12 éves lehettem amikor olvastam a Nyolcadik Utas a Halált – Alen Dean Foster-től. Emlékszem, Balatonon nyaraltunk és annak ellenére hogy egy percet sem unatkoztam napközben, vártam már az estét, hogy végre újra a Nostromo űrhajó fedélzetén találjam magam rettegve, a legénységgel együtt, amely estéről estére fogyatkozott meg, hogy végül csak egy nő maradjon a talpán. A végkifejletre, amikor is Ripley megvívja magányos csatáját az elpusztíthatatlannak tűnő lénnyel.
Miképpen jutottam el ennyire korán a sci fi és horror egyik legsötétebb állomásáig? Úgy 8-9 éves lehettem amikor nővéremnek köszönhetően megkaptam életem első regényeit karácsonyra. Karl May Winnetou regényeivel kezdtem a máig tartó utazásaimat a könyvekkel, amely folytatódott Tőke Péter ifjúsági sci-fi kalandjaival, Tarzannal ,Verne Gyulával, majd egyszer csak megérkeztem oda, abba a világba amely igazán felcsigázott és amiről azt éreztem hogy „igen, ez az amit kerestem, ebben szeretnék elmerülni életem végéig!”.
Fogalmam sincs honnan ered a vonzódásom a félelmetes és hátborzongató irodalom felé, miért csigáz fel a mai napig a túlvilág, a galaxisban szunnyadó ismeretlen bolygók, a felfedezetlen dimenziók és úgy általában minden ami ismeretlen és rejtélyes. Mert az ismeretlentől félünk és félni izgalmas. Miután pedig vége a történetnek fellélegzünk, veszünk egy nagy levegőt, feldolgozzuk az élményt és már lehet is visszamerülni valami újabb borzalomba.
Soha nem felejtem el amikor a könyvtárban bóklásztam fiatal iskolásként és rátaláltam
egy kicsi, fekete puhafedeles könyvre, amelynek a fekete fehér borítóján Lugosi Béla
tátotta ki a száját, megvillantva hófehér vámpírfogait.
A földre ülve legalább egy órán keresztül szájtátva olvastam azt a borzalmas naplót, amelyet a regény karaktere vetett papírra a sztori szerint. Olyan fiatal voltam, hogy talán még el is hittem hogy a napló valóságos szörnyűségekket rejt. Imádtam minden sorát! A könyvtáros néninél könyörögnöm kellett hogy kikölcsönözhessem a regényt, teljes átéléssel hazudtam a cél érdekében: „fogalmam sincs miről szól ez a könyv, de a nővéremnek kell és megígértem neki!”
A következő héten már Frankestein kellett a nővéremnek, majd aztán Dr Moreou Szigete Wells-től és aztán tovább és tovább a sötét úton…
Stephen Kinghez gimnazista koromban jutottam el. Nem tudom már pontosan hogy a Kedvencek Temetőjét, illetve a Ragyogást olvastam-e előbb, de egy biztos, ezzel a két regénnyel kezdtem be a Mesternél.
Mindkét regényből készült film is, az egyikből annak ellenére lett alap horror, hogy mai szemmel TV film hangulatú gagyinak tűnik, a másikból pedig korszakos remekmű született, Kubrick mester egyik nagy dobása a sok közül. A Ragyogás számomra a legjobb King alapú film, annak ellenére hogy igazat kell adnom Stephen King nemtetszésének Kubrick művével kapcsolatban. Mármint érthetőek az érvei, hogy miért is lett egészen más a regényhez képest a főszereplő karakterfejlődése. King határozottan elutasította és nem szerette a filmes verziót. A könyvben King brillirozik ahogyan csak ő tud a karakterekkel – végig vezet bennünket egy karakter teljes elváltozásának folyamatában, azaz eljuttatni valakit, a főszereplőt az egyik végletből egy távoli, az eredetihez képest egy felismerhetetlen mentális végállomásba.
