Csak az 56.
„A pénzre és a népszerűségre nem lehet támaszkodni, ezért inkább az univerzálisabb dolgokra koncentrálok.” – Otomo.
Ha mondanunk kell három anime-t, ami kapudrog a mangák világába, az Akira minden bizonnyal ezek között szerepelne. Számos, Japánon kívül élő ember számára az Akira volt az első kapcsolódási pont a mangák és animék univerzumához. Az eredeti manga egy nagyívű epikus mű, míg az animációs film vitathatatlanul a valaha készült legjobb animációs alkotások egyike. Bár Katsuhiro Otomo neve leginkább az Akira révén vált ismertté, rendkívül hosszú és intenzív karriert tudhat magáénak, mint mangaművész, író és rendező, mind az élőszereplős, mind az animációs filmek világában. Az Akira csupán az 56. alkotása volt, tehát nem lehet azt mondani, hogy rögtön befutott..
Katsuhiro Otomo valódi reneszánsz ember: mangaművész, grafikus, forgatókönyvíró, animátor és filmrendező egy személyben. Leginkább az Akira megalkotójaként vált világhírűvé, hiszen mind az 1982-es mangasorozat, mind az 1988-as animációs film az ő keze munkáját dicséri. 2012-ben ő lett a negyedik mangaművész, akit beválasztottak az amerikai Eisner-díj, a „képregény-Oscar” Hall of Fame-jébe. Bár ez önmagában is figyelemreméltó, az igazi jelentősége abban rejlik, hogy művészete mindenkit, de tényleg mindenkit megérintett. Ha érdekelnek a képregények és a rajzfilmek, és nem hallottál róla, az szinte olyan, mintha Maradonát nem ismernéd és azt mondanád érdekel a foci. Otomo életműve annyira sokrétű és kaotikus módon lenyűgöző, hogy csak egy izgalmas képcsarnokot villanthatunk fel belőle. Szinte minden alkotása egy-egy önálló festményként is megállná a helyét.
Mucsairöcsögéről a világ közepébe
„Tohokuból származom, Észak-Japánból, és ez egy nagyon vidéki terület, nem lehet semmit csinálni, el kell foglalnod magad, hogy ne unatkozz.” – Otomo.
Katsuhiro Otomo 1954. április 14-én született Toméban, Miyagi prefektúrában. Gyakran említi, hogy a távoli, vidéki Tōhoku régióban töltött gyerekkora során kevés lehetősége adódott a szórakozásra, így rengeteg mangát olvasott.
Szülei havonta kizárólag egy képregényt voltak hajlandóak vásárolni neki, ezért komoly fejtörés közepette ugyan, de Otomonak rendszerint a Kobunsha Shōnen magazinra esett a választása, amely Osamu Tezuka Astro Boy-át és Mitsuteru Yokoyama Tetsujin 28-go-ját is közölte. Ezeket a sorozatokat általános iskolásként szorgalmasan lemásolta. Japánban a képregények annyira szerves részét képezik a kultúrának, hogy még a legeldugottabb vidéki könyvtárakban is találhatók képregényrajzolásról szóló szakkönyvek. Otomo számára Shotaro Ishinomori How to Draw Manga című művének elolvasása hozta meg az áttörést: innen értette meg igazán, hogyan kell megfelelően mangát rajzolni, és ettől kezdve komolyabban foglalkozott a művészettel.
„Gyerekkoromtól kezdve mindig azt mondták az emberek, hogy jól rajzolok. Nyertem is egy díjat egy közlekedésbiztonsági poszterrel – ilyen apróságok. Aztán a középiskola végén találkoztam egy COM nevű magazinnal, amelyben kísérleti mangák jelentek meg. Ez mindent megváltoztatott. A korábban olvasott shonen mangákhoz képest – amelyek főként fiatal fiúknak szóltak – ezek a társadalmi kérdéseket is boncolgató alkotások kitágították a látókörömet, és hidat képeztek a gyerekkorom és felnőtté válásom között. Rájöttem, hogy a mangák nemcsak szórakoztatnak, hanem tanítani is tudnak. Akkor éreztem először, hogy még a képregények által is nagy dolgokat lehet elérni.” – Katsuhiro Otomo.
