Sok szempontból Sander Dekker a tökéletes művész. Keményen dolgozik, miközben teljesen kötetlen, a pillanatnak él és nem érdekli sem a múlt sem a jövő. Olyan spontán alkotó, akinek az egész élete egy különös improvizáció. Dekker mindenre nyitott, jöjjön szembe akármi, ha a téma megfogja, úgy merül el a projektben, mint a kavics a tóban. Egyik nap láthatod őt egy új ruházati márka élén, aztán másnap már egy neves amszterdami művészeti galériát vezet, majd a hétvégén már moonshine alkoholt palackozik egy horvát faluban. Az évtized legnagyobb részét azonban az interneten talált idegenek fényképezésével töltötte.
Először akkor hallottam Dekkerről, mikor a lakótársam szólt, hogy valami srác feljön hozzá képeket készíteni róla. Nem voltam ott a fotózáson, de meglepődtem, mikor a lakótársam mutatta a képeket, amiken vidáman pózolt a fehérneműiben. Mint kiderült ez is része volt Dekker 2011-től 2020-ig tartó, The Social Media Projekt nevű munkájának, melynek az volt a lényege, hogy Dekker számára érdekes embereket keresgélt az Instagramon és a Facebookon, majd megkérdezte őket, hogy benne lennének-e egy fotózásban.
Az általa választott alanyok mind idegenek voltak számára, akikben spontaneitást,
különcséget és magabiztosságot keresett, és akik nem félnek önmaguk lenni a fotózásokon.
Ha beleegyeztek a fotózásba, akkor Dekker átment hozzájuk szigorúan csak egy-két órára, és megcsinálta a képeket. Tervek sosem voltak, mivel pont az volt a lényeg, hogy improvizáljanak, és megragadják egy rövid, teljesen spontán találkozás izgalmát és szabadságát. Az eredmény mindig őszinte, jó hangulatú és időnként explicit lett.
Dekker projektjét valóban lenyűgözőnek tartottam, ezért ahelyett, hogy csak interjút készítenék vele, úgy gondoltam, hogy a legjobb módja annak, hogy igazán tiszta képet kapjunk róla és a művészetéről, ha csinálunk egy közös fotózást. Meg is lettek a fotók (lent jobbra), aztán pár hét múlva leültünk beszélgetni.
Művésznek születni kell
Sander Dekker nem járt se művész iskolába, se fotográfiára, mivel sosem gondolta, hogy művész vagy fotográfus lesz. Ahogy a legtöbb dolog az életében ezek a dolgok is csak úgy megtörténtek. Először divattervezéssel kezdett el foglalkozni, de nem tekintett magára tervezőként.
„Valójában nem voltam divattervező, csak magamat tanítgattam” – fogalmazott.
Ebben a rögtönzött szerepben egy teljesen random ruházati cégnél készített rajzokat, melyeket aztán műszaki lapokká változtattak. Tíz év után megalapította a saját márkáját, a Super Egót, ahol gyerekruházattal foglalkozott, és az eladáson kívül szinte mindent egymaga csinált. Ekkor kezdett el fényképezni is, amit nagyon élvezett. A cég végül nem lett sikersztori, ezért átment egy farmereket gyártó céghez (Levis), ahol a weboldalra készített képeket a termékekről. Ez egy hatalmas fordulópont volt az életében, mivel ekkor találkozott három modellel, akiket minden jóindulattal és szeretettel is totál eszement őrülteknek írt le.
A helyszín egy barátja házában volt Amszterdam belvárosában, ahol Dekker csak próbálta dokumentálni, ahogy a modellek egyre nagyobb káoszt teremtettek.
„Ez volt az egyik legelső fotózás, amit csináltam, és bár semmi ötletem nem volt a témával kapcsolatban, a hangulat nagyon jó volt. A szemem elég jól rááll a kompozíciókra, ezért még abban a káoszban is születtek elég jó képek” – mesélte.
