Mielőtt még bárki rendőrért kiáltana, megnyugtatom a kedélyeket: senki sem vadászik emberekre múzeumokban. Vagyis de, csak nem úgy. Pontosabban úgy, de nem holmi konyhakéssel, hanem csőre töltött fényképezőgéppel a kezében. Cinkostársa is van; maga a véletlen.
A kissé keszekusza bevezető után ismerkedjünk meg a fotóssal, aki nem (csak) azért jár múzeumokba, hogy ott különféle műalkotások között elvegyülve szusszanjon egyet a csend, és az azt minduntalan megtörő kopogó, csoszogó cipőtalpak háttérzajának kíséretében. Nem, Stefan Draschan legfőképp az emberekre kíváncsi. Az emberekre, miközben festményeket néznek. Miattuk megy elsősorban kiállításokra, hogy a legmegfelelőbb pillanatban levadássza őket.
People matching famous paintings, avagy tökéletes összhang ember és alkotás között
Az 1979-ben, Ausztriában született fotográfus számos projekten dolgozik per-pillanat, ám a múzeumoktól valahogy képtelen elszakadni. Európa szerte szorgosan látogatja őket, miközben olyan figurákat keres, akik valamilyen oknál fogva – mondjuk a fizimiskájuk, a frizurájuk, a ruhájuk, netán testtartásuk miatt – hasonlítanak az általuk figyelt műalkotásokon szereplőkhöz. (A színek és formák együtthatójáról már nem is beszélve.)
A kezdetben hobbifotósként alkotó Stefan mindezidáig leghíresebb sorozata, a People matching famous paintings révén lett világszerte ismert. Ezek a fotói tényleg olyanok, mintha nagy műgonddal, előre megkomponálta volna őket, ám az igazság az, hogy a véletlen rendezte ilyen formán a néhol vicces, néhol lírai jeleneteket. Szerencsére emberünk kellően türelmes alkat, miközben önszorgalomból is odáig van a festészetért. Saját bevallása szerint órákon keresztül képes tanulmányozni egy-egy számára kedves művet, így aztán az sem esik különösebben a nehezére, hogy napokig rostokoljon ugyan azokban a termekben, míg becserkészi gyanútlan áldozatait. Ha valaki végül befut egy kép elé a megfelelő öltözetben, amely passzol a kép hangulatához, vagy a színeihez, akkor viszont rögtön akcióba lendül.
Mint mondja, talán az foglalkoztatja leginkább a folyamatban, hogy ki, miként viszonyul a műalkotásokhoz; a fotó tulajdonképpen csak hab a tortán. Egyfajta szociológia tanulmányként fogja fel az egészet.
A korábban tanárként, illetve Dj-ként is tevékenykedő Stefan ezen sorozatának válogatott képanyaga egyébként a Hatje Cantz könyvkiadó gondozásában látott napvilágot, a Coincidences at Museums (Véletlenek a múzeumokban)című albumban, bő három évvel ezelőtt, 2019-ben.
Ahogy azt említettük, Stefan több projekten dolgozik egyidejűleg, és ezek – jó szokásához híven – nagyrészt szintén múzeumokhoz, és azok látogatóihoz köthetők. Kimondottan komikus például a People sleeping in museums, melyben, nem túl meglepő módon, olyan embereket örökít meg, akik olyannyira elfáradtak szemlélődés közben, hogy kénytelenek voltak elbóbiskolni. Méghozzá ott, helyben. Stefan ennél a sorozatánál azon aggódott, hogy a horpasztók majd jól megharagszanak rá, esetleg még bíróság elé is citálják ilyen-olyan indokkal. Meglepetésére azonban senki sem reklamált, sőt, a szereplők általában örülnek neki, ha lencsevégre kapja őket. Akár még alvás közben is.
Stefan menő név lett a kortárs fotográfusok között, képei nem ritkán ezer euró felett
mennek el aukciókon. Ma már „csak” a fényképezésből él, így az eddiginél is több
ideje van múzeumokban bóklászni, amit természetesen cseppet sem bán.
Zárásképpen, feltétlen meg kell említenünk a Mickey & Minnie Mouse in museums, a James Bond in museums, valamint a People touching artworks című sorozatait, mivel ezek között is akad számtalan meghökkentő, humoros darab.
Na, ezek után merészelje valaki azt mondani, hogy a múzeum uncsi hely. Zajlik ott az élet kérem szépen, csak éppen résen kell lenni, hogy elcsípjük.