Katsuhiro egyedüli fiúként nőtt fel egy olyan családban, ahol a testvérei mind lányok voltak, így természetesen ő vált a kis kedvenccé, akinek több mindent megengedtek. Meglepő módon szülei nemcsak elfogadták, hanem még bátorították is, hogy a mangaművészet útját válassza, ami abban az időben korántsem volt megszokott. Középiskolás évei alatt Otomo komoly érdeklődést mutatott a filmek iránt, ami nemcsak a művészi látásmódját formálta, hanem elindította azon ambícióját is, hogy filmrendezővé váljon.
„Középiskolás koromban rendszeresen jártam moziba. Ez azt jelentette, hogy körülbelül havonta egyszer kora reggel, hat óra tájban útra keltem, és két-három órát utaztam Sendaiba, hogy megnézzek egy filmet. Ez az 1970-es évek elejére esett, a New Cinema mozgalom fénykorára, amikor olyan filmek uralták a vásznat, mint a Szelíd motorosok, az Éjféli cowboy és a Bonnie és Clyde. Ezek az újfajta mozik tele voltak különös, összetett karakterekkel, szemben a megszokott, hibátlan hősökkel. Ez rendkívüli hatással volt rám.” – Katsuhiro Otomo.
A filmkészítés álma akkoriban még elérhetetlennek tűnt Otomo számára, de egy füzet és egy ceruza mindig kéznél volt. A fejében kavargó képeket egyre izgalmasabb módon vitte papírra. Ekkoriban egyik barátja bemutatta a Futabasha kiadó szerkesztőjének, aki miután meglátta Otomo mangáit, azt tanácsolta a középiskolás fiúnak, hogy keresse fel, ha érettségi után Tokióba költözik. Otomo pontosan így tett, és azonnal professzionális mangaművészként kezdte pályafutását.
„Miután úgy döntöttem, hogy a tartományban nem sok értelme van vegetálni, a főváros felé vettem az irányt, hogy szerencsét próbáljak. Az egyetem
lehetőségét már korábban kizártam. Ebben az időszakban kezdett felszínre törni személyiségem sötétebb oldala, amelynek addig a létezéséről sem tudtam.” – Katsuhiro Otomo.
Otomo végül csak lediplomázott, bár eleinte tartott attól, hogy úgysem fog felvételt nyerni – talán kishitűsége miatt, hiszen köztudottan a nevesebb japán egyetemekre rendkívül nehéz bekerülni. Vidékről, a távoli Japán egy eldugott szegletéből Tokió nyüzsgő bulinegyedébe kerülni számára igazi kultúrsokkot jelentett. Nem sokon múlt, hogy ne vesszen el az éjszakai élet forgatagában.
Erről így nyilatkozott: „Őszintén szólva a legtöbbet a bárokban tanultam. Mindenféle furcsa emberrel találkoztam, miközbren bizarr élményekkel gazdagodtam.” – Katsuhiro Otomo.
Mangaka
„Annyira elmerültünk az underground kultúrában, hogy akkoriban sem én, sem a mangarajzoló barátaim nem gondolkodtunk azon, hogy a nagy magazinokban jelenjünk meg. Valójában nem is az volt a célunk, hogy érdekes vagy élvezetes mangákat készítsünk (nevet). Nem igazán foglalkoztunk a cselekménnyel, a befejezéssel vagy ilyesmikkel. Inkább az hajtott bennünket, hogy megmutassuk, hogyan élünk, hogyan gondolkodunk. Azok a napok egy olyan mangaműfajt teremtettek meg, amelyet ma már a tiszta irodalomhoz hasonlíthatnánk. A manga rajzolása az önkifejezésről szólt, így abban az időben mind a művészek, mind pedig az alkotásaik rendkívül egyediek voltak. Bizonyos értelemben a mangavilág akkor volt a legerősebb.” – Katsuhiro Otomo.
A korszak analóg világa gyökeresen eltért a maitól. Az ellenőrzés sokkal kevésbé volt átlátható, így szinte kontroll nélkül jelenhettek meg egészen extrém alkotások. Gondoljunk csak az Urotsukidoji bizarr erotikájára, Junji Ito rémisztő horrorjaira, vagy Ishihara Gōjin és a gyermekek rémálmait feldolgozó művekre. Divat volt a cenzúrával játszani, a határokat feszegetni, és különleges kultusza volt annak, hogy a tokiói metropolisz mélyéből valami igazán underground, különleges alkotásra bukkanjon az ember.
