A 60-as évek ünnepelt gyerekkönyv szerzője tabukat döntögetett le. A tekintélyellenes zseni se nem grafikus, se nem karikaturista, magát az emberiség abszurditásának kincstárosaként jellemző francia művész, politikai aktivista és erotikus illusztrátor.
Ha ránézek, Andy Warhol és az agg Clint Eastwood keverékét látom. Imádja a kamera és ő viszont.
Amerika egyik legtermékenyebb és leginvenciózusabb reklám-, szerkesztő- és gyerekkönyv írója, illusztrátora. Tomi Ungerer új dimenziót adott a gyerekirodalomnak, és arra kényszerítette a gyermekkiadókat, hogy olyan, egyébként nem szokványos karaktereket fogadjanak el főszereplőknek, mint például Crictort, a házikedvenc boát, polipot, patkányt, denevért. Soha senki korábban nem mert még gyerekkönyvet készíteni egy kígyóról, amit hagyományosan még mindig a bibliai szentségtörés és a bűnre csábítás fogalmával azonosítottak. Saját célja ezzel az volt, hogy megmutassa, mindannyian egyenlőek, mégis különbözőek vagyunk, még ha mégoly visszataszítóak is.
A franciaországi Strasbourgban született 1931-ben Jean-Thomas, akit Tomi néven ismernek, Theo Ungerer órásmester legfiatalabb gyermeke, a négyből. Apja meghalt, amikor Tomi hároméves volt, és gyermekkora csak egyre nehezebbé vált. Amikor a németek megszállták a régiót, anyanyelve üldözött nyelv lett. Mint írta, menekült lett saját hazájában. Az új rendszerben az volt az első iskolai feladata, hogy „zsidót rajzoljon”.
A tehetséges Tomi fellázadt és háborús rajzokat kezdett készíteni. A szövetségesek bombázásait, tankokat, fegyvereket és romos házakat festményekkel és rajzokkal örökítette meg. Anyja megőrizte ezeket a rajzokat, valamint néhány gonosz karikatúrát a német katonákról.
Talán épp ezeknek a nehéz időknek köszönhető, hogy felnőttként mindig tisztelte és bátorította a gyerekeket.
A bátorító mesemondó
Meséi mindegyikének erkölcsi vetülete meglepően kifinomult, szellemes és értékmutató. Ugyanakkor az eseményei gyakran ijesztőek és nyugtalanítóak, Ungerer szerint a félelem létfontosságú elem a gyermekkorban; foglalkozni kell vele, és ennek során a gyerekek megtanulják, hogyan legyenek bátrak.
„Traumatizálni kell a gyerekeket, meg kell ijeszteni őket, különben mind könyvelők lesznek.”
Egyik legjobb képeskönyve a Három rabló, amelyben egy rablóbanda kocsikra támad az éjjeli utakon, és ellopja az utasok vagyonát. Sötét, ijesztő illusztrációk vágtató lovakat és vad támadókat mutatnak be, akik kétfejű baltával hadonásznak.
Egy holdfényes éjszakán az általuk megállított hintóban egyetlen kislány van, egy nincstelen árva, aki örül, hogy találkozik velük. Kincse nincs, de bátorságával és jó gyakorlatiérzékével összezavarja a rablókat, és ráveszi őket, hogy térjenek le gonosz útjaikról, és használják jóra az ellopott pénzt.
A rablók kitalálják, hogy jogtalanul szerzett vagyonukat egy hatalmas kastélyra költik, ahol az elhagyott gyerekek boldogan élhetnek ezentúl együtt. Ezt az életigenlő történetet merész színek, feltűnő sziluettek és finom részletek segítségével meséli el.
„A mai gyerekek mindent tudnak. Képmutatás megpróbálni megvédeni őket olyan dolgoktól, amelyeket már tudnak. A gyerekek tudják, honnan jönnek a babák. Azt nem tudják, honnan jönnek a felnőttek! A gyerekeket pedig sokkal komolyabban kell venni.”
Ungerer több mint 140 könyvet írt. Történetei játékos formában arra ösztönzik a gyerekeket,
hogy különbséget tudjanak tenni jó és rossz között, ne a tanult sztereotípiák alapján,
hanem saját kritikai gondolkodásuk szerint.
