Az alábbi írás Nemere Zsóka szörfös-fotós barátunk tollából származik, aki ebben a kvázi blogbejegyzésben meséli el szabadságának történetét egy rövid indonéz szörfhelyzetjelentéssel kiegészítve. Zsókát egy komoly sérülés és egy globális világválság sem tudta eltántorítani attól, hogy kedvenc hobbijának hódoljon. Bízunk benne, hogy története pozitív példaként szolgál majd nektek és ad egy kis motivációt ebben a bizonytalannak tűnő helyzetben.
A koronavírus felbukkanásának évében, amikor a világon sehol sem ajánlott az utazás, bizony kalandos volt nekiindulni, de a szörfösök előtt nincs lehetetlen. Immár három éve Svájcban élek, de az elmúlt években volt szerencsém hosszú hónapokat utazni főleg Indonéziában. 2020 azonban egészen máshogy alakult, mint a korábbi évek.
A tavasszal nálunk is megjelent vírus miatt a turizmus és a vendéglátás eléggé bizonytalan szakmák lettek, így én is fix munka után néztem, így most Zürichben egy sportbolthálózatnak dolgozom, ami az anyagi biztonság miatt még egy kötöttséggel jár, évi fix 5 hét szabadsággal. Ezt pedig lassan 15 évnyi szezonmunka és flexibilis időbeosztás után nem könnyű megemészteni.
Júliusban ismét meg kellett műteni a térdem, és ezúttal a három évvel ezelőtti kisebb meniszkusz korrekció után sajnos most hosszabb regenerálódás várt rám. De a szívem mélyén hittem benne, hogy akárhogy is, de idén is el fogok jutni szörfözni. Korona év, kevés szabadság és sportsérülés sem tarthat vissza tőle. Amióta 13 éve először szörfdeszkára álltam, még nem telt el év anélkül, hogy pár hónapot ne szörföztem volna. Idén összesen kétszer álltam deszkára, azt is nálunk Svájcban, egy folyón működő állóhullámon. A második alkalom után már nem tudtam többé rendesen járni sem, és ekkor következett a műtét.
Ahogyan teltek a hetek és szorgalmasan csináltam a gyógytornát, a fejemben már átvette az álmodozást a tervezés fázisa, de a körülmények ellenünk szóltak. Svájcban is megjelentek az utazási szankciók, egészen november elejéig gyakorlatilag alig volt ország, ahonnan hazatérve ne kellett volna 10 nap karanténba vonulni. Nálunk a karantént nem lehet teszttel kiváltani. Mivel nekem fix két hét szabadságom maradt idén, a karantén egyáltalán nem jöhetett szóba. Amikor Svájcban is egyre komolyodott a helyzet, és elértük a heti 10 ezer új fertőzöttet, akkor a kormány végre levette a külföldi országokat a veszélyes piros zónából, hiszen ez elvesztette minden létjogosultságát. Így a szabadságom előtt 10 nappal úgy tűnt, hogy szabad az út, mehetünk. Rögtön jött a tervezgetés. Hogyan? Hova? Az elsőszámú célpont Fuerteventura volt. A sziget, ahol már 5 évet éltem és ahol 2 éve voltam utoljára, nagyon hiányzik. De végül olyan úti célt kerestünk, ahol a férjem még 1 hónapot tudott maradni, mert ő egész évben dolgozott és most tudott elmenni hosszabb szabadságra. Kedvenc országunk Indonézia, és bár június óta le van zárva a nemzetközi turizmus elől, egy-két ott élő barátunk már hetek óta rebesgette, hogy mégiscsak van egy kiskapu, szeptember óta elintézhető az üzleti vízum, ami egyszeri belépésre jogosít és maximum 6 hónapig hosszabbítható. Az ára 8 és fél millió indonéz rúpia, ami nekünk 550 Frank. Nem kevés, főleg egy kéthetes utazásra, de az üres szörfszpotok gondolata, valamint elmenekülni a novemberi szürkeségből és a vírus keltette hisztériából, ez most minden pénzt megért nekünk.
