Barion Pixel

One in a Milivo: Boogie menni Amerika

Benedek Csanád

2023.08.16.

12 perc

Vladimir Milivojevich, ismertebb nevén Boogie, szerb származású utcai fotós, a dokumentarista stílus zászlóvivője. Nem szeretem azt a kifejezést, hogy „ha az ő képeit láttad, mindent láttál”, de az biztos, hogy közel van hozzá. Olyan zugokba pillant be, ahová más nem. A titka valószínűleg csak annyi, hogy nem fotósként, vagy katasztrófaturistaként kezelik, így emiatt elfogadják. A szeme pedig egészen őrült módon képes észrevenni a fura szituációkat.

Korai munkáiban a Szerbiát pusztító polgárháborúról mesélt, amely megalapozta a fotózáshoz való viszonyát, továbbá a legsötétebb és leggroteszkebb témák iránti vonzalmát. Számos monográfiája jelent meg, amelyek a nagyvárosi valóság brutalitását örökítették meg szerte a világon, Moszkvától Belgrádig, Kingstontól Tbilisziig, Tokiótól Caracasig.

Alanyai a szubkultúrák és a nagyvárosi emberek, na meg ezen világok sötétebb oldala: bandatagok, kábítószerfüggők, skinheadek, tüntetők és lázadók. Boogie-nak sikerül megmutatni őket teljes fegyverzetükben. Ezt képletesen és szó szerint is értheted. Ezek olyan felvételek, amelyek a felszín alatt rejtőzködő világokat nem elmesélik, hanem elüvöltik. De a felvételeiben nemcsak erőszak és lázadás látható. Átjön, hogy nagyon erős az összetartozás érzése ezen emberek között, amely szöges ellentétben áll azzal az elszigeteltséggel, amelyet ezek a mikroközösségek akarva-akaratlanul megtapasztalnak.

Hogyan lett Vladimirből Boogie?
Boogie Belgrádban, az akkori Jugoszlávia fővárosában született 1969-ben Vlagyimir Milivojevich-ként. Barátai azért adták neki ezt a becenevet, mert egy Boogieman nevű rajzfilmfigurára emlékeztette őket. Gyermekkorának Belgrádjára egy békés helyként emlékszik vissza, ahol Közép-Kelet-Európában a legalacsonyabbak között volt a bűnözés. Mi magyarok is „bezzeg országként” gondoltunk Jugoszláviára. A különutas Tito-féle fura gazdasági modell miatt kicsit többet lehetett ott, valójában ők voltak a legvidámabb barakk.

Mindez drasztikusan megváltozott az 1990-es években, amikor Jugoszláviában kitört a polgárháború. A stabilitás érzete eltűnt, miközben Belgrád erőszakos és szegénység sújtotta várossá változott. A helyzet annyira drámai volt, hogy Vladimir emlékszik arra az időszakra, amikor édesanyja teljes havi nyugdíjából csak két kiló hagymát tudott vásárolni. Sivárság és kilátástalanság hatotta át a várost. Néhány gyerekkori barátja belehalt a heroinfüggőségbe. Az emberek azért vetettek véget saját életüknek, hogy ne haljanak éhen. Boogie házi készítésű kutyaeledelekkel sétált körbe, hogy megetesse az elhagyott háziállatokat. Hogy eltartsa családját, rendszeresen Bulgáriába utazott, hogy festéket csempésszen át és eladja a feketepiacon. Apja ikonokat festett, így tudta, mely festékekre és színekre van kereslet. Édesapja egyébként szintén amatőr fotós volt. Ő adta Boogie-nak az első fényképezőgépét. Munka híján Boogie éjjel-nappal az utcákon lófrált, és fotónovellaként megörökítette szeretett városa leépülését.

Boogie

Társadalmunkban az összes erkölcsi érték eltűnt vagy háttérbe szorult ezalatt az idő alatt.”
„Sokkal később jöttem rá, hogy valószínűleg azért kezdtem el kattintgatni, hogy megőrizzem
a józan eszemet, hogy eltávolodjak a körülöttem lévő káosztól.” – mondta.

Autodidakta módon fejlődött, majd idő közben saját stílust alakított ki. Nagyon sokáig nem hatottak rá más fotósok munkái. Ne feledjük, nem volt még internet. Vladimir alig engedhette meg magának a filmet, nemhogy drága fotós könyveket. Ezt a hiátust mára előnynek tekinti. Nem volt se kísértés, se behatás, hogy másokat utánozzon. Ehelyett kizárólag saját nyers esztétikájának megalkotására tudott koncentrálni, amely szervesen nőtt ki az utcákkal való kapcsolatából.