A fotózásnak hatalmas jelentősége volt, hiszen ez után mindenki Dekkertől akart képeket Amszterdamban. Az emberek elkezdtek kapcsolatba lépni vele, még modellügynökségek is megkeresték, hogy fotózna-e nekik, azonban Dekker rájött, hogy nem szeretne ipari fotós lenni, mivel ő a spontán és improvizált fotókban hisz.
Ha egy vevőnek készítesz képeket, akkor ők egy saját elképzelést hoznak, aztán meg kell rendezned az egészet, amitől teljesen elveszik a hangulat, a kreativitás és az energia – magyarázta Dekker – nem sokkal később csináltam egy kicsit másféle anyagot egy barátommal, aki a barátnőjével szexelt. Szóval bejöttek, aztán tudod, csókolózni kezdtek én meg ott álltam tőlük fél méterre a vakus kamerámmal. De egy ponton már teljesen elfelejted miért jöttél, már csak csinálod.
Az a session annyira intenzív, valóságos és élettel teli volt. De most komolyan, ki csinál ilyet?”
Ez a különleges esemény egyre nagyobb figyelmet kapott az interneten is, aztán mikor egy amszterdami ügynökségen keresztül lehetőséget kapott, hogy kiállítsa néhány munkáját, Dekker egyből az aktusról készült képeit választotta. Amikor a kiállításon megkérdezték tőle, hogy mennyiért adná el a képeit teljesen ledöbbent.
„Eladni? Ki a fasz venné meg ezeket? Azt mondtam, hogy nem fogom eladni őket, csak kidobom őket a kiállítás után, aztán felteszem online, hogy a kukában vannak, és bárki elviheti őket. Aztán arra gondoltam, hogy basszus ez egy egész jó ötlet” – emlékezett vissza.
A pár napos kiállítás végén Dekker bérelt egy masszív visszaszámláló órát, és mindenkit meghívott az utolsó 3 órára, melyet Happy Endingként emlegetett, de senkinek nem mondta el azt, hogy mi is fog történni. A hely azonnal megtelt, vagy 200 ember jelent meg, szinte mozdulni sem lehetett. Fél órával a számláló lejárta előtt Dekker végre elmondta mire is megy ki a játék.
„Oké, szóval ha a visszaszámláló eléri a nullát, akkor elvihetitek az összes képem. Minden ingyenes.”
Nyilván percekbe sem telt mire a fal már üres volt, és Dekker csak később tudta meg, hogy mennyi embert dühített fel ezzel. Sok oroszlán bajszát megpiszkálhatod, ha a profit motívumát veszed semmibe egy ilyen iparágban.
A napos oldal
Az emberek felbosszantása kéz a kézben jár az olyan művészekkel, mint Dekker. Nem azért, mert ő kifejezetten ezt szeretné elérni, hanem mert spontán tettei ösztönösen forgatják fel a művészvilág nagyöregeit.
„Én soha, de soha nem fogok fel semmit kudarcként. Mindennek meg kellett történnie. – magyarázta – Nem érdekel, ha semmim nem marad vagy mindent elvesznek tőlem. Majd tanulok belőle és újrakezdem. Amíg nem bántasz senkit, addig emelt fővel csinálj bármit, amit szeretnél. Őszintén szólva nem igazán érdekel, hogy mi történik.”
Ez volt az a mentalitás, ami miatt végül Dekkert felkérték, hogy vezesse a Prisengracht galériát Marloes van Vugttal, aki Dekker karrierjének egy hatalmas kulcsfigurája lett. Mikor először találkoztak a The Walls Gallery még fal bérléses rendszerrel működött, tehát egy művész bérelhetett egy négyzetméteres falat, amire kiállíthatta a munkáit. „Még mindig volt kurátor, aki megmondta, hogy kikerülhet-e a mű vagy sem, de ez egy egyész jó módja volt annak, hogy teret adjanak a fiatal tehetségeknek, és hogy csináljunk egy kis pénzt” – mesélte Dekker.
Pont Dekker legelső kiállítása volt az utolsó, ami ebben a rendszerben zajlott a Wallsnál, ezt követően pedig Dekker a galéria egyik képviselt művészévé vált. Vugttal remek csapatot alkottak, mivel sok szempontból ellentétek voltak.