A Ragyogás főszereplője egy tisztes polgár, családapa, aki egyébként író. Ez az ember a történet elején a légynek sem tudna ártani, nemhogy a szeretett családjának. Ehhez képest a sztori végkifejletében baltával üldözi őket sátáni kacajjal. Nos itt volt a probléma elásva King szerint. Jack Nicholson fazonja már alapból sátáni. A kezdő képsoroktól kezdve már az arcának redőiben, a villogó szemében szunnyad a gonosz. Senkinek sincs sátánibb és gonoszabb mosolya Nicholsonnál, így a regényhez képest tény és való – a karakter metamorfózisának nincs látványosan bejárt útja. Nekem az a véleményem hogy a regény és a film is egyaránt mestermű és bizony én az égegyadta világon nem tudnék mást elképzelni a balta mögött mint Jack Nicholsont.
Stephen King regényeiből elkészült filmek legtöbbje csapnivaló, erőtlen televíziós színvonalú filmecske,
de a nagy számok törvénye alapján (és a nagy számok adottak voltak,hiszen rengeteg regényéből
készült film) meg kellett hogy szülessen pár kimagasló mozi.
Így is lett sőt, egyes kritikusok szerint a filmtörténelem legtökéletesebb filmje is egy King adaptáció – a Remény Rabjai. Az író karrierjének hirtelen elrajtolása is egy filmes feldolgozásnak köszönhető, hiszen ha nincs Brian De Palma Carrie rendezése – nagy valószínűséggel sokkal lassabban indul be King pályája. De a Carrie -t bemutatták, a fél világ felkapta rá a fejét és hirtelen mindenki elkezdte várni a fiatal író következő könyveit. King pedig írt is lelkesen, a mai napig az egyik legtermékenyebb író az átlagosan évi 2 regényével. King a Carrie kapcsán arra is rájött, hogy a brand-jét a leghatékonyabban a filmes adaptációk növelik. Erre a felismerésre létre is hozott egy laza szabályt. A Carrie-t követően egészen pontosan csak 1 dollárt és a nézettséggel, forgalommal arányos részesedést kért bárkitől, aki filmet szeretett volna forgatni valamelyik regényéből. Az ajánlattal éltek is jópáran, számtalan jelentkező akadt a regények megfilmesítésére, a 90-es években sorra jöttek ki a King filmek, sajnos alsó ligás színvonallal. Cujo, Holtsáv, Kukorica Gyermekei, Tűzgyújtó, Christine, Macskaszem, Maximális Túlhajtás, stb…
A televíziós, egydimenziós karakterekkel teli filmecskéket mégis lehetett/lehet szeretni, mert egy King rajongónak, ezek a filmek mégiscsak King filmek. Tehát szeretjük, legalábbis én szinte az összeset látni akartam főleg nekünk, King olvasóknak egyfajta fétise lett a regényt követően megnézni a rendezők saját vízióját. A 2000-es évekre a tendencia lecsillapodott, minimálisra csökkentek a filmek, maradtak a könyvek, mert írónk nem állt le, csak írta és írta az új könyveit töretlen lendülettel. Ekkorra már túlesett saját démonjaival való harcon is, kemény és hosszú küzdelmet követően tudta csak elengedni drog és alkoholfüggőségét. A kezdeti sikereket követően extra fokozatra kapcsolt, rengeteget írt napi átlagot tekintve. Szépen elkezdte bontogatni a söröket esténként, láncban szívta a cigit, majd jött minden más. Egy keményebb héten annyi mindent ivott és szívott el és fel mint egy rocksztár a turné során. Önpusztítás és művészi katarzis szimbiózisa bontakozott ki a maine-i ház dolgozószobájában estéről estére… King elmondása szerint a Cujo megírásának egyetlen pillanatára sem emlékszik. Csak írt, csak írt és a mondatok, a vázlatok javítása szépen összefolyt valami delíriumos emlékfoszlánnyá. A fordulópontot Tabitha King, a feleség terápiás jellegű figyelemfelkeltő akciója hozta el az író számára.
