Próbálom megmozdítani a karomat és a lábamat egyszerre, de az agyból küldött parancsok a végtagjaim felé útközben elhalnak. Csak egy kérésfoszlány érkezik be a karomba és lábamba, amelyek megmozdulnak, majd erőtlenül visszahullanak magatehetetlen állapotukba. A láb ülő pózban, a kéz a combjaimon nyugszik ismét. Legalább a szemem nyitva van, tudok nézelődni, így konstatálom, hogy egy fotelben ülök egy üres, négyzet alakú szobában. A padlót nem túl jó érzés sokáig nézni, a fekete fehér cikkcakkos, ismétlődő ábrákba beleszédülök, van egy erős hipnotikus hatása. A szoba falait vörös, színházi függönyök takarják padlótól mennyezetig.
Nyugodt tempójú, mély hangokon kántáló jazz-zenét hallok. Ohh, hallok is, nem csak látok, ez jó hír. Csettintéseket hallok a ritmusra, balra 9 óránál. Erőtlenül a hang irányába fordítom a fejem. Egy törpe növésű, idősebb férfit látok, aki groteszk mozgással táncol az ütemek mellé, mintha egy teljesen más zenét hallgatna. Koravénnek is tűnik mély ráncaival, szeméből már régóta kiveszhetett a fiatalos szín. A rövid lábaival sztepp mozdulatokat végez, kezével swinges húzásokat, csettintéseket. Közelebb szteppel, egyre közelebb és közben beszél hozzám.
– A degéselef men za kenika kisztál… Jnem ardatu!
Mi ez a halandzsa?! Álmodom, ez legalább megnyugtató, hogy tudom, biztos vagyok benne, hogy álmodom. Közben érzek egy nagyon finom női parfüm illatot jobb oldalról. Gyönyörű, mandulaszemű szőkésbarna nő hajol a fülemhez, majd belesúg.
– A baglyok nem azok, aminek látszanak.
Próbálnék válaszolni, de csak halk bugyogásra vagyok képes. Viszont meg tudok mozdulni, sőt képes vagyok felállni és elindulni az egyik függöny felé! Bár végtelenül gyengének érzem magam és olyan érzésem van, mintha egy nehézkes atmoszférában, vagy víz alatt próbálnék haladni, de legalább haladok. Visszatekintek a fotelre és megdermedek a látványtól. Látom magamat, ugyanott ülök csak ezúttal én (azaz a hasonmásom) súg valamit a nő fülébe, majd felém fordul és elvigyorodik. De ez egy olyan gonosz és tébolyult vigyor, amelyre én sosem lennék képes. Előretántorgok, széthúzom középen a függönyt és átlépek egy másik térbe.
Egy eléggé alulvilágított bárba érkezek, szivarfüst csap meg amely keveredik a kiömlött, már áporodott alkoholszaggal. A jazz-zenét, amelyet a vörös szobában hallottam, itt is hallom. A testtudatom még mindig nagyon erőtlen, csak nagyon lassan tudom végigpásztázni fátyolos tekintetemmel a teret. Elvétve látok embereket, beszélgetve a bárpultnál, vagy éppen itallal sétálva egyik pontból a másikba. Három személy kelti fel a figyelmemet igazán. Az egyik egy alacsony, már majdnem törpenövésű, hófehér bőrű, beesett szemű férfi, amint a kis gonosz szemeivel engem bámul a terem túlsó végéből. Nem pislog, csak néz. Várok, nézek bele a szemébe és nem pislog. Akár egy szobor. A másik személy egy gyönyörű, fekete hajú lány, aki egymagában táncol lassan a tánctér közepén. Kezével végigsimítja combját, mellkasát. A harmadik személy szintén egy nő, 55-60 éves lehet, öltözékével teljesen kilóg az összképből. Szegényes ruha, kötött kardigán, mormon szoknya, fehér harisnyával és barna gumicsizmával. Egy sarokban áll és egy farönköt, egy tuskót tart a kezében. Úgy szorongatja mintha a kisbabája lenne. Újra a kisnövésű férfi mélyen ülő gonosz szemeibe nézek.
