól jött, hogy a Kádár-korszak konszolidálódása alatt szalonképessé tudja magát tenni Nyugaton olyan emberek alkotásaival, mint Jancsó Miklós. Az sem mindegy hogy a filmjeit 70 országban vetítették, sőt kérték, hogy ha van még tőle, hozzák a kópiát. Ma melyik filmet kérik, viszik? Igazából, ha belegondolsz, milyen sok pénz megy el értelmetlen országimázsra, ez nem is volt rossz befektetés.

Scorsese beszél Jancsóról:

Engem nagyon érdekelt, hogy a mostani 50-60-70-80 éves korosztály mit értett a filmjeiből. Ezek a filmek megelőzték a korukat, és nem világtrendek, hanem egy eredeti szellem zabolázott, néha szabadjára engedett kötőfék nélküli termékei. Apám azt mondta, hogy ha beültél egy Jancsó-filmre olyat láttál moziban, amit sehol máshol.

Elszabadult a film.

Sokan egyáltalán alig fogták fel mi történik, meztelen lányok lovakon mentek jobbra-balra, sok ember, forgás, morgás, kardozás, csókolózás, jó pasik, szép lányok és egy kis háború. A tragédia nem ért le a tragikus valóság fiataljaihoz. Szokták azt is mondani, amikor nagyon kiábrándító maga a valóság, akkor ábrándulni mész a moziba. Azt érteni kell, hogy abban a korszakban nem volt nemhogy pornó, de erotikus magazin sem. A keleti blokk kamukommunizmusa a katolikus egyháznál is prűdebb egy valami volt. Jancsónál a szabadság szabadság volt. Vagy pont azt mutatta be, hogy az önkény hogyan törte meg az emberek lelkét, hogy azt hidd testvér testvért árul el, nincs egyenlőség, és szabadság. Ez korszakok feletti.

A nagy szintetizátor
A fiatal Jancsó Miklós még találkozott Móricz Zsigmonddal, sőt követte őt erdélyi útján. Kevesen tudják, de Móriczot amúgy nagyon érdekelte a film, írt is több forgatókönyvet, sajnos nem lett belőle film. Jancsó meg aztán az egész XX. századot a hóna alá fogta. Belga, Cseh Tamás, Sub Bass Monster, Dés László, Cserhalmi, Madaras, Lovasi mindegyiket beemelte a világába. Elképesztő a merítése ennek a faszinak.

Ő sosem a konkrét történelmi eseményt csinálta meg, amiről elvileg az adott film szólt, arra kapta a pénzt, de ez csak az első kör. Valójában az ember vergődését egy helyzetben, a hevület, az indulat és a lehetőségek táncát. Miért kap valaki akkora távot, és miért kap valaki ekkora korlátokat? Van, akit a tér köt meg, a nagy lehetőség, van, akit a teher tesz mesterré.

Nem akarom a történelmi paraboláit, a hosszú snittjeit, a késői Kapa–Pepe gonzo filmjeit, külön elemezni ennek a freestyle rendezőnek. A hatása a filmjeiben van, azokat kell nézni. Kortársak, akik semmit sem tudtak a Szegénylegények történelmi beágyazódásairól, értették, mert az üzenet univerzális.

Daniel Olbrychski, Jancsó Miklósra emlékezve, úgy nevezte a filmjeit, hogy komor balett a kamera körül.
Scorsese megfejtése: a börtön a fejekben van. Andrzej Wajda azt mondta ez költészet a filmvásznon. Angelopulosz, aki sokak szerint (technikailag) a legtöbbet vett át tőle,
a változás, a forradalom rendezőjének nevezte.

Ezek az emberek után még egy másik nagy történelmi személyiséget idézek ide, magamat, Úgy látom, hogy a jobb filmjeinek, ahol sikerült a csoda, van gravitációja. Jancsó létrehozott mindig egy kis varázsvilágot, így vagy úgy. Aztán beengedte a szereplőit, töltsék meg élettel. Ahogy nekik jól esik, de nem úgy ahogy puffan. Egy kis spontán zent önkéntelenül mindig tett bele. Az emberek nem kövek, ha jól választunk karaktert, nem úgy esik, mint egy kőbunkó test. Elkezdődik a játék. Eredménye a film.

Füst Milánnak van egy élettapasztalatra alapozott mondása: nem mindig az lesz hadvezér, vagy karmester, aki a legtehetségesebb, hanem sokszor az, aki össze tudja szedni a zenekart, vagy a hadsereget magának. Nap, mint nap ezt látjuk, sok szervezésben tehetséges ember, összeszedi a pénzt, megvan a forgatókönyv, minden szuper. A végeredmény pocsék.

Jancsó Miklós egyike volt az utolsó költő hadvezéreknek. Teljesen komolyan ezt gondolom. A film Marcus Aureliusának látom. Számomra a film humanista tábornoka volt, aki szerencsére nem szenvedett Napóleon-komplexusban. Egy könnyed diktátor, aki a szabadságot diktálja nekünk.