„Semmit nem tudtam a művészetről, és sosem tanultam művészettörténetet. Marloes azonban a tudás forrása volt, mindent tudott, és ezért működött ilyen jól a dolog. Ez a párosítás aranyat ért” – mesélte Dekker.
Pár év közös munka után Vugt felkérte Dekkert, hogy vezessék együtt a galériát, amire ő persze egyből igent mondott. Az együttműködés remek volt kettejük között, és teljesen felfrissítették a galériát, majd át is nevezték The Bright Side Gallery-re.
„Még a New York Times is írt rólunk mint amszterdami hotspotról, – mondta Dekker – de sajnos ez nem volt elég ahhoz, hogy pénzügyileg meglegyünk, mivel mindent a művészetbe fektettünk.”
A koncepció, ami művésszé tesz
„Mindig olyan embereket találtam a közösségi médián, akik érdekesnek és különcnek tűntek számomra. Tehát a koncepció igazából az volt, hogy kapcsolatba léphessek ezekkel a spontán, szociális és időnként csodálatosan furcsa idegenekkel” – tudatosította.
Amszterdamból indult az egész, de mivel Dekker szép lassan kezdte kinőni a várost és megismerni mindenkit, távolabb kellett keresnie. Elkezdett hát hasonló arcokat keresni a világ körül. „Ha volt 50 ilyen ember Tel-Avivban, akkor odautaztam. – mesélte – Szóval nyolc vagy kilenc évig jártam a világot, hogy másokat fényképezzek. Igazából csak ráírtam emberekre, hogy: Helló! Lefotózhatlak a lakásodban? Aztán ha nyitottak voltak rá, akkor felmentem, egy-két órát fotóztam, aztán le is léptem. Ez nagyon furcsa és elég intenzív – nevetett – igen, ez őrültség.”
Dekker taktikája, hogy kiket válasszon egészen egyszerű. Először sokat tanulmányozta egy-egy személy közösségi média profilját, de mára már 10 képből megmondja, hogy kik azok, akik érdekelnék, és valószínűleg igent is mondanának. Figyelt arra is, hogy a profilokon látott képek mennyire valóságosak, és hogyha mégsem azok, akkor az számít-e. Elmondása szerint ugyanis vannak, akik a közösségi médiában úgy tesznek, mintha mások lennének, egyfajta játékot játszanak, azonban szerinte ez is érdekes lehet.
De miért engedik őt be az emberek? Mire számítanak? És mit szólnak az eredményekhez?
Sokszor az alanyoknak személy szerint nagyon tetszenek a képek, azonban nem állnak még készen arra, hogy kitegyék őket. Dekker szerint ez azért lehet, mert szeret szokatlan képeket készíteni, és élvezi a kínos helyzeteket és a tökéletlenséget. Elmondása szerint mindig azt választja ki a képek közül, amelyik a legfurább és legkínosabb. A legtöbb esetben az alanyok is imádják ezeket a képeket és látják benne önmagukat, azonban nem készek arra, hogy megosszák ezt a saját követőikkel.
Egy másik aspektus, amin Dekker sokat gondolkozott a projektjével kapcsolatban, az az utókor. Szeret belegondolni, hogy talán 20 év múlva majd lesz egy kiállítás a közösségi médiáról, ahol bemutatják a képeit. Ott lesznek ezek a jó kis történetek a következő generáció számára. Egy gyerek megkérdezheti majd, hogy „anya, mit keres ez a tag a lakásodban, miközben te meztelenül mászkálsz”, amire majd jönni fog a válasz, hogy „Ó, igen, akkoriban ez teljesen normális dolog volt”.
A gondolat, hogy az idő múlásával a projekt csak furcsább lehet nagyon tetszik Dekkernek.
„Ez csak egy különleges ablak volt abba az időbe, amikor még lehetett ilyeneket csinálni” – hangsúlyozta.
A hírnév, amelyből pont a lényeg hiányzik
Sander Dekker a The Social Media Projekt időszakában kezdett hírnevet szerezni, – talán egy kicsit igazságtalanul – amiért meztelen lányokról is készített képeket.