„Akkoriban még a nagyobb, kereskedelmi vonalon futó shonen mangák (például az Action) szerkesztői is mind furcsa, vagány figurák voltak. Az első adandó alkalommal elmentünk egy bárba, és egyetlen nap alatt átbeszéltünk mindent. Nem volt olyan, hogy kénytelen lettél volna lerajzolni valamit. Néha felkértek, hogy készítsek egy Koshien (baseball-bajnokság) témájú mangát, én pedig előálltam ezekkel a bizarr történetekkel arról, hogyan jutnak el a rendszeresen piáló középiskolás srácok a bajnoki címig. Egy kis megbeszélés után még az ilyen ötletek is átmentek. Nem volt nagy izgulás a politikai korrektség vagy a médiavisszhang miatt.” – Katsuhiro Otomo.
1973. október 4-én Gun Report (Fegyverjelentés) címmel Otomo kiadta első alkotását, amely Prosper Mérimée Mateo Falcone című novellájának mangaadaptációja volt. 1979-ben, miután már számos rövid képregényt rajzolt a Weekly Manga Action magazinba, megalkotta első tudományos-fantasztikus művét, a Fireball-t. Bár a manga soha nem készült el teljesen, mérföldkőnek számít Otomo karrierjében, mivel már ekkor megjelentek azok a témák, amelyek későbbi sikeres alkotásaiban, például a Dōmu-ban is visszaköszönnek: egy gyermek szuperképességei és annak traumái. Hasonlóan az Akira világához, a Fireball-ban is egy idős férfi és egy extraszenzoros képességekkel rendelkező gyermek kerül a középpontba.
A Dōmu különösen érdekes volt, mert egy klasszikus szellemtörténetet nem egy régi kastélyban, hanem egy hatalmas panelházban helyezett el, és a háttérként szolgáló építészeti részletek lenyűgöző pontossággal lettek megrajzolva. A Dōmu: A Child’s Dream című sorozat 1980 januárjában indult és 1981 júliusáig futott, de könyv formájában csak 1983-ban adták ki. A manga hatalmas elismerést aratott, és 1984-ben megkapta a legjobb képregénynek járó Seiun-díjat, így Otomo az egyik első mangaka lett, aki irodalmi elismerésben is részesült.
„A Dōmu projektet az ihlette, hogy épp akkor láttam az Ördögűzőt, ami igencsak nagy hatással volt rám. Azt mondtam a barátaimnak, hogy a következő munkámban az okkult lesz a középpontban. Addig csak olyan dolgokat rajzoltam, amiket személyesen élveztem, anélkül, hogy különösebben szórakoztatónak találtam volna őket. Ezért kíváncsi lettem, vajon képes lennék-e olyasmit alkotni, ami valóban érdekes olvasnivaló. Röviden: azt hiszem, ekkor kezdett megfogalmazódni bennem az írói ambíció. De ennek semmi köze nem volt a népszerűvé váláshoz.” – Katsuhiro Otomo.
Toshihiko Yahagi íróval együttműködve illusztrálta a Kibun wa mō Sensō című művet, amely egy képzeletbeli háborút ábrázol, ami Kína és a Szovjetunió határán robban ki. Bár a történet fiktív, a téma nem áll messze a valóságtól, hiszen valóban voltak kínai-szovjet határvillongások, és a geopolitikai feszültségek továbbra is fennállnak, így a történet aligha tekinthető pusztán sci-finek.
1980 és 1981 között Otomo képregényei a Weekly Manga Action hasábjain jelentek meg, amelyeket 1982-ben egy kötetben is kiadtak. Számtalan munkája látott napvilágot ebben az időszakban, de a legfontosabb mérföldkő 1982-ben következett, amikor nekilátott legismertebb és egyben legelismertebb művének megalkotásához, az Akirához. A Kodansha kiadó már jó ideje kérte, hogy írjon egy sorozatot az új Young Magazine számára, de Otomo más projektekkel volt elfoglalva. Végül megállapodtak abban, hogy az Akira körülbelül tíz fejezetből fog állni, „vagy valami hasonló.” Otomo maga sem számított arra, hogy a mű ekkora sikert arat majd.