A Holdember (Moon Man) című gyerekkönyvéből 2006-ban többszörösen díjnyertes rövidfilmet készítettek. Ebből animációs film is készült azonos címen.
Mottója: „Számíts a kiszámíthatatlanra!”
A határ túloldalán
Ugyan elkezdett egy vizuális művészeti főiskolát Strasbourgban, de egy év után ott hagyta, és európai körútra indult a jazz által vezetett úton.
Nem sokkal később megérkezett New Yorkba, 60 dollárral a zsebében és hamarosan a Playboy magazin étterem kritikusa lett. Megjelent első könyve és reklámtervezőként, grafikusént a legjobb magazinok versengtek érte. Hatalmas Bentley-ével igazi jelenség volt Manhattan utcáin.
„Kezdetben jól fogytak a könyveim Amerikában. Amerika megadta nekem az én nagy esélyemet. Felfedeztem Amerikát, majd Amerika felfedezett engem. Amerika megadott nekem mindent.”
Karrierje csúcsán átlépte a konvenciók határait és magánkiadásban megjelentette Fornicon című könyvét,
amiben túlnyomó többségében felnőtt, erotikus tartalom van, szadomazochista színezetű rajzokkal.
Habár ez a könyv és a hasonló jellegű karikatúrák függetlenek voltak gyerekkönyveitől, ennek hatására a legtöbb könyvesbolt egyszerűen levette polcairól az összes könyvét. A kritikusok nem akartak írni róla. A könyvtárak eldugták könyveit a raktárba. Egyik napról a másikra tűnt el.
Far out isn’t far enough
Miután újabb gyerekkönyvet nem tudott eladni, feleségével Yvonne-nal együtt beültek krém színű Bentley-jükbe és nekivágtak az útnak. Kanadáig meg sem álltak. Új-Skócia zord partjainál vásároltak egy farmot. Távol a város zajától a messzeségben az állattartás és a farmgazdaság mellett könyvet írt és illusztrált ottani tapasztalatairól. Ez egy merőben új hullám volt. Megtöltötte a folyóiratokat elbűvölő szabad ecsetrajzokkal és a tájról, a madarakról és állatokról készült akvarellekkel, amelyeket 1983-ban a Far Out Isn’t Far Enough címen adtak ki, és 2012-ben filmet is készítettek róla.
Innen visszaköltözött szülőföldjére, Franciaországba, Elzászba, ahol a munkájának szentelt múzeumot nyitottak, és megrázó önéletrajzot írt a náci megszállás alatti gyermekkoráról és a felnőtté válásáról.
1976-ban Ungererék egy második drámai lépést tettek és távoli helyre költöztek, ezúttal West Corkba, Írország délnyugati csücskébe, és ott alapítottak családot.
A varázslatos partvonal és a tenger mitikus hangulata ihlette a Ködsziget című könyvét. Ez két gyermekről szól, akik titokzatos hajóútra indulnak, ami nemcsak egy hátborzongató kaland, hanem egyben Ungerer örökbefogadott hazája iránti szeretetének szívből jövő felfedezése is.
Élete hátralevő részében Írország és Strasbourg között osztotta meg idejét. 2011 júniusában nyílt meg a „Tomi Ungerer: Az abszurd krónikása” című kiállítás Massachusettsben. De tényleg eltűnt New Yorkból, ahol 10 éven át uralta a médiát hirdetései, könyvei és szerkesztői művészete révén.
Kulturális Betyár
Hangsúlyos Tomi gazdag karaktere és személyes sorsa közti párhuzam, ami a huszadik század meghatározó eseményeinek mintázatát követi olyan érzékletes vizualitással, amit csak egy szakmabeli vizuális művész saját életével képezhet.
Háborús élményei miatt gyűlölte az igazságtalanságot és az intoleranciát, nem tudott nyugodtan ülni babérjain: elkötelezett politikai aktivista, számos ügyért harcolt.