Egyik nap, amikor King éppen kiütve szunyókált gyanútlan álmában a nappaliban, Tabitha felosont a dolgozószobájába és a drogok minden kellékét és maradványát, az összes üres sörösdobozt, összegyűrt cigisdobozt és az összes kiürítetlen hamutálat beszórta 2 nagyméretű szemeteszsákba.
A következő pillanatban King arra a zajra ébredt, amelyet a nappali padlójára hulló, majd szemétheggyé alakuló zacskótartalmak csaptak. Nem volt kiabálás, nem volt kiborulás. Tabitha csak ennyit mondott: „Vagy ezek, vagy én hagyom el a házat. Válassz.” Ez volt a fordulópont. Megküzdött démonjaival és bár rettegett a „tiszta tudattal” való írástól, sikerült teljesen megtisztulnia. A fordulóponthoz kapcsolódóan egyébként rengeteg King rajongó húzott egy határvonalat, azaz elterjedt egy vélemény amely szerint van egy ösztönösen író, vad King időszak a megtisztulás előtt és van egy finomhangolt, nyersességét elveszítő írói stílus a rocksztár periódust követően. Szerintem ez nincs így. Persze igen, kijött a keze közül jó pár középszerűbb, semmilyen nyomot nem hagyó sztori is, de mélypont minden alkotónál lehet, ez nem a világ vége. A legrosszabb forgatókönyv nem valósult meg, amely alatt a teljes leállást értem. Kingnek sosem lankadt a tempója, folyamatosan ír, bevallása szerint nincs nap amely eltelne 10-15 ezer karakter nélkül. Nincs kivétel, még karácsony és hálaadás sem.
És mi hálát rebeghetünk mert egy hajszálon múlt hogy 1999 nyarán nem veszítettük el.
Ezen a nyáron szokásos délutáni sétájára indult, de már nem tért vissza feleségéhez és
gyermekeihez Maine-i házukba. Útközben egy férfi, Bryan Smith elütötte Dodge
furgonjával miközben hátrafelé nyúlkált kutyájához, letérve így az útról.
King az utolsó pillanatban tett egy forduló fél mozdulatot, az ütközéstől több métert repült és szerencséjére a biztos halált jelentő szikla mellé érkezett. A tüdeje összeomlott, 4 bordája eltört, gerince 9 helyen megrepedt, jobb lába darabokra tört, térdkalácsa szintén. Az orvosa szerint pontos együtt állásnak kellet megvalósulnia a túléléshez, a történésekben ha egy kis eltérés is mutatkozik – kiszállt volna az élet nevű játékból ott elérkezett volna a végállomáshoz. King amikor gyötrelmes kórházi heteket követően hazatért és benyitott dolgozószobájába, nagyon megérintette a pillanat. Kissé át volt rendezve a szoba, sok mindent bedobozolva talált, a nagytakarítást követően több könyv is toronyban állt a földön, vagy az íróasztalán. Ez a pillanat ihlette meg a Lisey Története című regényt. King sok ideig elmélkedett azon, hogy halála esetén miképpen is folytatódott volna Tabitha élete, mi történt volna írói hagyatékával. Ezen elgondolások hatására született meg a Lisey Története amely egy nagyon érett író, csodálatos könyve. És ezzel el is érkeztünk a legfrissebb King filmes adaptációhoz, amit mindenképpen ajánlok megnézésre. A 2010-es évek második felében ismét fellendült a King regényeken alapuló filmek tendenciája. A 90 -es évekhez képest, a különbséget a szint lépés jelenti. AZ-I-II, az Álomdoktor, a Kedvencek Temetője újra gondolt változata – ezek már ütős darabok. A Lisey Története pedig egy gyönyörű vízió egy tehetséges rendezőtől egy nagyon erős casting-al. Szerencsére sorozat formátumban, mert egy 10 részes szériában lehet igazán jól kibontani egy ennyire mély és összetett történetet.
Szerencsére King él és virul, temérdek küzdelemmel és tapasztalattal a háta mögött, humora és sötét fantáziája a régi, reméljük még rengeteg regény jön ki a kezei alól. Én pedig ennek örömére belekezdek egy kétezres években írt hosszabb írásába, a Duma Key című könyvbe.