A terv, hogy menjünk, próbáljuk meg, hétfő este született meg, kedden elkezdtük a papírok összegyűjtését, és péntekre találtunk foglalható repülőt. A vízum ügyintéző azt mondta, hogy előbb legyen meg a negatív teszt és csak utána vegyünk repjegyet. Rendben, gyorsan utánanéztünk, hogy mik a szabályok Svájcban a tesztelésre. Ha utazáshoz vagy magánszorgalomból kell a teszt, az 200 Frankba kerül, ha az illetőnek korona gyanús tünetei vannak, akkor ingyenes. Így hát mindketten lázasan, torokfájósan és köhögve érzetünk a tesztcenterbe. Az eredmény 24 órán belül szerdán érkezett e-mailben. Minden okés volt, mindkettő negatív, gyorsan megvenni a repjegyeket és reménykedni, hogy péntek délutánig meglesz a vízum. A vízumügyintéző 48 órát mondott, és egészen pontosan a check-inig az időeltolódás miatt volt éppen 48 óránk.
Az eddigi 16 órás egy átszállásos útból 24 óra és két átszállás lett, de az üres szörfszpotok gondolata, valamint elmenekülnia novemberi szürkeségből és a vírus keltette hisztériából, ez most minden pénzt és fáradságot megért nekünk.
Az utolsó munkanap a munkahelyemen elég nagy izgalomban zajlott, este és reggel bepakolás, és délben indultunk a reptérre. Vízum még sehol. A férjem idegei kötélből vannak, ne izguljak mondogatta, minden okés lesz. Csak egy buszra és egy vonatra kell felküzdeni a 30 kilós dupla szörfzsákokat. Próbáltam elképzelni a csalódást, ha nincs vízum és mehetünk haza a csomagokkal. Ahogy a reptéren a mozgólépcsőn mentünk fel a Qatar check-in pulthoz, megzizzent Deniz telefonja. Megjött a vízumunk. Elképesztő megkönnyebbüléssel kiszakadt belőlünk a nevetés. Oké, akkor az első lépésen túl vagyunk. Amikor felszállt a gép Doha felé, akkor hittem el valójában, hogy utazunk. Mivel a Bali nemzetközi reptér június óta zárva van, ezért először mindenkinek Jakartába kell repülni, és onnan a domestic terminálról Balira. Így az eddigi 16 órás egy átszállásos útból 24 óra és két átszállás lett. A Qatar gépeken nem csak maszkot, hanem egy arcvédő visort is kötelező volt viselni. Ez nem könnyítette meg a lélegzést és az alvást, de végül is mindent meg lehet szokni. Különben a gép félig üres volt, úgyhogy mindenkinek volt három ülése aludni egészen Jakartáig. Ott egy kicsit több adminisztráció következett a reptéren, bejelentkezni minden átszállásnál az indonéz egészségügyi rendszerbe, amit a vírusszituáció miatt hoztak létre, plusz bemutatni a vízumot. Ha bárkiben felmerült volna, hogy hogyan mertünk ilyen vízummal elindulni, nos, eszünkbe se jutott, hogy gond lehet. Senki nem is kérdezett semmit, a reptéren dolgozók is pontosan tudják, hogy ez a kiskapu legális, és legalább pénzt viszünk Indonéziába. Idáig nyolcszor voltam már Balin, de sohasem könnyeztem meg így a leszállás pillanatát. Az egész intenzív hét mögöttünk, a lehetetlennek tűnő vállalkozás, a hosszú utazás és a kitartásunk végül sikerrel járt, megérkeztünk Balira. Higgyétek el, ebben a pillanatban velem volt gondolatban mindenki, aki most nem utazhat és csak álmodozik egy ilyen kalandról.
Bali az egyik otthonom ebben a világban, több, mint nyolcszor jártam ott, egyszer volt szerencsém 5 hónapot eltölteni egyben a szigeten, és minden indonéz utunk itt indul és itt végződik. Kényelmes, otthonos, mindent ismerünk. Vannak ott élő külföldi barátaink, és egy kedves balinéz család, akik a kinti családom, mindig „hazavárnak”. Sokféle szállásból válogathat az ember, és a warungoknak, éttermeknek és kávézóknak is se szeri se száma. Épp emiatt szállást sem kellett foglalnunk, amikor leszállt a gépünk Balin, a reptéren gyorsan foglaltam az első éjszakára egy olcsó hotelt Leginaban, ami Kuta északi része, és ott van a motorkölcsönzőnk, Simon fantasztikus helyi biznisze, a Go for it. Mivel késő este érkezett a gépünk a terv az volt, hogy csak alszunk és délelőtt rögtön megyünk Simonhoz a motorokért. A jetlag nem igazán hagyott aludni, így reggel 5-kor nem bírtam tovább az álmatlanságot, és azzal ébresztettem Denizt, hogy gyerünk, sétáljunk le a patra és nézzük meg a hullámokat. Leírhatatlan érzés volt. Fél hatkor egyedül sétáltunk Kuta utcáin. Padma beachre lyukadtunk ki, ahol egy teremtett lélek nem volt. Mintha Bali egy varázsütésre kiürült volna.
