Olvasmányaimat a könyvtárból szerzem. Rengetek könyvet kihozok, aminek nagyjából a hatvan százalékát olvasom el. Gyakran impulzus-szerűen leemelek egy könyvet arról a polcról, ahol az új vagy népszerű könyvek vannak kirakva. Itt találtam a Tintagombát is.
Gyakran a borító tetszik meg (imádom az igényes, fantáziadús borítójú könyveket, és semmit nem utálok jobban, mint ha egy könyv kívülről gagyi), máskor a cím miatt választom a regényt, de most a név miatt figyeltem fel rá. Keresem a kuriózumokat, ha mondhatom így, ami nem a megszokott kaptafa és az utóbbi időkben volt egy-két fantasztikus arab, afrikai, távol-keleti olvasás élményem. A névből ítélve most is hasonlóra számítottam, aztán a hátoldal rövid ismertetőjéből kiderült, a hölgy dán. Ennek is megörültem! A kortárs skandi könyvek igazi ínyencségek manapság, gondoljunk csak Sjón-ra, Jon Fosse-ra vagy Jen Teller-re!
Engem a könyv dán mivolta meg is vett, tovább nem is olvastam a tartalmat, én nem szeretem előre lelőni a poént. Talán így még érdekesebb volt rájönnöm, hogy tulajdonképpen ez az 530 oldalas regény a kezemben egy óda a graffitihez.
Egy még nem egész tizennégy éves kislány az, aki épp kipottyanva a játékbabák birodalmából ámulattal fedezi fel az utcai művészet világát és lenyűgözve kezdi el megkülönböztetni egymástól a különböző stílusokat, kivitelezési technikákat, writer-eket.
Barátnőjével, a lázadó török Sevimmel egymással versengve regisztrálják a falfestményeket vázlat füzeteikbe, koordináták szerint.
Emlékszem én is hasonló idős lehettem mikor tátott szájjal fedeztem fel a Fila Falait. Egy új világ tárult fel előttem és lenyűgöző volt megfejteni, vagy csak megtippelni a graffitik jelentését, születésének körülményeit, hogy vajon ki csinálhatta…
Rosa, a könyvbéli kislány maga is teljes természetességgel kezdi el díszíteni otthona, Aarhus utcáit sajátkészítésű moncsicsi paste-up-jaival, ami bemutat a világnak.
Hogy mi az a paste up? Kiderül a könyvből, én is itt hallottam először ezt a szakzsargont. Egy ismeretterjesztő könyv teljességével tárja fel előttünk a történet az utcaművészet minden csínját-bínját: Átfogó képet kaphatunk a kivitelezésről a célba juttatás technikáján át a fogadtatási morálig és a kész mű lehetséges sorsáról. Nem utolsó sorban a writerek egymás közti kimondatlan, de mindegyikük által ismert szabályairól.
Nagyon tetszett az a rész, mikor a kislány meglátogatja nevelőapját, Krudt-ot Londonban és együtt fejeznek be egy ilyen paste-up-ot, sőt együtt is ragasztják fel, aztán futnak a Bobbyk elől. Majd hosszú órákon keresztül ülnek a Hammersmith állomásnál és csak lesik a szerelvények mintáit, Krudt meg csak magyaráz, hogy honnan lehet tudni, hogy melyiket ki készítette, milyen crew-val és hogy hogy hívják a rajzot, aszerint, hogy a metrókocsi mely részén helyezkedik el. Pár nappal később pedig elmennek együtt egy éjjeli bombing-olásra London legmenőbb writer crew-jával a frissen érkezett metrókocsikra. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legnagyobb, viszonylag egyszerű betűkből álló feliratot fújja fel nagyjából négy öt ember.
Tehát a londoni beavatás után hazatér Rosa és máson sem jár az esze, csak a graffitizésen. Ő is választ magának művész nevet, és kidolgoz egy tag-et, amit elkészített művei mellé biggyeszthet, cégérként. Egyszeriben feltárul előtte Aarhus eddig észrevétlen arca, ami megannyi képet, jelentést, csoportot és ideológiát rejteget.
Gazan a kislány szemén keresztül aprólékos társadalomrajzot nyújt nekünk a kor, vagyis a 80-as évek elejének különböző nézetű, érzületű csoportjairól, méghozzá cselekményes elbeszélés formájában. Betekintést nyerhetünk azoknak a hippiknek az életébe, akiket Rosa szülei és az ő korosztályuk képvisel, akik a kommunista eszméket éltették egész fiatalságukban, és mind aznapig kommunákban élnek laza családi átszövődések között.
Közelképet kaphatunk Tom karakterén, vagyis a kislány plátói szerelmén keresztül az anarchista házfoglalók gondolkodásvilágába, és részt vehetünk házfoglaló akciójukba és házuk megvédésének összecsapásában a rendőrökkel szemben.
Hogy teljes legyen a korkép végül megismertet minket a konzervatív gimnazistákkal és az ő politikai intenzitásukkal majd a korabeli szkinhed és a későbbi neonáci és holokauszttagadó fiatalokkal. Mindez felvezetéséül és háttereként szolgál annak a megértésére, hogy nincs művészet mondanivaló nélkül, és hogy gondolkodni és azt megosztani másokkal kötelességünk. Erről szól az utcai művészet.
„A titkok azok a gátak az életben, amik megakadályozzák az igazság brutális szökőárját, hogy mindent megsemmisítsen…” – Sissel-Jo Gazan
Mélyen elgondolkoztatott az író művészeti produktumról való állítása, mely szerint nem számít ki a kép, olvasmány, film…stb szerzője, kizárólag a szerző lenyomata, vagyis a mű számít. Tehát a teljes anonimitásban készült művek önmagukban értékelhetőek. Továbbmenve: a jó mű független a szerzőjétől, a többi csak exhibicionizmus.
A gyermek, majd felnőtt Rosat körülvevő emberek folyamatos ideológiai harcban állnak egymással, hamár csak tekintetbe vesszük gyerekkori barátainak összetételét: Sevim, Songül, Nasi Őskommunista anyja, és neonáci, biológiai-apja. Azért mondom, hogy biológiai, mert nevelőapja baloldali egyetemi tanár, Krudt aki Peter-rel él együtt és felnőttként is a street art-ról tanít és annak él. Mondjuk, ha ezt így összességében nem olvasom, hanem valakitől hallom, akkor azt mondom, hogy áh ilyenek csak a könyvekben vannak! És tényleg!
Tehát nagyjából minden poént lelőttem a könyvből ezzel a rövid bemutatóval is, de sokat meg is hagytam. Sőt, elég fordulatos a könyv, a legfontosabbakat még csak nem is érintettem!
Érdemes elolvasni mindenkinek, aki szereti a street art-ot, aki szereti az európai underground-ot, Berlint és Londont, az, aki a 80as-években cseperedett és nagyjából 2010 körül benőtt a feje lágya, mert kábé akkor ér véget a történet is.
Hasonló témában szeretném ajánlani: Will Elsworth-Jones: Banksy, Az ember a falak mögött.