Egy a Milivóból: Boogie menni Amerika
1997-ben Boogie és barátai jobb híján úgy döntöttek, hogy pályáznak az Egyesült Államok zöldkártyás lottójára, melynek lényege, ha mindent rendben találnak veled, elfogadják a kérelmed és részt vehetsz a pályázaton, azonban a sok túljelentkező miatt random húznak ki egyvalakit. Tényleg egy a millióból az esélyed, hogy téged választanak. Milivojevich soha nem tervezte igazán, hogy elhagyja Szerbiát, de kiderült, hogy barátai közül egyedül ő nyert, így néhány nappal a koszovói háború kezdete előtt búcsút intett Szerbiától. Akkor ezt ő nem is áttelepülésnek, hanem csupán pár éves pénzszerzésnek és kalandnak fogta fel.

Amerikában sincs fotós munkákból a kerítés. Hiába volt tehetséges, ott mindenki nagyon teper, és sok köztük a tálentum. Boogie minden munkát elvégzett, ami adódott. Ettől függetlenül továbbra is szüntelenül fényképezett az utcákon, elment a gettók mélyére. Marcy, Bushwick, Bedford-Stuyvesant és Queensbridge környékére összpontosítva. Heroinfüggőkről és bandatagokról készült képei (amelyeket az It’s All Good (Minden jó), PowerHouse, 2006 című kötetben gyűjtöttek össze) időnként eléggé megdöbbentőek. Valójában hat éven keresztül nem a fotózásból élt, miközben a fotózásnak élt. Hosszú volt az út az első album megjelenéséig.

Első albuma, az It’s All Good, egyike volt azon öt döntősnek, akiket kiválasztottak a 2006-os Santa Fe Prize for Photography-díjon. Bár végül nem nyert, a képeit a The New York Times, a Time, The Huffington Post is közölte. Ekkor már a szakma is felfigyelt rá. Ezt megelőzően nem igazán kapott fotós munkát. A monográfiák nem szokták kiemelni, de a kereskedelmi fotózás terén is letette a névjegyét. Főleg, mert végre kapott ilyen megbízásokat is. Leginkább sportmárkáknak készített fotókampányokat, köztük a legnagyobbaknak, Nike, Adidas, Puma, stb.

Munkáit, és életútját bemutatták az HBO How To Make It in America sorozatban, és szerepelt Cheryl Dunn Everybody Street című dokumentumfilmjében, más fotósokkal együtt, akik New York utcáit örökítették meg fő témaként. 2009-ben az Altamont Apparel egy pólósorozatot készített Boogie vadabb fényképeiből.

Akinek benne van a kamerájában a Boogie
Boogie minden napját „lövöldözéssel” tölti. Állandóan témát keres és kattintgat. Anélkül, hogy konkrét úti célt tartana szem előtt, csak kimegy a házából, és hagyja, hogy a fényképezőgépe vezesse a nagyvárosi dzsungelben. Boogie számára a kamera önmaga kiterjesztése.

Ha néha a fényképezőgépem nélkül hagyom el a házam, gyakran dobogni kezd a szívem, és teljesen feszült leszek. Ez a gondolat megijeszt. Talán klisésnek hangzik, de tényleg úgy érzem, egy vagyok a fényképezőgépemmel. Szeretem a harcművészethez hasonlítani, amikor annyiszor gyakorolsz egy-egy mozdulatot, hogy amikor tényleg használnod kell, nem gondolkodsz, csak reagálsz. A gondolkodás az ellenség, ösztönösen fotózok.” – mondta Boogie.

A Collateral újságírója mesélte, hogy a látszat ellenére Vladimir nemcsak a gettókat, fegyvereket fotózza. Az újságíró egyszer látta Boogie-t, amint a gépét kattogtatva, köszönés nélkül elsietett mellette egy pillangót kergetve. Vladimir később erre mondta, hogy a természet ott van a városban és lehet lesz egy ilyen fotóalbuma is. Kíváncsian várjuk.

Boogie számára az utcák jelentik a játszóteret, és a játék mindig más. „Az utcák nagyobbak, mint az élet, élnek és lélegeznek.” – mondja. „A jó képek mindenhol ott vannak. Csak hozzád jönnek.”

Nem hiszem, hogy a munkám lehangoló – csak őszinte és igazi.” – mondta Boogie. „Soha nem akarok bulváros konkrét reakciót kiváltani a nézőből. Látom, hogy miért gondolják az emberek a munkámat sötétnek, de azt hiszem, ez csak természetes velejárója annak, aki vagyok. Talán azért, mert negatív energiáimat a munkámba fektettem. Nem tudom. Csak próbálok őszinte lenni.”