Csak nézzük egymást, szerintem legalább eltelik 2 perc így. Egyszer csak váratlan lendülettel megindul felém, éppen olyan gyorsan, hogy határán legyen a futásnak, lendületesen csak jön és jön miközben le nem veszi rólam a szemét. A vér meghűl az ereimben. Már éppen lépnék hátra, félek, hogy egyszerűen elsodor, amikor megáll előttem 30 centiméterre.
- Én most ott vagyok a lakásán. – halkan beszél és egyre dermesztőbb a tény, hogy nem pislog.
Mintha egy halott torzó beszélne hozzám. - Itt áll előttem én ezt látom. – válaszolom én is halkan.
- Ott vagyok jelenleg a lakásán. Nem hiszi?
- Maga őrült. Mit akar tőlem?
- Ott vagyok a lakásán, ha nem hiszi, hívjon fel! – Egy telefont nyújt felém. Belemegyek a bizarr játékába és beütöm az otthoni számom. Kicsöng kb. háromszor, majd felveszik.
- Halló. Most már elhiszi? Itt vagyok a lakásán, éppen a hálószobából jöttem ki, ahol néztem a békésen alvó feleségét. Most, ha letesszük a telefont, át is megyek a gyerekszobába. Szédülést érzek és a maradék erő is elmegy a lábamból miközben állok és nézek a hófehér arcra, bele a kis gonosz szemekbe…
Amennyiben tartanék egy David Lynch maraton napot, azaz több filmjét is megnézném egy borongós szombati délután, majd éjjel belezuhannék egy Lynch világát idéző hátborzongató álomba – az valami ilyesmi lenne. Ha pedig arra lennétek kíváncsiak hogy miként álmodik ő, milyen is valójában David
Lynch világa, ebben az esetben érdemes elolvasni az Aminek Álmodom című könyvet, amelyet a rendező, a közeli munkatársával, Kristine McKennával írt.
A könyv egészen egyedi módon lett szerkesztve, amely egyszerre lett egy önvallomás/memoár és életrajzi könyv. Minden fejezet egy adott korszak, azaz filmes projekt köré épül és két részre tagolódik.
Az egyik részében maga Lynch írja le memoárként élményeit és benyomásait, majd arra reagál a másik rész, amelyet McKenna írt, és inkább épül azon barátok, színészek, volt feleségek interjúira, akik a rendező közelében voltak abban az időben. Tehát nem egy szárazabb életrajzi krónikát olvashatunk, hanem egy humorral, öniróniával átitatott naplót Lynch gondolataiból, majd ugyanazon helyzeteket egy másik szemszögből meghallgatva – és ezáltal figyelve a zsenit – más és más emberek benyomásai alapján.
Én személy szerint imádom, ahogyan Lynch tud nevetni saját gyarlóságain és rossz döntésein. Nem az a tipikus, nárcisztikus alkotó, aki csak és kizárólag saját fényesebb oldalát képes látni.
Lynch nem az a tipikus, nárcisztikus alkotó, aki csak és kizárólag saját fényesebb oldalát képes látni.
Például a második filmjének, az Elefántember forgatásán kockázatos döntést hozott azáltal, hogy saját maga szerette volna megalkotni a főszereplő torz fejét, azaz a maszkot magát. Szórakoztatóan és ironikusan ír magáról, a rendezőről, aki minden részletet kontrollál, maga készít elő és akkor és ott szépen túlvállalta magát. Az első nagyobb költségvetésű filmnél, egy feszes gyártás-ütemterv mellett már nincs idő és lehetőség arra, hogy egy egész stáb arra várjon, hogy majd ő, a „nagy művész” megkreálja a maszkot. És ráadásul, hogy egy olyan félresikerült valamit készítsen, amit akkor sikerült összehoznia.
Imádtam ezt az önvallomást, ahogyan leírja az „összeomlást”, a színtiszta beégést. Kétségbeesve hívta menedzserét és producerét, aki persze megnyugtatta. Beiktattak azonnal egy kényszerszünetet a forgatásra, és felkértek egy maszkmestert a feladatra.