„A meztelenség csak egy nagyon kis része az egésznek. Ha megnézed a könyvet [My Name is Sander Dekker Nº 2], akkor valóban vannak benne meztelen képek is, de azért nem olyan sok. De ez az, amit az emberek kedvelnek és megosztanak. Szóval ezt a hírnevet szereztem: ohh igen, a srác, aki meztelen lányokat fotózik” – mesélte.
Habár ezeken a fotózásokon gyakran megjelenik a meztelenség, Dekker szerint ennek nincs semmi köze a szexhez, inkább ahhoz, hogy az adott házban az adott körülmények között így kerülhetsz a legközelebb valakihez. Inkább egy elképesztő és energikus pillanatnak, a szabadság ünneplésének írta le azt, amikor valaki ennyire el tudja engedni magát, és semmiféle szexuális kémiát nem szeretne megörökíteni.
Érdemes megemlíteni azt is, hogy a projekt ideje alatt Dekker nem is volt szexuálisan aktív, és úgy érzi, hogy ennek fontos szerepe volt az általa végzett munka minőségében is. Persze mindig tetszettek neki az alanyai, legyenek férfiak vagy nők, ezt még nem szexuális vonzalomként írta le. Bizonyos szempontból ez az a hozzáállás, ami miatt az emberek megbíztak benne.
Miután magam is részt vettem egy Dekker-féle sessionön, csak megerősíteni tudom, hogy tényleg semmiféle szexuális atmoszféra nem uralkodott a fotózáson. Sőt, inkább azt mondanám, hogy az ellenkezője. Dekker annyira empatikus, hogy a közelében bárki szívesen megnyílik fizikailag és mentálisan is, és számára elsődleges fontosságú, hogy a találkozáskor az alany is jól érezze magát.
Ideje továbblépni
Annak ellenére, hogy a projekt kiválóan működött, 2020-ban Dekker mégis úgy döntött, hogy befejezi.
„[10 év] szép időkeret volt. Furcsa módon mindig 10 évente történnek velem a dolgok. 2000-ben költöztem Amszterdamba és 2010-ig el is voltam ott, aztán 2020-ig pedig ezt csináltam” – magyarázta Dekker, akit kaotikus művészember létére mégiscsak megnyugtat a tudat, hogy van egy ciklikus minta az életében.
A projekt végéhez az is hozzájárult, hogy ennyi idő után az egész folyamat elvesztette az élét. „Már majdnem olyan volt, mint egy munka”, ahogy Dekker fogalmazott. Az idő múlásával megszokta azt, hogy hogyan és mit ír az embereknek, és a fotózások is komfortosakká kezdtek válni.
„Ez pont az, amit szeretnék elkerülni, mert ennek az egésznek kényelmetlennek kell lennie. Azt kell közben érezned, hogy hol a fenében vagyok? Egy kertváros mélyén, kezd sötétedni, én meg bemegyek egy házba, ahonnan az is lehet, hogy többet nem jövök ki. Tudod, akár meg is ölhetnek. Szóval körülbelül ilyen érzésnek kéne lennie. Izgalmasnak” – magyarázta.
Dekker szerencsésnek érzi magát, hogy a közösségi média fénykorában dolgozhatott ezen a projekten.
A 2010-es években még nyitottabban álltak az emberek ehhez a világhoz, ami mostanra megtelt
szkepticizmussal és gyanakvással. Az emberek ma már nehezebben nyílnak meg.
Tíz évig ezt a fajta izgalmat kereste lakásról lakásra, aztán visszatért Moszkvába, ahol már járt egyszer, és észrevette, hogy a város megváltozott.
„Legtöbbször csak egyszer megyek egy városba, de Moszkva olyan hatalmas volt, hogy visszamentem majdnem egy egész hónapra, és azt gondoltam, hogy oké megcsinálom a fotókat, aztán továbblépek” – mesélte.
Azonban közben megváltozott valami benne, ami miatt úgy döntött, hogy végleg le kell zárnia a The Social Media Projektet: azon kapta magát, hogy az életébe visszatért a szexualitás. Hogy ezt mi váltotta ki, az ő maga sem tudta megmondani. Az egyetlen, amit említett, hogy talán tanult az alanyaitól, akik szupermagabiztosak voltak a szexualitásuk terén is. Talán megtalálta azt magában, amit tíz éven át keresett, és kész volt továbblépni.
