Ha azt hiszed, hogy a sandboardozás tökugyanaz, mint a snowboard, csak homokon, akkor elég nagyot tévedsz! Csúszhatsz tengerparti homokdűnén vagy a sivatagban, ugyanaz a homok lesz a talpad alatt: fékezhetetlenül pergő, kezelhetetlen, élőtömeg, amin képtelenség megállni, csak a sebesség marad!
Hogy a homokdeszkázás miért nem annyira népszerű, mint a snowboardozás? Annak számos összetevője van, de mindenképp ide sorolható az emberi kényelmesség, vagy szebb szóval: a lustaság.
A dűnén nemhogy felvonó nincs és semmi más felszállítási alkalmatosság, de a gyaloglás is sok esetben fárasztóbb a makacs homokban és a tikkasztó hőségben, mint a hóban. Ráadásul, ha van egy nagyobbacska deszkád is, amit fel kell hurcolnod magaddal, lehet, hogy hamar meg fogod unni ezt a sportot!
A homok tulajdonságai inkább a folyadékhoz hasonlítanak, így a manőverezés inkább a szörfözéshez hasonlít. Amikor egy szörfös homokdeszkára áll, viszonylag hamar elkapja a fonalat. A snowboardosoknak idő kell míg ráéreznek, általában beletelik néhány körbe, mire rááll az agyuk az új technikára.
Annak ellenére, hogy sandboardozás nem egy mainstream vonalbeli sport, lelkes követőknek örvend, egyre több turista attrakció épül rá (Dél-afrikában már szülinapi sandboard party is rendelhető). Világszerte több parkot alakítanak ki a sandboardozás céljainak: Az első kimondott sandboard park, a Sand Master Park, amely Firenzében épült meg, 2000-ben. Ami sajnos nem a szomszédban, hanem Oregonban van. Európában a legtutibb hely Franciaország délnyugati részén az Atlanti óceán partján, Arcachon közelében található, a Dune du Pyla. Én legalábbis ott álltam először homokdeszkán. Akkoriban úgy gurultam le a dombon, mint egy vak liba a görkorcsolyán, karokkal a levegőbe verdesve, beállt nyakkal az egész azt követő héten. A sandboard-os ambícióim nagyjából ott értek véget.
De itt van nem messze Monte Kaolino, Hirchaunál, alig 750km-re. Ez egy olyan homokdűne, ami a kaolinit bányászat melléktermékeként jött létre hosszú évek során. A környező hegyekkel ellentétben a mesterséges dűne csak nyáron üzemel és ami a jó hír, 2009 óta felvonója is van! Itt rendezték a 2021-es homok- sí és deszka világbajnokságot. Ami elnézve a képeket leginkább a snowboardozás 80-as évek hőskorának szintjét súrolja. Alulról.
Ha kedvetek támadna a nyár közepén is deszkára állni, akkor ez egy viszonylag kényelmes lehetőség! Bár Kaprunt, vagy Kaunertalt inkább javaslom.
Honnan ered az egész?
A homokdeszkázás állítólag már az 1. század óta létezik. A korai sivatagban élő emberek között is akadtak olyan kihívásokra áhítozók, akik ilyesmivel ütötték el szabad óráikat. Így nincs hivatalos „feltalálója” a sportnak, de általánosan elfogadott tény, hogy az ókori Egyiptom fáraói hozták létre.
Azt mondják, hogy vannak olyan hieroglifák, amik fadarabokon vagy cserépdarabokon egyensúlyozó embereket ábrázolnak, ahogy a homokdűnéket szántják. (De szerintem ez csak a marketing. És biztosra veszem, hogy az alpesi előember is csúszkált már wc ajtón, de ez csak magánvélemény.)
A kezdeti években kartondarabok, fémlemezek, műanyagok, autóburkolatok, régi szörfdeszkák és vízisílécek szolgáltak csúszóalkalmatosság gyanánt, 20 évvel a tényleges homokdeszkák elkészítése előtt. A 60-as évek során a homokdeszkázás kezdett elterjedni a szörfösök és gördeszkások körében, akik úgy találták, hogy a dűnéken csúszni nem csak kihívás, de nagyszerű szórakozás is. Így megjelentek az első fadeszkák, amik kifejezetten a homok számára lettek kialakítva, mindenféle kötés nélkül, esetleg egy gumidarabbal megsegítve a kapcsolatot a deszkával.