Lynch akkor, abban a helyzetben megtanulta, hogy bár továbbra is szeretne minden részletbe belefolyni, vannak azok a dolgok, amelyekhez nem ért és ezeket érdemes is elengedni. Teljesen érthető egyébként a törekvése, mármint, hogy minden részleten szeret ő maga dolgozni – hiszen így lesz minden helyszín, szituáció, atmoszféra „Lynch-es”. Én igazán az író-rendezőket irigylem nagyon.
Az lehet igazán izgalmas, amikor egy rendező a saját sztoriját, történetét meséli el, sőt még a vizuális látvány hangulatát is ő álmodja meg. Például Paolo Sorrentino, akinek minden filmje olyan, mint egy festmény. Nekem az ilyen rendezők a példaképeim – mivel én is modern balett darabokat rendezek és koreografálok – próbálom én is a saját utamat járni, és nem hagyni, hogy a gondolataimba beférkőzzenek a nézői elvárásokból fakadó íratlan szabályok.
Nincs szabály. Ha valamiben hisz az ember, akkor meg kell lépni, meg kell valósítani. Járni kell a saját utunkat és persze támogatni másokat is hogy elérjék saját céljaikat, látomásaikat. A vizuális világomra és saját történeteimre a legnagyobb hatással Lynch világa van folyamatosan. Ő az, aki a legjobban inspirál. Az előbb említett hozzáállással vittem színpadra, alkotótársammal Zsenyával együtt az Árnyak Nélkül darabot is, amely egy kifejezetten sötét tónusú történet. Utólag elnézve az előadást, még hosszú menet vár rám az általam felállított tanulás útján. Pedzegetem, alakul, de még hosszú az út.
David Lynch egy olyan alkotóművész, akinek a legfőbb kifejezési formája a film, de amikor éppen nem egy filmjét írja vagy rendezi, akkor is alkot, csak éppen egy másik művészeti formával közöl. Fest, vagy zenél, vagy éppen a Los Angeles-i házának műhelyében fabrikál valami absztrakt formát, gipszből és fából.
David Lynch egy olyan alkotóművész, akinek a legfőbb kifejezési formája a film, de amikor éppen nem egy filmjét írja vagy rendezi, akkor is alkot, csak éppen egy másik művészeti formával közöl. Fest, vagy zenél, vagy éppen a Los Angeles-i házának műhelyében fabrikál valami absztrakt formát, gipszből és fából.
Lynch számára egész életében az volt a legfontosabb, hogy kifejezésre juttassa látomásait,
amelynek során szívfájdalmak és vívódások közepette vitte sikerre váratlan és
beskatulyázhatatlan projektjeit.
Számára egész életében az volt a legfontosabb, hogy kifejezésre juttassa látomásait, amelynek során szívfájdalmak és vívódások közepette vitte sikerre váratlan és beskatulyázhatatlan projektjeit. Magányos remete lélek, de mellette nagyon szórakoztató és pozitív társasági ember is. Évekig képes saját kis világában, visszavonulva alkotni, létezni, elmélkedni. Amikor viszont visszatér a társasági létbe, az minden bizonnyal egy filmes projekt, azaz forgatás. Ha már ott van, akkor pedig nagyon jól érzi magát és általa a környezete is. Mindenki, aki Lynch-csel forgatott kivétel nélkül jó érzéssel emlékezett vissza az adott forgatásra, a pozitív és vidám hangulatra, amely áthatotta az egész stábot, főként Lynch-nek köszönhetően. Szeret rendezni, szereti a munkafolyamatot és ez szerintem egy kivételes és ritka attitűd a rendezők között. És mennyire igaza van! Hiszen rendezőként nem érdemes feszülten, stresszesen végig ordítozni egy forgatást, akkor mi értelme az egésznek? Egy rendező szeresse az alkotófolyamat minden pillanatát, sőt, magát a folyamatot szeresse. Általában azok a rendezők, akik a premiert és a végterméket körül lengő dicséreteket várják igazán – azok stresszelik végig magát a folyamatot. Nem élik meg a jelent. Szükséges iparosmunkaként „élik” meg a forgatást, folyamatosan feszülve, hogy vajon nem jön közbe semmi? Megfelelnek majd az elvárásoknak? A premierért és az elismerésért hajtanak, igazából ez a része élteti őket.
