The best of the worst! Avagy a legjobb a legrosszabból
Chōjin Densetsu Urotsukidōji. Éppoly fura, mint amennyire kiejthetetlen. Az Urotsukidōji: The legend of the Overfiend az egyik első hentai horrormanga, amely valahogyan átszivárgott a határokon, kijutott Japánból, és betört a nyugati világba. Próbálták eltitkolni, betiltani, elhallgatni, de olyan volt, mint egy vírus, amely megfertőzte az ártatlan, prűd európai tudatot. A rajzfilm és az eredeti mangaváltozat stílusa erotikus és groteszk, bár ez nagyon enyhe kifejezés. Valójában az egyik legvadabb agymenés, amely túlmegy minden határon; sőt, maga a mű is arról szól, hogy az univerzum határai leomlanak.
Sikerének egyik titka, hogy hentai manga/anime műfaj soha nem volt ilyen jó sztorival megtámogatva. Emellett az is jelentős mértékben hozzájárult a népszerűségéhez, hogy számos helyen betiltották; már az is csoda, hogy egyáltalán elkészülhetett. Az Urotsukidōjit egy tiltott gyümölcs, és ha ebből az almából harapsz, tudd, hogy lángoló karddal leszel kiűzetve a paradicsomból.
A tiltott gyümölcs
Minden nemzetnek és kultúrának megvan a maga sajátságos fantáziája. Amerika rajong a macsó hősökért, akik csillogó mosollyal, kidomborodó mellkassal és hatalmas lőfegyverekkel, na meg elfojtással küzdenek. Németország megszállottja a sötét, magányos gonosztevőknek, akiket belső szorongás gyötör, és maguk sem értik, miért váltak sorozatgyilkosokká. Néha világháborút robbantanak ki, de otthon mindig el van mosogatva. Franciaország szereti nézni, ahogy csinos emberek cigarettáznak és kegyetlenkednek egymással. Az olaszok hajlamosak 120 napra visszavonulni Salo-ba, hogy megteremtsék Szodomát, vagy halálra zabálják magukat (lásd: A nagy zabálás). Mindannyiunknak megvan a maga nemzeti függősége. Japán ebben különösen színes, és szerencsére elég bátor ahhoz, hogy húsz méteres filmvásznon is megmutassa piszkos kis fantáziáit.
Az Urotsukidōji alapján vétek lenne megítélni a japánokat, de annyi bizonyos, hogy más nemzetek nem mernek ilyen messze menni. A jó ízlés itt nem értelmezhető, olyan mintha fejest ugranál egy sátánian kaotikus és szexista horrorsci-fibe. Minden megtörténik, mindennel, mindenhol. A Berserk ehhez képest egy véres dajkamese.
A kozmikus szuperördög története tényleg határfeszegető. Sem Európa, sem Amerika nem képes
hasonló alkotásokra. Ízléstelenebbek, véresebbek tudunk lenni, de ilyen csak Japánból jöhet.
Erre tényleg igaz az angol mondás: The best of the worst! (A legjobb a legrosszabból!)
Az überördög legendája
Az Urotsukidōji először 1985 és 1986 között jelent meg a Manga Erotopia című sorozatban, jelentős eltérést mutatva Maeda korábbi műveitől, hiszen az erotikára, a sötét humorra és a természetfelettire helyezte a hangsúlyt, így messze kitűnt az átlagos alkotások közül. Ne feledjük, hogy ekkoriban még Junji Ito és Shintaro Kago is csak bontogatták szárnyaikat.
1987-től Hideki Takayama rendező az Urotsukidōji mangát az OVA anime-sorozat formájában adaptálta. Bár ezek az adaptációk jelentősen eltérnek az eredeti mangától, a történet alapvetően megmarad, csupán nem olyan részletesen kidolgozott.
A manga alapsztorija szerint Amano Jyaku, egy huncut, szociopata démon-ember hibrid, száműzetésbe kerül a Földre. A Nagy Öreg, egy isteni lény (tán utalás Lovecraftra?) megbízza őt, hogy találja meg Chōjint, a démonvilág legyőzhetetlen istenét, aki egy fiú testében rejtőzik, anélkül, hogy a fiú tudna róla. Emellett egy másik világból származó csoport, hüllő- és kétéltű démonok is kutatják Chōjint, hogy a Démonok Királynője számára hasznosítsák az erejét, ezzel igazolva a reptiliánok létezését. A saga férfi főszereplője háromszáz éve keresi Chōjint, abban a hitben, hogy az Overfiend, a szentségtelen szuperlény, elhozza az új világot és az „örökkévalóság földjét”, míg az események végül teljesen ellentmondanak reményeinek.