Itt jön képbe Moszkva is, hiszen ottléte során ismét találkozott olyanokkal, akiket az első látogatása alkalmával ismert meg, és az idegenek barátokká váltak, a barátság pedig néha kapcsolattá.
Élet a projekt után
A projekt befejeztével és a negyedik X megélésével Dekker úgy döntött, hogy ideje kiadnia egy újabb könyvet, és a kiállításokat is elkezdte szervezni. Az első kiállítása, ami Koppenhágában volt szépen le is ment, azonban a másodikat a koronavírus-járvány miatt sajnos le kellett mondania.
A könyvnek azonban nagy sikere volt, így nem érezte hiábavalónak az elmúlt tíz évet, és a képek legalább eljutottak az emberekhez.
Ez után már bele is vágott az új témába, ami bizonyos mértékben ellentéte a The Social Media Projektnek, hiszen ezúttal nem csak egy villámrandi erejéig találkozik az alanyaival, hanem akár öt napot is együtt tölt velük a tökéletes eredményért. „Most tényleg belemerülök” – mondta. Ezúttal sokkal jobban összpontosít az emberek személyiségére és képességeire, hogy ezt tudja visszaadni a képeken.
Bár a két projekt között ez egy hatalmas a különbség, azért akad némi hasonlóság is. Az első találkozás is például teljesen spontán történt.
„Továbbra is maradok ezen a szabadságon, energián és izgalmon belül, azonban szorosabb kapcsolatban az alany személyiségével” – magyarázta.
Az első session után Dekker sok időt tölt az általa választott személlyel, és olyan helyeket látogatnak meg, melyek fontosak az adott személy számára, hogy elmélyíthessék a közös munkát. Nem rég például azon a helyen jártak, ahol Dekker alanya megfogant, hogy „visszanyúljanak a gyökerekhez, aztán megnézzék mi lesz.”
„Ez teszi valódivá a személyt a képeken. Belemerülök a képbe, és valami igazit adok vissza. Olyan, mintha visszahoznám az emberségét” – magyarázta el a koncepciót.
Visszahozni az emberséget
Számomra az emberség szó egy érdekes és jelentőségteljes szó, ami Dekker munkájának a velejét jelenti. Azt gondoltam, hogy őt biztosan lenyűgözik az emberek, ezért is lepődtem meg nagyon, amikor egyszer csak kijelentette, hogy „egyáltalán nem szeretem az embereket.”
Elmondása szerint csak azokat szereti, akiket kiválaszt, és akikkel körbe veszi magát. Amikor ezt megkérdőjeleztem, és rámutattam, hogy ez így számomra elég nagy általánosításnak tűnik, elmagyarázta, hogy a kijelentése a saját tapasztalatain alapul.„Negyven éves vagyok. Megpróbáltam” – mondta.
A problémája az emberekkel végső soron a kapcsolat kialakítása. A legtöbb ember, akit ő unalmasnak vagy ingerszegénynek talál, azok általában nem kedvelik a sötét humorát, és elkeserítőnek találják Dekkert. Ezért is kerüli az idegenekkel teli, nyilvános összejöveteleket.
Meglepő fordulat volt számomra ez a pontja a beszélgetésünknek, mivel eddig azt gondoltam, ő lehet a legszociálisabb művész, aki mindig megjelenik a galériák megnyitóin és élvezi az efféle eseményeket. Rosszul hittem.
„Tudom, hogy részt kell vegyek ezeken, de mindig csak megjelenek, aztán le is lépek. Utálom ezeket, főleg ha egyedül vagyok és beszélgetnem kell másokkal.
Még a saját kiállításaimat is utálom, mivel ott van 200 ember, és mindig beszélgetni akarnak. Aztán elkezdik, hogy ők is csináltak már hasonlót vagy hivatkoznak más művekre, amiket láttak, de igazából leszarom. Érzem, ahogy szívják az energiám” – mondta.