Ennek ellenére az Akira nyolc éven keresztül futott, és egybegyűjtve több mint 2000 oldalnyi lenyűgöző alkotás született belőle. Nem túlzás műalkotásként hivatkozni rá, hiszen a rajzok elképesztően részletesek és izgalmasak. Minden kép precíz és átgondolt, a töltelékképek teljes hiánya miatt egy-egy jelenetben akár percekig is lehet merülni.
Az Akira több szinten is jókor érkezett: hihetetlennek tűnhet, de akkoriban éppen nem volt jelentős
sci-fi hullám Japánban, és ez a manga nagyban hozzájárult ahhoz, hogy újra életre keljen a műfaj.
Fontos megjegyezni, hogy Otomo munkássága messze túlmutat az Akirán. Műveit érdemes alaposabban felfedezni, különösen az olyan művészeti könyvekben, mint a Kaba, az Akira Club vagy a Genga. Ha valaki nem tudja megvásárolni ezeket a köteteket, az Instagramon vagy a YouTube-on is betekinthet az Otomo életművével foglalkozó tartalmakba, többek között a Japanese Avantgarde Books profilokon keresztül.
KABA – Otomo Katsuhiro Artwork 1971–1989
Katsuhiro Otomo: 2013: Genga
Kevés mangaszerző büszkélkedhet olyan erőteljes és meghatározó életművel, mint Katsuhiro Otomo. 2019-ben a Kodansha bejelentette, hogy a „The Complete Works Project” keretében újra kiadják Otomo teljes munkásságát, amely egészen 1971-ig nyúlik vissza. Az 1980-as évek szinte teljesen az Akira megalkotásával teltek számára, majd ezt követően lépett előtérbe az írói és rendezői oldala. Sokan benézik és megvásárolják például a The Legend of Mother Sarah vagy a Hipira: The Little Vampire mangákat abban a hitben, hogy Otomo rajzolta őket, holott ezeknek csak a történetét írta. Kár, hiszen Otomo zseniális grafikus.
Akira vs. Otomo
Az Akira tájékán vált egyértelművé, hogy Otomo nemcsak mangaművészként, hanem rendezőként is komoly ambíciókkal bír. Ugyanakkor a történet ennél jóval korábban kezdődött: már korai éveiben is vonzotta a filmes világ. Az Akira megfeszített munkamenete után azonban mintha háttérbe szorította volna a rajzolást, ami óriási veszteség, hiszen abban a legkiemelkedőbb. Az viszont szintén igaz, hogy rendezőként, forgatókönyvíróként és art direktorként Otomo ugyanilyen zseniálisnak bizonyult.
Otomo már fiatalon rendezői álmokat dédelgetett. Mindössze 25 évesen összes megtakarítását feltette, sőt, hitelt is felvett, hogy körülbelül 5 millió jent (mai értékén körülbelül 18 millió forintot) szerezzen egy 60 perces, 16 mm-es élőszereplős film elkészítéséhez. Otomo szerint ennek a privát filmnek a megalkotása tanította meg neki a filmkészítés és rendezés alapjait. Ez elképesztő kockázatvállalás és luxus volt egy szinte ismeretlen fiatalembertől, de már ekkor megmutatkoztak Otomo acélos golyói. Későbbi pályafutása során is bátran kockáztatott, és legtöbbször bejött neki..
1982-ben Otomo debütált az anime világában, a Harmagedon: Genma Wars című film karaktertervezőjeként. A projekt során egyre inkább megerősödött benne az érzés, hogy képes lenne egyedül is megvalósítani saját elképzeléseit.
1987-ben rendezett először animációt, a Neo Tokyo című antológiát, amelyhez a forgatókönyvet is ő írta. Ezt egy másik rövidfilm követte, amely a szintén abban az évben megjelenő Robot Carnival című válogatásban kapott helyet. Ezek után, 1988-ban vágott bele az Akira elkészítésébe, ami hatalmas vállalásnak számított. Egy dolog, hogy valaki a saját mangájának animációs adaptációját akarja ellenőrizni, de teljesen más szint az, ha a rendezést is magára vállalja, különösen egy ilyen grandiózus projektnél.