A PowerHouse-nál megjelent „Belgrade Belongs To Me” talán a legjobb összeállítás Boogie 15 éves otthoni munkáiból. A konkrét történések mögött a képein a melankólia költőies áramlata húzódik meg. Belgrád sérült lelke életre kel. Érzékenyen ragadja meg az emberi törékenységet, miközben egyenes kompozíciói a kor sivár valóságába merítenek bennünket. Könyvének egyik legkísértetiesebb fotója egy idős néniről készült, amint az húst aprít a padon. Boogie nem tudja pontosan, hogy a néni mit csinált akkor, de emlékszik rá, hogy az ilyen össze nem illő pillanatok akkoriban mindennaposak voltak. Valójában a nem gettófotóiból derül ki, hogy ha a téma nem mászik az arcodba, akkor is megtalálja a rejtett összefüggéseket.

A Milivo-miliő
Az It’s All Good volt Boogie első monográfiája, ami 2006-ban jelent meg, majd 2016-ban újra kiadták (It’s All Good Anniversary). A Drugs and Gangs projektek képein keresztül Boogie a külvárosok mindennapi életének fura visszásságairól mesél. New York legneccesebb negyedeit mutatta be belülről, megörökítve a bandák beavatásait, a fegyverek és az erőszak kultuszát, a tetoválásokat, a karaktereket. A gettólakótelepek nyers, cenzúrázatlan életét mutatja be. Az 550BC: Live On Live Long is elég kemény album. Hiperrealista utazás, amely mint egy ütés a gyomrodban, váratlanul ér. Igazából mindegyik komoly cucc. Ismertebb fotóprojektjei a New York-i munkáin kívül.

Kingston, Jamaica, 2011
A legőrültebb hely, ahol valaha jártam.” – Milivojevich.
Boogie többször járt Kingstonban, furcsának és rettenetesen agresszívnek, mégis gyönyörűnek nevezte. Minden típusú, státuszú embert fotózott, a hétköznapi emberektől a bandatagokig.

Skinheads – Belgrád
Szerbia, 2003-2005. A szélsőségesen, de furán nacionalista konzervatív Szerbia árnyoldalát meséli el: a skinheadek csoportjait, akik büszkén mutatják meg tetoválásaikat, dicsérik a szélsőjobboldali rezsimet és a fehér faj felsőbbrendűségét. A fura az benne, hogy az igazi nácik szemében a szerbek, szlávok sklaven, tehát rabszolgának tekintendők. Ezek az emberek meg mégis vonzódnak a III. Birodalom jelképeihez, kultúrájához.

Belgrade Belongs To Me
A 2009-es Belgrade Belongs To Me bizonyos szempontból Boogie csúcsteljesítménye. Ebben portrét fest szülővárosáról, egy kaotikus és ellentmondásos világról. Itt jön ki igazán, hogy mennyire jó fotós.

Moszkva, 2019
Ez Boogie legújabb kiadványa, amelyből kirajzolódik egy ország minden ereje és brutalitása, amely megtalálható a ráncokkal barázdált arcokon, a gigantomán hatalmas építészetben, a fétisekben az izmos testek kultuszában. Moszkvát egy olyan pillanatban kapta el, ami szerintem el fog múlni. Hatalmas változások lesznek nemsokára.

Amikor először jártam Moszkvában, úgy éreztem, megtaláltam a törzsemet.
Egy nagy, hatalmas, de elveszett törzs, aminek nincs vezetője.” – Milivojevich.

Érdekes, hogy mennyire pontosan fogalmaz. Mondta mindezt 2018 környékén, amikor Putyint még mindenki ereje teljében láthatta. De Boogie ennek ellenére mást tapaszalt, bizonytalanságot és tanácstalanságot. Érdemes lenne ebbe jobban belemenni. Valószínűleg sok olyan erő, háttérmozgás van Oroszországban, amit mi még nem látunk át.

A Hucknak adott interjúban Boogie összefoglalta az utcai fotózás lényegét:

Mindenütt van lehetőség egy jó fotóra. Nem igazán választom meg a projektjeimet, azok választanak ki engem. Egyetlen jó képet bárki tud lőni. Teljesen más dolog elmesélni benne egy történetet.”

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Banksy, aki bevitte az utcát a gazdagok otthonába

NYC sötétedés után a taxi hátsó ülésén, avagy Weideman utazása a városi élet mélyére

A rejtőzködés művészete Liu Bolinnal

Herzog a streetfotó hercege

Demsky, a spanyol street art polgára és mestere

Louis Blanc: Öntestképek