A mangában Ms. Togami, egy nimfomániás tanárnő, akit megszáll egy leguánszerű démon. Ezekben a történetekben az öncélú erőszak és szexualitás mellett mindig van egy kis tanítás is. Az egyik ilyen, hogy a nagy démonok a jókat keresik, míg a pitiáner démonok csak szórakoznak. Általában ezekkel a kisebb démonokkal találkozunk. (Egy régi középkori mondás szerint: „Ahány lépést teszel Isten felé, annyi lépést tesz az ördög feléd.”) Japánban sokkal jobban kapcsolódnak régi történeteikhez, erre az Ishihara Gōjin cikkben kitérünk.
Másrészt, az európai kortárs kultúrában az ember és a gonosz, illetve az ember és az ördög közötti történetek mára leegyszerűsödtek. Ebben Hollywood is nagy szerepet játszott. Japánban azonban ez nincs így, ahogy régebben mi is képesek voltunk elcsábítani és becsapni az ördögöt. Az emberben is rejlik rossz, és gyakran ez a belső „rossz” nyűgözi le az ördögöt. Az emberi tudat furcsa fantáziái mágnesként vonzzák és hipnotizálják a démonokat. Az Urotsukidōji képregényben ez alaposabban ki lett dolgozva. Bemutatja, hogy esetenként még a gonosz démonok is képesek letérni letérnek a „helyes démoni útról”, vagyis elcsábulnak, és az emberek tévútra viszik őket.
Az anime hűen követi a képregény színvonalát. A hentai műfaj sajátosságaihoz méltóan
ez a torz fantázia remekműve, tele bizarr és obszcén elemekkel, azonban minden vulgaritása
ellenére a történet szilárd és jól felépített. Ez egy epikus mese a jó és a rossz küzdelméről,
ahol, mint sok animefilm esetében, sosem teljesen világos, ki a jó és ki a gonosz.
Buju, Himi (a Káosz Ura), és a démonbanda többi tagja Oszakába indulnak, hogy szembenézzenek az Overfienddel. Az azonban nem egyértelmű, hogy céljuk megállítani halálos tombolását, vagy éppen segíteni neki ebben az őrjöngésben. Emellett a történet számos kisebb, személyesebb szálat is bemutat, például két tinédzser szerelmét, egy gyermek és alkoholista apja kapcsolatát, valamint több más mellékszálat is. Az animék minősége az évek során jelentősen javult, és bár ez a film a korábbiak közé tartozik, még mindig egyedülálló a maga nemében. Az egyik nagy posztapokaliptikus anime klasszikus, az Akira és az Evangelion mellett.
Az anime cselekménye az „eljövetelre, a megtestesülésre” összpontosít, míg a képregényváltozat sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az előzményekre, így ott jobban kidomborodik a történet mélysége. A Föld bolygó nem az, aminek gondoljuk; egy termőtalaj, ahol az ember csupán egy a sok gyom közül. Valójában nem minket vetettek el, csak mi nőttünk ki. Kiderül, hogy az emberek nincsenek egyedül, és párhuzamosan léteznek láthatatlan birodalmak is: a Démonok (Makai) és az Ember-fenevad (Jyujinkai), a szörnyek birodalma. Ezen túlmenően van egy legenda, amely az Overfiend (Chōjin) 3000 évente bekövetkező eljövetelét jövendöli. Ő egy elképzelhetetlen hatalmú lény, aki mindhárom birodalmat egyesíti az örökkévalóság földjévé. És hol máshol bontakozhatna ki jobban a pubertáskori miszticizmus és a világ megváltásának gondolata, mint egy oszakai középiskolában? Csöcsök és megváltás. Szörnyek és lányok, valamint vér, vér és vér.
Az óriás ördög kaiju nem aprózza el célját: „1000 év múlva újjászületek. Újraélesztem a három világ szellemét, és újrateremtem az emberi fajt.” Ez a kijelentés ismerősnek tűnhet, kivéve, hogy Isten fia itt egy 100 méter magas, élénkvörös démon, több ezer péniszfejű csáppal. Ez a szuperlény nem elégedett sem az emberek, sem a fenevadak minőségével, így el akarja pusztítani mindhárom dimenziót, amivel egyben az egész univerzum végzetét is elhozná. Az egyetlen, aki képes lehet megállítani, egy félig emberi, félig varázslatos tinédzser, aki úgy néz ki, mint egy sikátori macska és egy középiskolás futballcsapat alfahímjének keresztezése. Érted?