Az a Bali, amit több mint 10 éve nyüzsgő forgatagban ismerünk. Persze mi hozzá vagyunk szokva az elhagyatott tengerpartokhoz, sőt, ezeket vadásszuk mindig az útjaink során, de Kután ez valahogy nagyon furcsa volt. Azt tudtuk, hogy turisták nem lesznek, de arra nem voltunk felkészülve, hogy helyiek sem. Eltűnt a turistákat zaklató árusok hada, a napernyő és nyugágy kölcsönzősök, a büfések, a gyerekek. Egy-két gazdátlan kutya jött minket üdvözölni ahogy bemelegítettünk az első szörfözéshez. Első alkalommal az óceánba merülni mindig szakrális élmény. Főleg egy év nem szörfözés után. Ilyenkor mindegy is milyenek a hullámok, mindig simogató élmény a sós tengervízben minden egyes duckdive. Ahogy telt az idő, úgy elevenedett végül meg a part is, előbújtak a helyiek, akik családostul vagy barátokkal, barátnőkkel rótták a kilométereket boldog nyugalomban a parton. Ilyet sem láttam még. Hogy a balinézek végre a saját örömükre élvezik a tengerpartot. A rövid szörf után nagyon megéheztünk és gondoltuk, hogy a szállodánkba visszasétálva megreggelizünk majd valamelyik warungban. Nagyot tévedtünk.
Más ez az élet, mint a jóléti társadalomban, ahol az emberek egyedül, vagy csak kettesben is drágaalbérleteket tartanak fent. Nagy családok, kisebb kommunák élnek együtt, vigyáznak egymásra ésmegosztják egymással mindenüket. Nekik nem az állam építi a szociális hálót, maguk gondoskodnak róla.
Miután felvettük a motorokat, Canggu felé vettük az irányt, ahol egy barátomnál töltöttünk három napot. Mivel az expatok nagy része Canggun vagy a Bukiton lakik, ezeken a helyeken nem tapasztalni a Kután átélt szomorú kongó ürességet. Szinte minden étterem és kávézó nyitva, és a vízben is bőven voltak szörfösök. Az utakon viszont nagyon élveztük a kevesebb turistát és helyit, ez jóval élvezetesebbé és egészségesebbé tette a vezetést.
Végül az előrejelzést tanulmányozva spontán úgy döntöttünk, hogy Sumbawára megyünk az egyik kedvenc helyünkre, Lakey Peakre. A szigetek közötti utazáshoz kell egy 14 napnál nem régebbi „rapid test”, ami szerencsére gyorsan megvan, az ujjból vett vérből nézik, olcsó és az eredmény is egy órán belül megvan. Azzal ugyanúgy, mint korábban, a domestic terminálról tudtunk repülni. Ami feltűnt a reptéren, az rögtön az volt, hogy nem rohantak le minket a „surf, lakey?”-t kiáltozó taxisok. Mi voltunk az egyetlen szörfösök a gépen. A sziget közepén délen található Lakey Peaken a település gyakorlatilag csak szörfös turistákból él, ennek megfelelően a legtöbb homestay teljesen üres volt. Mi egy nagyon kedves ismerős családnál szálltunk meg, de a tizenegy szobájuk nekik is üres volt, mi voltunk az egyetlen vendégeik. A parton az összes kis büfé elhagyatottan állt, az egész hely nagyon kihaltnak tűnt. Nem úgy a szörfszpot, ahol a legjobb tide-ban így is legalább 15 ember volt a vízben. Úgy tűnt, hogy a Balin élő szörfösök azért utazgatnak a szigetek között. Szerencsére azért volt olyan szpot és óra, amikor tényleg csak ketten voltunk a vízben. Nagyon bejött a kalkulációnk, jó volt a tide és a swell és egy héten át fantasztikusan jókat szörföztünk.