Az Akira elkészítése minden szempontból nagy tét volt. Ha Otomo nem lett volna az eredeti mű alkotója, minden bizonnyal nem engedték volna, hogy ő rendezze a filmet, ráadásul több stúdió dolgozott a projekten. A költségek is óriásiak voltak: akkoriban 10 millió dollárba került a produkció, ami abban az évben a legdrágább animációs film volt Japánban. A költségvetés mai értékén számolva körülbelül 26 millió dollárnak felelne meg. Ez ma sem számít kis büdzsének, különösen ha figyelembe vesszük, hogy például a Disney 1988-ban Olivér és társai című filmjét 30 millió dollárból készítette el. A két produkció színvonala azonban összehasonlíthatatlan volt: míg Akira a vizuális innováció csúcsát képviselte, az amerikai rajzfilmipar ledöbbent az elképesztő technikai és művészeti színvonal láttán.
Otomo nem lazsált: 783 jelenetet és 2122 képet rajzolt meg előre és dolgozott át újra a filmhez. A storyboard is elképesztő részletességgel készült, gyakorlatilag már maga egy vizuális műalkotás.
A filmhez 337 különböző színt használtak, amely messze meghaladta az akkoriban megszokott színskálát – sőt, speciálisan kevertek új árnyalatokat kifejezetten az Akirához. Ráadásul az animáció nyersanyag tekintetében is kiemelkedő volt, mivel nem a szokványos 35 mm-es, hanem 70 mm-es filmre készült, ami már önmagában is lenyűgöző vizuális élményt nyújt. Ráadásul a film másodpercenként 24 képkockát használ, akárcsak az élőszereplős filmek, míg az animációk általában 12 képkockát alkalmaznak. Ez azt jelenti, hogy kétszer annyi képkocka került a filmbe, mint a legtöbb Disney-produkcióba vagy korábbi animációs filmbe, ami elképesztő részletességet és folyamatosságot eredményez.
A képek mennyiségén túl a részletgazdagságuk és a perspektívák izgalmas alkalmazása is kiemelkedő. Az Akira látványvilága a rajzfilmipar analóg korszakának csúcsteljesítménye, és bár az egész film kézzel készült, úttörő módon CGI-t is alkalmaztak benne. Ez a technológia akkoriban még annyira újdonságnak számított, hogy jóformán senki nem ismere. A CGI-t a kémiai kísérletek és digitális eszközök hiteles ábrázolására használták, bár a filmben nem kapott központi szerepet, csupán a vizuális élmény finomítására szolgált.
A japán közönség számára különösen figyelemre méltó, hogy az Akira rendkívül precízen illeszti a karakterek szájmozgását a japán nyelvhez, ami egy plusz réteget ad az élményhez. Ez nem csupán technikai bravúr, hanem hozzájárul a mimika és a beszéd harmóniájához, amely minden egyes karakter esetében pontosan követi a beszéd ritmusát és tónusát.
Azoknak, akik szeretnék jobban megérteni az ilyen technikai finomságokat, mindenképpen érdemes megtekinteni Otomo egyéb rövidfilmjeit is, amelyek hasonlóan nagy figyelmet fordítanak az apró részletekre.
The Techniques That Gave AKIRA Its Unprecedented Quality
AKIRA: How To Animate Light
Azok számára, akik látták az Akirát, különösen érdekes lehet Otomo nemrégiben tett nyilatkozota a filmről: „Az Akira nem abból született, amit sokan kiolvastak a képregényből. Eredetileg a korrupcióról és az élet változásairól gondolkodtam. Aztán arra jöttem rá, hogy az élet apránként korrumpál. A dolgok fokozatosan kibillentenek az egyensúlyodból, és a nagy változások is szinte észrevétlenül történnek meg. Az eleje és a vége közötti nagy ellentét apró lépésekben alakul ki, és sokszor észre sem veszed. Mindig azt hittem, hogy a dolgok valahogy rendbe jönnek, de nem mindig így történik. Gyerekkoromban őszinte voltam, és hiszem, hogy mindenkiben ott rejtőznek csodálatos, egyetemes erők. Ebben a szellemben mondhatjuk, hogy az Akira egy lenyűgöző, tragikus történet arról, hogyan veszíti el valaki az egyensúlyát.”
Ez a nyilatkozat új megvilágításba helyezi az Akirát, amelyet sokan elsősorban a sci-fi elemek és a
vizuális megvalósítás révén ismernek, ám Otomo szavai rávilágítanak a történet mélyebb rétegeire:
az élet finom, de elkerülhetetlen torzulásaira és a belső egyensúly elvesztésének tragédiájára.
