Dániában nincsenek túlzottan nagy hagyományai a kosárlabdának. Ha sportól van szó, akkor a labdarúgás és a kézilabda játszik náluk a leginkább, de a jégkorong, valamint a sífutás is nagy népszerűségnek örvend. A kosár viszont nem hozza különösebben lázba a dánokat, persze azért vannak kivételek, mint például Kasper Nyman, aki profiként a fél életét kosárlabdapályákon töltötte, majd tervezőgrafikusként sem szakadt el tőlük.
Kasper Nyman szerencsés fickó, hiszen világ életében azt csinálta, amit szenvedélyesen szeret. Az iskoláért speciel sosem rajongott túlzottan, mivel kissrácként a kosárlabda nagyjából minden figyelmét lekötötte. Ha pedig éppen nem a flasztert koptatta a haverokkal, igyekezett valamiféle kreatív elfoglaltságot találni magának, természetesen a tanulás helyett.
A most 38 éves Kasper mégis eljutott egy jó nevű középiskolába, ahol – ahogy mondani szokás – két legyet ütött egycsapásra, hiszen grafikusnak tanult, mindamellett, hogy igazolt játékosként pattogtatott az Aalborg csapatában.
Az érettségi után rögtön dolgozni kezdett egy helyi reklámügynökség kötelékében, mialatt kosárlabda-karrierjét próbálta úgy istenigazából berúgni. Félprofiként fizetést is kapott, bár az összeg, amit a játékkal keresett inkább zsebpénzként volt értelmezhető, megélni még szűkösen sem lehetett belőle. Pedig megjárta az első és a másodosztályt is annak idején, de hát ugye a foci és a kézilabda asztaláról csak morzsák hullottak neki és sporttársainak.
Három évig bírta az állandó munkahellyel járó kötöttségeket, majd egyik napról a másikra felmondott. Ezután egy darabig szabadúszóként tevékenykedett, ám Aalborgban nem tudott egyről a kettőre lépni. Megrendelések hiányában a főváros, azaz Koppenhága felé vette az irányt, ahol úgymond a biztosra ment és ismét egy ügynökségnél helyezkedett el. Örökmozgó alkatként természetesen a kosárlabdával sem szakított, új állomáshelyén is talált magának csapatot. Alig három év elteltével viszont újfent besokallt és másodjára, immár végérvényesen szabadúszónak állt.
Ezzel mind szakmailag, mind anyagilag kifizetődő döntést hozott, hiszen saját marketinges cége jóformán a nulláról indulva meglehetősen kinőtte magát. Sőt! Olyan világszerte egyeduralkodónak számító brandekkel működött együtt, mint a Nike, az Adidas, vagy a New Balance, de kreatívkodott az NBA, MLB, illetve az NFL megbízásából is.
Nem csoda tehát, hogy ifjú apukaként ennyi meló mellett már nem jutott elég ideje a sportolói ambícióira, minek következtében végül abbahagyta a játékot. Helyesebben félprofi státuszát adta fel, kedvtelésből még mindig nyomja barátai társaságában. A kosárlabda megmaradt elsőszámú hobbinak, amire aztán 2013-ban, Cities of Basketball címen egy jól megérdemelt fotósorozatot is felfűzött.
Munkájából adódóan ugyanis állandóan úton volt, és ezen üzleti kiruccanások során ki nem hagyott volna alkalmanként egy kis dobálást, netán haminchármazást. Így oldotta a felgyülemlett feszültséget, na meg behatóbban megismerhette az adott állomáshelyét is. A Cities of Basketball amolyan unaloműző elfoglaltság volt eleinte számára, míg napjainkban a projekt kvázi önálló életét él. Gyakran előfordul, hogy Kasper csak azért botorkál el random városokba, hogy ott lefotózza az összes fellelhető szabadtéri placcot, még mielőtt a helyi erőkkel mérné össze tudását.
„Indulás előtt alaposan feltérképezem, hogy merre találhatóak a kosárpályák a városban, majd miután megérkeztem kölcsönzök egy autót, és egyesével felkeresem őket.”
Nagyjából ennyi. Vagyis dehogy. Ami a fotósorozatot különösen egyedivé teszi az az, hogy Kasper a pályákat teljes magányukban kapja le, mintha valamiféle kietlen, sivár helyen porosodnának, valahol, ahol az élet csupán távoli szemlélő.
„Azért szeretem üresen fotózni a pályákat, mert így jól visszaadják azt a bizonyos vihar előtti csend érzést.
Egyszerűen imádom a meccseket megelőző, semmihez sem fogható hangulatot.”
No, nem csak a kongó pályák érdeklik a dánt, hanem az azokat körülvevő környezet, urbánus miliő is. Ezeknek szintén fontos szerep jut a képein; egyfajta speciális lábjegyzetként funkcionálnak, némiképp megtörve a megszokott formák harmóniáját, plusz, még ha csak egy röpke pillanatra is, de megmutatják a város egy rejtetett zugát a publikumnak.
Kasper eleddig 21 nagyvárosban járt – köztük Budapesten – a projekt okán, miközben borús társadalmi megfigyelésféléket is végezhet. Úgy látja, hogy napjainkra kiveszőben vannak a játékosok, egyre kevesebben járnak le szabadidejükben sportolni. Emiatt a kihasználatlan pályákat a városvezetők ledózeroltatják, jobb esetben csak hagyják őket az enyészetnek, amit a Space Jam-en szocializálódott, Air Jordan I-es lépőben flangáló fotós meglehetősen nehezen visel.
És, hogy mi a terve a lassan 11 éves múltra visszatekintő sorozattal. Tulajdonképpen semmi. Egy kiállítást azért szívesen szervezne, mert, ahogy mondja:
„Szeretnék egyszer egy kiállítást a pályáknak, de nem sürgetem. Ennek a projektnek nincs határideje, ez csak és kizárólag a kosárlabdáról szól. Ezért is szeretem annyira.”