Ekkor megkérdeztem, hogyan képzeli el a tökéletes galéria megnyitót.
„Nem vagyok ott. Mindent megvettek, de én el se mentem. Az nagyon tetszene” – mondta nevetve, de mégis teljesen őszintén.
Tetszik vagy sem, Dekker ezen a ponton mégis felismerte, hogy a munkájának fontos része az, hogy találkozzon az emberekkel, akiknek tetszik, amit csinál, és beszéljen nekik a képekről. Végső soron lehet, hogy egy-egy kép sztorija az, ami igazán eladja magát a képet.
A legtöbb ember nem igazán kreatív, és képtelen szabadjára engedni a fantáziáját, pedig ez nagyon fontos” – mondja, miközben egy képet mutat egy nőről, aki a kezével takarja el a melleit.
A nőt Anastasiának hívják és kiskorában jégkorcsolyabajnokságokat is nyert Moszkvában. Amikor elkezdtek nőni a mellei, azt mondták neki, hogy szedjen hormonblokkoló tablettát, ami megakadályozza majd a teste változását, vagy különben elfelejtheti a jégkorcsolyát.
Anastasia a tablettát és a jégkorcsolyát választotta, így el is kezdte szedni, amit ajánlottak neki, azonban a teste nem úgy reagált a szerekre, ahogy azt várták volna. Elkezdett természetellenes módom meghízni és ezzel a karrierje véget is ért. Bár saját álmai már rég halottak, most oktatóként dolgozik, és gyerekeket tanít jégkorcsolyázni.
„Ha valaki ezt a képet nézegeti, akkor mindig elmondom a történetét, mert különben csak egy nagymellű lányt látnának” – mondta Dekker.
Egy dolog, amit Dekker nagyon vár az új projekttől, hogy több idő jut arra, hogy olyan képeket készítsen, amik magukért beszélnek, és elmondják a történetük.
Számít egyáltalán a múlt?
Miközben a történetekről beszélgettünk rájöttem, hogy eddig nem érintettünk egy fontos szálat a Dekker-sztoriban: mi történt Amszterdam előtt?
Amikor azonban erről kérdeztem úgy tűnt, hogy nem igazán releváns számára ez a kérdés. Elárulta, hogy egy IJmuiden nevű tengerparti városkából származik, az apja egész életében egy multinacionális acélipari vállalatnál dolgozott, és az egész családja teljesen hétköznapi munkásemberekből áll.
Dekker azonban már gyerekkora óta különc volt.
„Nagyon elfoglalt gyerek voltam, tudod kicsit ilyen ADHD tünetekkel. Idegesítő voltam
és mindig bajba kerültem. – emlékezett vissza – Őszintén szólva nem érdekel a múlt.
Más volt az élet, de nem igazán befolyásolta azt, aki most vagyok.”
Mivel egyértelmű volt számára, hogy nem szeretné a futószalag mellett leélni az életét, ezért már 16 éves korától elkezdett grafikusként dolgozni, amiben kifejezetten jó volt, és így jutott be többek között a divat világába is. Pár év elteltével már Haarlemben lakott és egy ruhagyártó cégnél dolgozott tervezőként, ahol komoly pénzeket keresett, vacsorapartikra járt és volt egy pár alkalmi szexpartnere is. Ekkor jött rá, hogy az élete sekélyes lett és talán máshogy kéne folytatni.
„Mindent magam mögött hagytam ebből a korszakból, és Amszterdamba költöztem, ahol ahelyett, hogy egyedül laknék egy nagy lakásban, inkább olyan helyet kerestem, ahol voltak lakótársaim is. Ez más volt, mint eddig és szükségem volt rá. Mondhatni újraindítottam magam, és abbahagytam például a szexet is akkoriban. Ez egyfajta újjászületés volt” – mondta.
Amikor olyan emberekkel beszélgetsz, mint Sander Dekker, akkor az a benyomásod támadhat, hogy ez a fajta újjászületés egy olyan dolog, ami sokszor bekövetkezik az életünkben, csak nem mindegy, hogy észrevesszük-e és hogy mit hozunk ki belőle.