Otomo, a rendező
A kilencvenes évektől kezdve Otomo rendezőként sokkal aktívabbá vált. Ezt talán a legjobban az bizonyítja, hogy az 1995-ös Memories című antológiafilm producere volt, melynek három története az ő forgatókönyve és rendezése alapján készült.
A Sunrise stúdióval is sokat dolgozott együtt, például 1998-ban ő rendezte a Gundam: Mission to the Rise rövidfilmet, amelyet a Gundam franchise 20. évfordulójára készítettek. Ugyanez a stúdió animálta a 2004-ben bemutatott Steamboy című játékfilmet is, amelyet Otomo írt és rendezett. A Steamboy (nálunk Gőzfiú néven ismert) szintén hatalmas projekt volt, hasonlóan grandiózus, mint az Akira, és szintén a technológia, a történelem és a fantázia egyedi keverékét hozta létre.
Steamboy (2004)
Otomo másik híres alkotása a Metropolis, amely Osamu Tezuka azonos című mangájának adaptációja. Érdekesség, hogy ez a manga maga is Fritz Lang klasszikus filmje alapján készült, így a különleges kör bezárult. Mind a Metropolis, mind a Steamboy magas színvonalú alkotások, amelyekben érezhető Otomo jelenléte és vizuális zsenialitása.
Metropolis (2001)
Otomo rendezte a 2006-os Mushishi című élőszereplős filmet, amely Yuki Urushibara azonos című mangája és animéje alapján készült. Itt azt kell, hogy mondjam az anime köröket ver a filmre. Nem jó az, ha Katsushiro-t kihozzuk a városból, neki a beton és a motorok, a gépek a terepe. A Mushishi világa viszont sokkal természetközelibb, spirituálisabb és emberibb tónusú, ami finoman fogalmazva nem feküdt Otomonak.
Otomo 2013-ban a Short Peace című antológiában is részt vett, amely négy rövidfilmből állt. Ő rendezte a Combustible című részt, amely egy tragikus szerelmi történetet mesél el az Edo-korszakban. A Combustible hatalmas sikert aratott: 2012-ben elnyerte a Japan Media Arts animációs kategóriájának fődíját, és a 85. Oscar-gálán is jelölték a legjobb animációs rövidfilm kategóriában. Bár nem nyert, az elismerés figyelemre méltó volt. Ez az eset emlékeztethet minket arra, amikor az Akira sem kapta meg az őt megillető díjakat: 1988-ban nehéz lett volna jobbat találni nála, mégis a Roger nyúl a pácban című, élőszereplős és animációs elemeket vegyítő film tarolt. Igaz, hogy az Akira elnyerte a speciális effektusok díját, de még így is méltatlanul keveset kapott.
Combustible (1012)
Otomo továbbra is sokoldalú alkotó maradt, hiszen 2016-ban ő rendezte Aya Nakano „Juku-Hatachi” című dalának videóklipjét is. Az énekesnő nagy rajongója, korábban pedig a 2014-es Warui Kuse albumának borítóját is Otomo készítette.
Amikor a mangák japánok lettek
„Ami azt illeti, hogy valami népszerű lesz-e vagy eladható-e, soha nem tartottam ezt a felelősségemnek, és még mindig nem gondolok rá sokat. Csak annyit tehetek, hogy megpróbálok a legjobb tudásom szerint előállítani valamit, ami közel áll a fejemben lévő képhez, és ezt kihelyezem a papírra. Engem csak ez foglalkoztat. Még ha valaki úgy véli is, hogy ez nem érdekes, nem tudom megváltoztatni a rajzolásom módját.”
Otomo egy interjú során elmondta, hogy amikor az 1970-es évek végén elindította szakmai karrierjét, „majdnem minden manga gekiga volt, mint például a Golgo 13. Tehát az egész ipar felnőtteknek szánt gekiga vagy sportmangák köré épült, és szinte semmi köze nem volt a sci-fihez.” Emlékezve arra, mennyire szerette a sci-fit gyermekkorában, szerette volna újrateremteni azt az izgalmat, amit a műfaj számára jelentett. „Részben így jött létre valami, a Domu. […] Nem volt kemény sci-fi manga […], ezen változtatni akartam, és valami reálisabb és hihetőbbet akartam csinálni.”