David Lynch-et nem érdeklik az elvárások. Járja a maga útját mindenféle elismerési
kényszer nélkül. Ez maga a Lynchizmus.
David Lynch-et nem érdeklik az elvárások. Nem nagyon hozzák lázba a díjak sem. Ő egyszerűen csak újabb és újabb lehetőségeket szeretne, megfelelő körülményeket, hogy létrehozhassa a soron következő alkotását. Az elvárást, mint tipikus filmipari jelenséget, pedig nagy ívben kerüli egész életében. Teljesen kiszámíthatatlan módon kezd bele, majd tesz félre projekteket, hogy aztán belekezdjen egy harmadikba, amelyet végül be is fejez. Valamikor két év telik el két filmalkotása között, máskor pedig nyolc. Járja a maga útját elismerési kényszer nélkül. Ez maga a Lynchizmus.
Egyszer hajtott fejet az elvárásoknak, a stúdió nyomásának – a Dűne rendezésénél, amely a legnagyobb bukta is lett a filmográfiájában. Ott, annál a filmnél nem az övé volt a végső vágás joga. Aki olvasta a Dűnét, az nehezen tudja elképzelni, hogy ezt a gyönyörűen megkomponált fikciós világot filmre lehet vinni egy rövid, kétórás formulában. Lynch eredeti verziója is sokkal hosszabb lett volna annál az időintervallumnál, amelyre visszavágták végül a filmet. Óriási bukta volt, Lynch számára is egy pokoli időszak volt, de megint tanult valamit. Folytatnia kell az önálló alkotói útját, amelybe senki nem szól bele, főleg nem a széles nézői kultúra és azok elvárásai. Magának kell tartania a végső vágás jogát. Vagy bizalmat szavaz a projektjének a stúdió, vagy nem. Ha igen, akkor nincs beleszólás.
Erre a legjobb példa pro-kontra a Twin Peaks első két évadja 1990-ből, és a harmadik 2017-ből. Mark Frosttal együtt 1990-ben, valami teljesen újat, a korát meghaladó jelenséget hoztak létre a televíziózás világában. Lassan csordogáló, egyedi humorral érvényesülő epizódok, viszont néhol olyan rémisztő képsorokkal sokkoltak minket gyerekkorunkban, amelyek a mai napig kísértik generációnkat. A mai napig, ha meglátok egy plafonon pörgő ventilátort (amely már nagyon ritka jelenség manapság), akkor a vér meghűl az ereimben. Bob néma mászása át a kanapén és tébolyult mosolya – ő a filmtörténelem legdermesztőbb figuráinak egyike, és még sorolhatnám. Aztán jött a stúdió nyomása és a fejesek csak nem bírtak magukkal, elkezdtek beleszólni a második évadba. Lynch végül ki is hátrált (nem akart még egy Dűne élményt) és a széria utolsó részeiben nem tevékenykedett már annyira aktívan. Még az a szerencse, hogy a lezárásra visszatért a Mester, és újra átélhettük milyen is a Lynchizmus, amikor úgy isten igazából jelen van.
Eltelt huszonhét év és a Showtime égisze alatt Lynch és Frost teljesen szabad kezet kapva, megvalósították a rajongók álmát és létrehozták végre a Twin Peaks 3. évadát 18 résszel.