Mi a helyzet a jövővel? Számít egyáltalán?
Bár az új projekt eddig a lezárások alatt készült, Dekker várni szeretne a bemutatásával a járvány lecsengéséig, hogy az emberek élőben is megnézhessék a képeket.
Megkérdeztem a projekten túli jövőről, és hogy milyen tervei vannak. „Sosincsenek terveim” – mondta.
Bár elismerte, hogy szívesen lakna külföldön – talán Londonban, vagy Moszkvában – mégis fél elhagyni a várost a szinte már ijesztő albérlet áraival, hiszen ha felmondaná a lakását, lehet, hogy többet vissza sem tudna jönni. Meg persze imádja Amszterdamot, mert nagyon magas életszínvonalat és kultúrát biztosít a város.
„Itt nagy szabadsága van az embernek. Más városokban, például Moszkvában vagy Tel-Avivban a szabadság nem egy adott dolog. Ezért is szeretek nagyon itt lakni, és ezt nehéz lenne elengedni” – magyarázta.
Egyetlen álma van, amit megosztott velem: szeretné, hogy egyszer meg tudjon élni a művészetből.
Kérdeztem, hogy miért nem jelentkezik különböző pályázatokra, de egyértelműen leszögezte, hogy önállóan szeret dolgozni, főként úgy, hogy sokszor úgy érzi nem is tisztelik őt.
„Nem mindenki tekint rám művészként ebben a szférában. – mesélte – Sok galéria nem kedveli a munkáim,
de ez rendben van. Sokan pedig azt nem értik, hogy fotósként mi a francot keresek egy galériában.”
Dekker szerint azért kap ennyi negatívitást, mert sokan nem is igazán akarnak beleásni abba, amit csinál.
„Sok galéria nem törődik a munkámmal és nem is hajlandóak foglalkozni vele, de bekaphatják, ilyenkor mindig jó az arcukba röhögni a szóló kiállításaimmal, amiket magam finanszíroztam, és a könyveim kiadása is azt bizonyítja, hogy tévednek. Tudod, azt gondolhatják, hogy az a rohadék már megint hogyan adhatott ki egy könyvet” – mondta, aztán kifejtette azt is, hogy ezen intézmények segítsége nélkül igazából még nagyobb elégedettséget érez az iránt, amit csinál.
Részben ez is az oka annak, hogy Dekker a mai napig szabadúszóként dolgozik, többnyire grafikusként. Bár ez közel sem elégíti ki a kreativitás iránti vágyát, mégis értékeli a munkáját és tudja, hogy a pénzért csinálja. Emellett egy italboltban is dolgozott egy darabig, de saját bevallása szerint nem volt neki való az a munkakör, mivel imádja az alkoholt, és minden pénzét, amit ott keresett jóféle whiskykre költötte.
A fotózásokon azonban soha nem iszik.
„Nem megyek át másokhoz hogy lerészegedjünk egy-egy session alatt, csak egyszerűen szeretem az alkoholt. Még saját bootleg márkám is van” – mondta.
Sander Dekker tele van meglepetésekkel. Amikor azt hiszed, hogy körülbelül kirajzolódott a róla alkotott képed, akkor biztos, hogy van egy olyan sztori a tarsolyában, amivel felforgatja az egészet.
Ekkor elmesélte, hogyan készíti egy horvát család egy kis faluban illegálisan a moonshine (moonshine, azaz holdfény kifejezés hagyományosan az éj leple alatt, illegálisan készült szeszes italokra utal) alkoholt, amiből ő már 48 palackkal el is adott. Dekker szerint jó az irány, hiszen végül is az alkoholban sokkal több pénz van, mint a művészetben.
Tehát ennyit vár a jövőtől: elég pénzt ahhoz, hogy megéljen és kreatív maradhasson. Addig pedig továbbra is találkozni fog az emberekkel, és megragad majd minden elé vetődő lehetőséget. Ez a szabadon mozgó és teljesen improvizált lét egyértelműen nem való mindenkinek.
„A művészet nem könnyű – mondta – különben a világon mindenki művész lenne.”