Érdekes ezt hallani, hiszen számunkra manapság a japán mangákat és animéket sokan a sci-fi, robotok és szörnyek túlsúlya alapján azonosítják. De ezek szerint ez nem volt mindig így.
A másik, ami engem meglepett, de több helyen is azt olvastam, hogy ő rajzolt először igazi japán fejeket mangákban. Azt tudtam én is, hogy nem minden manga és anime nagy szemű lények cirkusza, de az meglepett, hogy pont Otomo lenne az első a realista ábrázolás terén. Amikor a japán kritikusok ezt a fajta dicséretet fogalmazták meg vele kapcsolatban, Otomo a következőképpen reagált:
„Mindig igyekezett egyensúlyt teremteni a fantázia és a realizmus között.”
Úgy vélte, hogy a dolgok valósághű ábrázolása valójában segít abban,
hogy a történetek paranormális vagy fantasztikus részeit a közönség
könnyebben elfogadja és hitelesnek érezze.
Otomo azonban hozzátette, hogy nem volt tudatos célja japán vonású arcokat rajzolni. A korai műveinek realizmusa inkább abból fakadt, hogy barátait használta karaktermodellként.
„Mások elismerése nem jelent sokat számomra. Nem úgy rajzolok mangát, hogy valamilyen nyereményre gondolok.” – Otomo.
Otomo stílusának jellemzésekor elmondta, hogy kezdetben „nagyon hagyományos mangaszerű művészetet” próbált rajzolni és utánozni, olyan alkotásokat, mint például az Astro Boy. Míg sokan Moebius francia grafikust emlegetik Otomo egyik legnagyobb ihletőjeként, Otomo maga három mangaszerzőt szokott kiemelni, akik nagy hatással voltak rá, és akiket mélyen tisztel: Osamu Tezuka, Shotaro Ishinomori és Mitsuteru Yokoyama.
Valóban, Otomo vizuális innovációja sok esetben Moebius, vagyis Jean Giraud hatását tükrözi, különösen a háttérábrázolás terén. Mindketten hatalmas energiát fektettek a részletes, építészetileg lenyűgöző hátterek megrajzolásába. Otomo, aki a Domu panelház-komplexumának ábrázolása óta mélyen beleásta magát az építészetbe, egy interjúban kijelentette: „Nem hiszem, hogy előttem bárki ennyi erőfeszítést tett volna az épületek ábrázolásába.” Az általa követett részletes háttérábrázolási stílusra pedig nagy hatással volt Shigeru Mizuki mangái, amelyek megmutatták számára, hogy a hátterek milyen fontos szerepet játszanak egy történetben.
Az érdekes kérdés az, hogy vajon Otomo mennyire volt tudatában Moebius épületábrázolásainak, hiszen azok is rendkívül részletesek és hatalmas vizuális erővel bírnak, például az Incal és más korábbi munkái. Bár Otomo kifejezetten Mizukit említette, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Moebius hatása is jelen lehetett, akár tudatosan, akár tudat alatt.
Ami Jiro Taniguchit illeti, az ő részletes és precíz stílusa is nagy hatással volt a mangák világára, különösen az épületek és a környezet realisztikus ábrázolásában. Érdekes adalék, hogy Taniguchi és Moebius együtt dolgoztak az Icaron, ahol Moebius a történetet írta, Taniguchi pedig a rajzokat készítette. Otomo és Taniguchi között lehetett némi rivalizálás, hiszen mindketten ugyanabban az időszakban alkottak és mindketten a részletgazdag háttérábrázolás mesterei voltak.
Az elképzelés, hogy Otomo talán szerette volna együtt dolgozni Giraud-val, de végül nem őt választották az Icaro projekthez, érdekes bulvártéma lehet a mangarajongók körében. Ha valóban így történt, talán van egy kis sértettség a háttérben, hiszen Otomo ismeretében könnyen elképzelhető, hogy szeretett volna részt venni egy ilyen ikonikus együttműködésben.