Aztán a 70-es években jött Gary Fluitt és Jack Smith…
Aki gördeszkában otthon van, annak bizonyára ismerősen cseng ez a két név. Jack Smith az a csóka, aki háromszor szelte át Amerikát gördeszkán, és tanácsadóként közreműködött a Dogtown urai című film elkészítésében. Ő a The Skateboard’s Journal alapítója és az Egyesült Államok Távolsági Gördeszka Szövetségének elnöke.
Az 1970-es évek közepére a sandboardozást egyre több magazin és televíziós műsor kezdte csipegetni, ennek ellenére akkoriban még nem ugrottak rá a tömegek. Viszont a snowboard futótűzként terjedt a világban. A havas üdülőhelyek már teljes felszereltséggel működtek a snowboardos tömegek kiszolgálására, míg a sandboard csak pötyögött. A snowboard száguldott előre. A homokdeszkázásnak viszont ki kellett várnia.
És akkor Gary Fluitt és Jack Smith elkészítették a sandboardozás első korabeli oktatófilmjét. Ez volt az első komolyabb lökés a dűnén indulóknak.
Lon Beale, más néven „Doctor Dűne”
Lon Beale a Mojave-sivatagba cseperedett fel, ami a végeláthatatlan homokdűnék otthona Kaliforniában. „Teljesen természetes volt, hogy ha felmásztál egy homokdomb tetejére, akkor le kellett csúsznod onnan.
A barátaimmal gyakran mentünk ki a szomszédos homokhegyekre csúszkálni. Műanyag darabokat használtunk, kartont vagy valami fémlemezt. Elég kezdetleges volt, de arra jó, hogy ledöngessünk rajta a leejtőkön.” – meséli Lon mosolyogva. „Akkor kezdődött az én küldetésem.”
„Később vízisí lécekkel próbálkoztunk és snowboardokkal. Aztán nekiálltunk ötletelni, fejleszteni és tervezni a saját készítésű deszkáinkat. Az évek során folyamatosan teszteltük a különböző prototípusokat. Imádtuk a munkánkat!”
Lon Bale-t azóta mindenki csak Doctor Dűne néven ismeri, egy teljesen új síkra terelte a sandboardozás fogalmát. Megalapította a Sandboard Magazine-t, aminek a mai napig ő a főszerkesztője, és az ő agyából pattant ki az ötlet az első sandboard park létrehozására. Barátaival közösen megtámadták Oregon dűnéit és felépítették a Sand Master Parkot. Tömegesen zúdultak ide a deszkázni vágyók a világ minden tájáról. 1991-re nemcsak a sandboardok gyártásával foglalkozott, hanem a kenőanyagokkal is. Mindent megtett annak érdekében, hogy javítsa a deszkák siklási sebességét.
Mindent a sebesség érdekében!
Az egyik jelentős fejlesztés a megszokott deszkák anyagában történt, amelyet leggyakrabban Formica márkanéven ismernek. A speciális összetételű rétegelt anyagok egy következő szintre emelték a gyorsulást. Jelenleg olyan homok-specifikus anyagokat használnak a deszkákon, amelyek nagymértékben különböznek a korábbi alapanyagoktól. Nem kopnak, sőt, az életkorral egyre gyorsabbak! Ezek a deszkák még szerényebb dűnék aljára is olyan sebességgel rongyolnak le, amik valószínűleg megrémítenék a rutintalanabb boardosokat. Ezt nevezzük sikernek!
Azok, akik komolyan veszik a sportot, hajlamosak olyan deszkát használni, ami erős és tömör, tehát van súlyuk. Viszont a két végéhez közel íveltek, így a levegő áthaladhat a lapjuk alatt, így csökkentve a deszka súrlódását. A legdurvább deszkák legprofibb deszkásai akár 90km/órával is képesek siklani!
Napjainkra világszerte várnak a jobbnál-jobb helyek, amik sandboardozásra csábítanak: Nicaraguában a Cerro Negro-ról, egy aktív vulkánról lehet csúszni. Van dűne Japánban, a Tottori. Kalifornia a sandboardozás szülőanyja, és ahány sivatag annyi lehetőség. Peruban egy óriási dűne, a Huacachina meredélyei iszonyatosan szép látványt nyújtanak.
A jó hír az, hogy a homokdűnéken való siklás öröme minden fáradtságért és forróságért kárpótol. És a homok nem is olyan kemény egy-egy becsapódáskor. Ha egyszer kipróbálod ezt a sportot, a homokos tengerparti nyaralásoknál innentől tuti beiktatsz egy pár csúszást!