A Showtime-nak nem voltak nagy elvárásai a nézettségi számokkal, egyszerűen csak egy minőségi, prémium kategóriás produktumot vártak, és ez a remekmű csak így, ezzel a háttérrel jöhetett létre. Amikor Lynch teljesen szabadon garázdálkodhat 18 órán keresztül, na az maga a kuriózum, azok számára, akik szeretik a műveit. Rajongóként én is tagja vagyok a Twin Peaks és Lynch fórumoknak és öröm volt figyelemmel kísérni hétről hétre a TP részeket követő eszmecseréket, találgatásokat. Mert David Lynch legtöbb filmje olyan, mint egy képzőművészeti alkotás, vagy festmény. Rengeteg szimbólumot, utalást látunk és nem biztos, hogy megfejteni kell ezeket, inkább a rendező ad egy impulzust és minden néző a dolgok mögé képzelheti saját magyarázatát, verzióját. Globális könyörgés indult Lynch felé például az utolsó részt, azaz a befejezést illetően. Mit jelent a vége? Hogy? Miként?
A kérdésre pedig, hogy miből meríti a végtelen nyugalmat, a stabil, kiegyensúlyozott lényét viszont van egy határozott válasz: transzcendentális meditáció.
Közel 40 éve gyakorolja a meditációt és mindemellett a TM nagykövete, aki Maharishi Mahesh jógi felkérésére egyetemeken tartott előadást több ezer érdeklődő számára. Lynch ódzkodott, és elmondása szerint a komfortzónáján kívülre kellett lépnie ebben a bizonyos előadó szerepben, de persze vállalta, mert szeretett volna hozzátenni ő maga is amennyit tud a TM népszerűsítésének érdekében. Azóta is a David Lynch Alapítvány végzi ezt a munkát. Ez inspirált engem is arra, hogy belevágjak és a napjaim részévé tegyem a meditációt. Az életem egy új szintre lépett, már el sem tudnám képzelni magam TM nélkül, és innen nézve már értem azt a kiegyensúlyozottságot, amely Lynch-ből árad.
Lehet hinni, vagy nem hinni a meditációs formákban, szerintem mindenkinek kell egy olyan énidő, amelyen belül napi szinten teljesen kikapcsol. Harmincvalahány évesen még nekem is minden napom egy sűrű, örökké intenzív szinten pulzáló folyamat volt. Manapság folyamatosan keresem azokat a rövid időintervallumokat, amikor csend van és elmerülhetek ezekben az intim pillanatokban.
Nem járathatjuk az elménket folyamatosan magas fokozaton, mert az elme fárad és szép lassan magától lejjebb csúszik egy alsóbb, kevésbé produktív szintre. Ha ez nem meditáció, hanem 10 perc üldögélés egy parkban, csak nézni a fákat, vagy elmerülve egy szobor farigcsálásában, vagy akár csak kóvályogni a könyvesboltban – mindegy, csak kapcsoljunk ki időnként.
Folytatódik az álmom? Vagy pedig felébredtem és visszaaludtam? A lakásom nappalijában állok és rettegek, hogy mi fogadhat a gyerekszobában. Bent lesz a férfi, érzem, mert érzem a szivarfüstöt és a savanykás alkohol szagot. Balra a szemem sarkában kiszúrok egy kis mozgást. A feleségem ül a sötétségben és meredten rám néz. Lassan nyílik ki a szája. Valami fekete óriás bogárféle, ami akkora, mint egy alma, lassan préseli ki magát a szájából. Kimászik és eltűnik a nyaka mögött. Tébolyító félelem kerít a hatalmába, ebben a pillanatban azt érzem, hogy annyira eluralkodik rajtam a rettegés, hogy szinte az eszemet vesztem. Hallom, hogy megszólal a bébiphone, amely a feleségem lelógó kezében villog. Matató hangot hallok a mikrofonból, majd valami artikulátlan mély hangot, amelyhez hasonlót még sem embertől, sem állattól nem hallottam…
Felébredtem. Ülök egy fotelben és ezek szerint nem éjszaka van, nem aludtam, csak éppen meditáltam. Néha ez történik, ha az elme megtisztítja a lerakódott negatív dolgokat, amelyek az emberben maradtak. Hát ez így sikerült, de legalább előtörtek az ötletek, a sztorik és már tudom, miket fogok írni David Lynchről.
A fiktív írásomba, novellámba több szereplőt David Lynch filmjeiből emeltem be, utalásként több kultikus karakterére.