Nem túlzás azt állítani, hogy Katsuhiro Otomo, az Akira szerzője, inspirációs forrásként szolgált számos mangaka és világszerte elismert grafikus számára. Művei, különösen az Akira és a Domu, mély hatást gyakoroltak mind a manga-, mind a filmes világra. Egy másik legendás japán rendező, Satoshi Kon, aki Otomo asszisztenseként dolgozott több mangán és filmen is, szintén hivatkozott az Akira és a Domu jelentőségére, mint amelyek nagyban befolyásolták az alkotói látásmódját.
Otomo hatása nem korlátozódik Japánra: amerikai rendezők, mint Rian Johnson is nagy rajongói közé tartoznak. Johnson a Domu és saját filmje, a Looper közötti hasonlóságokra is rámutatott egy interjúban, jelezve, hogy Otomo munkássága mennyire áthatotta más médiumokat is.
2016-ban az Angoulême-i Nemzetközi Képregényfesztiválon 29 Otomo-ihlette alkotást mutattak be, amelyeket olyan nemzetközi művészek készítettek, mint Sara Pichelli, Paul Pope, Boulet, Boucq, Milonogiannis és Ian Bertram. Ezenkívül 2017-ben jelent meg az Otomo: A Global Tribute to the Mind Behind Akira című album, amelyben 80 művész – például Masakazu Katsura, Taiyo Matsumoto, Masamune Shirow, Asaf és Tomer Hanuka, valamint Stan Sakai – alkotásai szerepelnek, bemutatva, hogy Otomo mekkora hatással van a kortárs grafikusok közösségére. Ez az album egyértelmű bizonyítéka annak, hogy Otomo rajongótábora hatalmas és rendkívül változatos, és hogy munkái nemcsak Japánban, hanem világszerte inspirálnak alkotókat.
Otomo: A Global Tribute to the Mind Behind Akira
Katsuhiro Otomo lenyűgöző módon elfogadó azzal kapcsolatban, hogy a japán grafikusok új generációja nagyrészt az ő stílusát másolja. Egyszer így nyilatkozott: „Még ha utánoznak is, végül is a mű az övék.”
Ha idáig eljutottál az olvasásban egy érdekesség. Többször tapasztaltam már, hogy aki horror- vagy pesszimista utópiákat készít, valójában bizakodó az emberiség jövőjével kapcsolatban. Otomo sem kivétel: bár műveiben gyakran sötét, nyomasztó világokat ábrázol, valójában az emberi természet jobbik oldalába vetett hitet közvetíti. Ez ellentétben áll azokkal az alkotókkal, akik szirupos, optimista vagy gyerekeknek szóló vidám dolgokat készítenek, sokszor végletesen borúlátóak.
Egy különösen érdekes példa erre az a páros interjú, amelyben Otomo és Hayao Miyazaki szerepeltek. Míg Otomo meglepően bizakodó volt, Miyazaki kifejezetten negatívan látta a világot. Ez a paradoxon gyakran felbukkan az alkotók körében: akik keményebb, sötétebb műfajokban dolgoznak, gyakran kedves, pozitív személyiségek, míg a látszólag optimista alkotások készítői hajlamosak pesszimistább nézeteket vallani.
Otomo is egy ilyen karakter, noha műveiben sötét, apokaliptikus világokat tár elénk, valójában figyelmeztet minket a veszélyekre, mintegy „ellenszert” kínálva a problémákra. A sötét témákat és a nyomasztó jövőképeket vizuális zsenialitással ötvözi, hogy emlékeztessen bennünket az emberi természet komplexitására, és arra, hogy van remény, ha felismerjük a hibáinkat. Ezeket az alkotásokat maguk a művészek is megrendelésre készítik, szívük szerint gyakran valami vadabb műfajban utaznának.
„Az éjszakai életben és a bárokban szerzett tapasztalataim után a továbbiakban már soha többé nem néztem felületesen az emberekre. Elkezdtem igazán figyelni őket, és közben megláttam az emberek valódi arcát. Mindenki sok terhet cipel, és sokan különféle szörnyűségekkel küzdenek. Az ilyen történetek vonzottak, és úgy döntöttem, hogy elfogadom az embereket minden gyengeségükkel együtt. Amikor elkezdtem így gondolkodni, a hagyományos sablonok szerint felépített történetek túl unalmasnak tűntek ahhoz, hogy azokat rajzoljam. Elhatároztam, hogy olyan embereket ábrázolok, akik valóságosak, akik túllépnek a saját, szűk személyes elképzeléseim határain.” – Katsuhiro Otomo.