A film véget nem érő mészárlásai, aktusai, keverednek egy pubertáskori tini minden vágy- és rémálmával. Egyben ez Japán metaforája is, a második világháború hamvaiból való felemelkedéséről szóló nacionalista előrejelzésekkel. Ez az általános elem az animékben talán számunkra szokatlan, de Japán számára természetes. Az országot gyakran hasonlítják egy serdülőhöz, aki a homályból felemelkedve fedezi fel valódi erejét. Ebben a filmben a gépesítés hiánya szembeötlő, hiszen a legtöbb japán animében elszabadulnak az óriásrobotok is, itt azonban ez nem jellemző. Minden és mindenki bármikor felrobbanhat, majd valami őrült szörnyeteggé, démonná vagy vadállattá alakul. Ez egyértelműen a pubertáskor metaforája: senki sem kérdezi, hogy szeretnél-e szőrt növeszteni a hónod alatt vagy pattanásokat az arcodon, de a pubertás mindenképpen bekövetkezik, és hirtelen a fagylaltról és a Disney-rajzfilmekről szóló az ártatlan gondolataidat a szex és az elérhetetlen (lányok, fiúk) iránti rögeszmék váltják fel.
A történet teljesen túlfeszített, nem lehet komolyan venni. Az anime bizarr tájakkal
és emberek bőréből kitörő transzdimenzionális vadállatokkal van tele. Ebben a kaotikus
világban nem a történet megoldása a lényeg, hanem annak elmesélése: kétségbeesetten
kanos tinédzserek és szuperlények őrült keveréke, Toshido Maeda elméjének szüleményeként.
Legend of the Overfiend és a Legend of the Demon Womb részekből együttesen összesen 45 percet vágtak ki, ebből összesen 24 percnyi tömény szexuális orientációjú jelenetet, amit tényleg nehéz lenne bármilyen sávban leadni, bármilyen helyen. Elképesztő, hogy a Legend of the Overfiend NC-17 besorolással került az amerikai mozikba (17 éven aluliak számára nem engedélyezett). Egyszerűen szerintem meg sem nézték és valószínűleg úgy vélték, hogy ez a szokásos japán sci-fi horror lesz, robotokkal, amelyek legyőzik a Godzillákat. Hát nem! Óriási botrány kerekedett abból, hogy vetítették az amerikai és kanadai mozikban, ezért azonnal be is tiltották. Ma már nehéz elmagyarázni egy fiatalnak, milyen menő dolog lehetett, ha valaki véletlenül látta ezt a filmet. Hasonlóan a Cannibal Holocaust-hoz, az Urotsukidōji is egy tiltott gyümölcs volt, amelyet nehéz volt megszerezni. Évekkel később jelent meg VHS-en. Ha keresed, válaszd a japán verziót, és kerüld az angol szinkronizált változatot, mert cenzúrázva lett. Az amerikai cenzúra által „dinamikusnak, mozgalmasnak” ítélt jelenetek gyakran a cselekmény legfontosabb fejleményeit tartalmazzák, így az angol változatban a történet sokkal kevésbé érthető.
Urotsukidōji: Legend of the Overfiend (1989) Movie Edition
Az Urotsukidōji jelentős hatást gyakorolt a hentai műfajra, de egyben egy nagy, véres pofont is adott azoknak az amerikai és nyugati rendezőknek, akik azt hitték, nagymenők az erotika vagy a horror területén. A mai világban nehéz megvédeni a Legend of the Overfiendet. Nem való mindenkinek, a humorérzék sem elég hozzá. Olyan, mint egy másik kor őrült gyermeke, akit a pincében tartanak, és akit szégyell a család. Tele van tárgyiasítással, nihilista, kamaszos rombolással, és szexista elemekkel – de nem úgy, ahogy egy mai woke elképzeli, hanem úgy, ahogy még a nyolcvanas években is kiverte, és nem csak a biztosítékot. Mindezek ellenére pokolian szórakoztató, a legjobb trash, sőt, túllép minden műfaji határon. Az ízlésficam itt nem értelmezhető: a szerző esetében nem eldönthető, hogy egy szabados, őrült zseni, vagy egyszerűen egy perverz őrült, aki zseniális.