A Columbia Egyetem által megrendelt, majd elutasított Vietnam-ellenes posztereinek erőszakos képei jelentős vitákat váltottak ki, csakúgy, mint a felnőtt erotika világában végzett explicit munkája, amelyet gond nélkül kiállítottak Párizsban, de Londonban nagy tiltakozásba ütközött.
Szívügye volt a francia-német újraegyesítés. Sokat dolgozott az Orvosok Határok Nélkül és hasonló egészségügyi szervezeteknek, harcolva az AIDS ellen.
„Mikor Amerikába jöttem hatalmas sokként ért, hogy az amerikaiak, akik a nácikkal harcoltak, hogy megszabaduljanak a rasszizmustól és a fasizmustól, amit a magam módján elszenvedtem ezen a kib@szott agymosáson keresztül, majd eljövök Amerikába és az első apósom, aki a texasi Amarillo seriffje volt, meghívott magához. Odamentem és rájöttem, hogy még mindig létezik szegregáció. Annyira megrázó volt, hogy nem hiszem, hogy valaha is túljutok rajta. Bármi, aminek köze van az igazságtalansághoz, olyan állapotba hoz engem… Csak azt teszem, amit tudok. De rajzokkal nem lehet megváltoztatni a világot.”
Grafikái egy poszter erőteljes egyszerűségével bírnak. Legjobban sikerült mozi posztere Stanley Kubrick 1964-es Dr.Strangelove című filmjéhez készített film plakátja.
Elkészítette saját elgondolású káma szútráját, aminek főszereplői a békák lettek. A kérdésre, hogy miért épp a békákra esett a választása, azt mondta: „Azért mert a békáknak olyan szép lábaik vannak! Istenem. Mindig azt mondom, hogy a békáknak selyemharisnyát kéne hordaniuk.”
Megállhatatlanság a napi rutinban
Mikor megkérdezték a 78 éves művészt a napi rutinjáról, ő ekként nyilvánult meg:
„Mindig mindenből csinálok egy kicsit, multi vagyok. Ez az én nagy bajom: egyszerűen túl sok ötletem van. Minden ötlet kézigránátként robban, repeszekké. Legalább 10 könyvet be kell fejeznem, vagy még el kell kezdenem. Most épp a New York-i évekről szóló önéletrajzomon dolgozom. Mindig el vagyok foglalva a kereskedelmi munkákkal, plakátokkal. Mindig egyik dologról a másikra ugrom. Néha, éppen az írás kellős közepén támad egy-egy szobor ötletem. Így hát bemegyek a műhelyembe, majd visszatérek, hogy írjak még néhány sort. Ha engem néznél egész nap, elszédülnél! Schnellkünstler vagyok, nagyon spontán vagyok, nagyon gyorsan dolgozom. Mert muszáj. Különben nem tudom megemészteni és nem tudom kiadni magamból minden ötletemet. Az ötletek sorban várnak a megvalósításra.”
A kételkedés filozófiája (Ni oui, ni non)
86 évesen jelent meg a gyerekek kérdéseire válaszoló szöveggyűjteménye, amit korábban részleteiben közölt a Philosophie Magazine, rövid történetek, vicces szövegek és rajzok formájában. Mindegyikkel arra mutat rá, hogy a felnőttek nem tudnak minden kérdésre választ adni.
Eric Kastner-t filozófiai lelkitársának érzi: „Olyan mintha az árnyékom lenne.
Főleg, amit az iskoláról mond: A tanárokat meg kell kérdőjelezni. Ne higgy el mindent, amit a tanárod mond. Ne higgy el mindent, amit a felnőttek mondanak neked. Vagy higgy, de egy nagy adag kétséggel. Én szeretek kételkedni, mert a kételkedés az én filozófiám. Ne reménykedj, küzdj meg! (Don’t hope, cope!) A gyerekek feladata, hogy maguk döntsék el, hogy amit hallanak igaz-e vagy sem.
„Manapság az emberek mindenre magyarázatot akarnak. Túl okosak akarnak lenni. Az embernek meg kell találni az egyensúlyt a szerzett tudás, hozott intelligencia és az ösztönök között. Mert az ösztönök fognak két lábbal a földön tartani.”