A műtött lábam még mindig nagyon gyenge volt, de így is minden nap deszkára tudtam állni. A bal combom gyakorlatilag a felére fogyott, elképesztő, hogy milyen gyorsan veszít az ember az izomzatából, és milyen hosszú időbe telik mindezt újraépíteni. Életemben először csak két hétre mentem szörfözni. Ez azt jelentette, hogy nem csak az evezésemet kellett a nulláról ennyi idő alatt felépíteni, hanem a lábamat is szép lassan próbálgatni, hogy mennyit bír az operáció után. Ennek megfelelően elég lassan kezdtem, három nap a Canggu körüli könnyű beachbreakeken jó volt alapozásnak. Lakey-n már jobban esett az evezés is, és be mertem dropolni nagyobb hullámokba is, de az első bottom turnnél bizony éreztem, hogy alig bírom rendesen behajlítani a térdem és ráterhelni. Úgyhogy az egész útra behúztam a kéziféket és fél gőzzel csináltam mindent. Amit megtanul az ember a sportsérülésekből az élete során, az méginkább hatványozódik a korral. 40 felett bizony minden regenerálódás már kétszer olyan hosszú ideig tart. Türelem és kitartás nélkül nem lehet visszatérni a hobbikhoz, amiket a legjobban szeretünk. Úgyhogy ezzel a mindsettel örültem minden egyes elkapott hullámnak és minden egyes óceán mellett töltött napnak. Még több gyógytorna és 2021- ben visszatérek majd a régi formámhoz. És remélhetőleg a még több utazáshoz.
Türelem és kitartás nélkül nem lehet visszatérni a hobbikhoz, amiket a legjobban szeretünk. Úgyhogy ezzel a mindsettel örültem minden egyes elkapott hullámnak és minden egyes óceán mellett töltött napnak.
Az egész két hét alatt az, hogy mi zajlott a világban, annyira távolinak tűnt. Sumbawán azt mondogatták az emberek, hogy a vírus nem is létezik, ők bizony nem hiszik el és nem is ismernek senkit, aki elkapta volna. Maszkot senkin nem láttunk a rendőrökön kívül. Balin a boltokban kötelező volt a maszk viselése, és sokan motorozáshoz is hordták. De a két hét alatt senki nem ellenőrzött minket. Minden nagyon nyugodtnak tűnt és nagyon jól esett távol lenni az otthoni problémáktól. Az utolsó 5 napban visszatértünk Balira a Bukitra, és élveztük, hogy a szállások nagy részét féláron lehetett megkapni, így a szokásosnál mi is nagyobb luxust megengedhettünk magunknak. Vannak dolgok, amik nem változnak, például Uluwatun így is nagy tömeg volt a vízben. De általánosságban mindenhol kevesebben voltak, és ami a legfurcsább volt, hogy miután lement a nap, a maradék bolt is bezárt este hét és nyolc között. Igazi nem ismert nyugalom borult a szigetre minden este. Nagyon jó lehet most hónapokat eltölteni Indonéziában, amíg meg nem nyitják újra a nemzetközi turizmusnak az országot. Az üzleti vízum persze nem csak nekünk jutott eszünkbe, mindenhol találkoztunk európaiakkal és ausztrálokkal, akik így tértek vissza Balira, vagy csak egy szörftúrára, mint mi. Kelly Slater, minden idők legnagyobb szörföse is éppen Balin tartózkodott, és sok ismert szörfös látogatta Indonézia különböző szigeteit velünk egy időben.
Én mindenkit csak bátorítani tudok, menjetek! Ez a cikk a szörfözésről, a szabadságunk visszaszerzéséről szól, és nem a vírussal kapcsolatos véleményemet hivatott megjeleníteni. Végezetül annyit mondhatok, miközben a vírus jelen van, meg kell tanulni vele élnünk, de nem rettegnünk tőle, és elsősorban nem feladni mindent, ami eddig is fontos volt az életünkben. Mint ahogy a szörfösök is kieveznek újra egy-egy cápatámadás után. Bár azt hisszük, mi uralunk mindent ezen a bolygón, de a természet szerencsére azért még mindig megmutatja, hogy ki az úr, de a természet szerencsére azért még mindig megmutatja, hogy ki az úr.
https://www.instagram.com/zsoka.nemere https://www.facebook.com/fokababy