Toshio Maeda
Toshio Maeda elsősorban mint erotikus mangaművész vált világszerte ismertté. Legtermékenyebb időszaka az 1980-as és ’90-es évekre esett. Sajnos 2001-ben egy súlyos motorbaleset következtében megsérültek az idegek a rajzoló kezében, jelentősen befolyásolva ezzel alkotói pályafutását.
Maeda számos művét adaptálták animék formájában, például a La Blue Girl, az Adventure Kid, a Demon Beast Invasion, a Demon Warrior Koji, és természetesen a leghírhedtebb munkája, az Urotsukidōji. Sajnos, ez utóbbi különös bélyegét nehezen tudja magáról levakarni. Mármint hogy ő nem szimplán egy fantáziadús grafikus, hanem ahogy egy japán kritikus fogalmazott: „az Urotsukidōji stabilan elhelyezte őt a történelemkönyvekben – Japánban és külföldön egyaránt – a manga műfaj közismert úttörőjeként vagy közismert perverzként!”
Egy rendkívül művelt emberről van szó, akinek könyvtári olvasójegye bizonyítja, hogy 13 és 20 éves kora között majd tízezer kötetet kölcsönzött ki. Olvasottsága lenyűgöző, bár ezeknek a könyveknek közel fele festészeti album volt. Maeda egyébként a mai napig nem tudja levetkőzni, hogy csak a hentai mangához kapcsolják a nevét. Az Urotsukidōji mellett az ő nevéhez fűződik a „tentacle rape , vagyis a csápos nemi erőszak műfajának elterjedése is. Először 1976-ban használt polipkarú karaktereket a mangájában, mivel nem rajzolhatott férfi nemi szervet – bár a műfajt nem ő találta ki. Maeda elmondta, hogy Japánban illegális volt a nemi szervek ábrázolása, ezért a művészek minden trükköt bevetettek a cenzúra kijátszására, így azt is mondhatták, hogy a lény csápja az. Hangsúlyozta hogy sok furcsaság nem a japán ízlésből ered, hanem a cenzúra elleni trükközés miatt alakult ki. Később büszkén vállalta a hentai műfaj népszerűsítésében betöltött szerepét, és egy bloginterjúban kijelentette, hogy szeretné, ha a „Csápmester” feliratot írnák a sírkövére.
Legismertebb sorozata, az Urotsukidōji, 1986-ban jelent meg, és külföldön is jelentős népszerűségre tett szert. Az Anime Movie Guide 1998-ban azt írta, hogy „Az Akira kivételével egyetlen másik japán rajzfilm sem volt ilyen nagy hatással az angol nyelvű animációs piacra.” Annyi bizonyos, hogy erről aztán tuti biztosan beszéltek, de a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a kétezres évek elejére már elterjedtek a Ghibli filmjei, a Ghost in the Shell és a többi legendás anime is.
A törvényen kívüli
Az Urotsukidōji az első anime VHS-sorozatok egyike volt, amely eljutott a nyugati közönséghez, és ezzel jelentős hírnévre tett szert. Valószínűleg ez az egyetlen mű felelős azért, hogy sokan a japánokat perverznek tartják, mivel a többi anime nem ilyen mértékben hardcore. Megjelenését máig legendák övezik, mivel a kritikusok és a fórumok többsége kiakadt rajta. Csak az akkori 4BRO-szerű nyitottabb, érdekességekkel foglalkozó oldalak, magazinok írtak róla.
A Legend of the Overfiend című rajzfilmet nyugaton először nem is a prűd Amerikában, hanem a Torontói Filmfesztiválon mutatták be 1989. szeptember 16-án. A férfi kritikusok is kifagytak rajta, de a nők teljesen kiakadtak. Azért ez szó szerint kultúrsokk volt számukra. Egy kritikus azt írta a Variety-ben, hogy a film „valami fura pornóhoz közeli sci-fihorror megdöbbentően beteg katyvasza. Az ilyen filmek miatt találták ki a nőgyűlölő szót.”
A Legend of the Overfiendet olyan, mint egy különös, erős ital, tele kellemetlen meglepetésekkel. Nem felsőpolcos, de nem is alsópolcos – ezt a pult alól kell kérni. Psszt, rejtsd el gyorsan a táskádba, nehogy valaki észrevegye!
