„INCIDENS (főnév)
Véletlenszerű és előreláthatatlan kis esemény, ami módosítja a dolgok vagy egy akció várható és normális lefolyását, általában egy kellemetlen érzést generálva.”
Theo nem bírt márt rendesen futni, a percek óta tartó égető érzés a tüdőben és az egész testére kiterjedő reszketés megtette a hatását. A lábaiból kiment az erő.
A mozdulatai lassultak, már csak rövid futásokra volt képes, vagy csak vonszolta magát, közben folyamatosan hátra-hátra tekintve. A halálfélelem extra dinamikára ösztönzi az agyat. Összefüggés nélküli gondolatok váltják egymást folyamatosan visszatérve az alap felismeréshez – vége az életemnek, itt ezen a helyen vége lesz, nincs tovább!
Theonak menekülés közben többször eszébe jutott az is, hogy nem kellett volna csatlakozni a rendőrtársaihoz. Ebédszünete volt, pihenőjét tölthette volna tovább, mi az isten vette rá arra, hogy behatoljon társaival az egyik legkeményebb körzetbe, Sain St Denis-be?!
Karim, a társa nem bírt magával és szinte gondolkodás nélkül ugrott egy nő segélyhívására, aki állítása szerint életveszélybe került St Denis egyik lakótömbjének 3. emeletén. Theo csatlakozott Said-al együtt, így a gyorsan megalakult trió rá 40 percre már bent is volt a gettóban.
Addig minden rendben ment, amíg a civil, feltünést elkerülő autójukkal leparkoltak pár utcával a megadott cím közelében. Viszont amikor szembe találták magukat egy 6-8 fős brigáddal a háztömb bejáratánál, akkor már nem voltak rendben a dolgok
Az arabokból álló társaság megérezte hogy rendőrök. Talán az szúrt szemet nekik ahogyan Theo ellenőrző mozdulattal hátra nyúlt a pisztolyáért mielőtt belépett volna az ajtón, talán a zsarukra jellemző csapatmozgás – ki tudja. A további pillanatokra nem nagyon emlékszik, hiszen a halálfélelem 10 másodperc alatt kialakult, az agy elkezdett zakatolni. Hányan vannak? Honnan kerültek elő még 6-an? Miért üvöltöznek velünk? Az egy szablya a kezében? Nem akarok meghalni! – Sok, sok cikázó gondolat… Két jelenetre tudott visszaemlékezni menekülés közben, viszont úgy érezte, hogy ez a két pillanat beleégett az emlékezetébe.
A rengeteg vérre határozottan emlékszik, amely Said kézcsonkjából fröcskölt mindenfelé. Said pedig senkit sem akart lelőni. Miután a tagbaszakadt szakállas muszlim két jól irányzott ökölcsapással szilánkosra törte Karim álkapcsát, Said az égbe emelte a pisztolyát, hogy figyelmeztető lövést adhasson, de a lövés már nem dördült el. A kézfej elvált a karjától és a kéz, markolva a pisztolyt, a földre hullt. Rengeteg vér spriccelt Theo szemébe, elvakítva teljesen, hátra tántorodva tapogatva kereste a fegyverét miközben Said hisztériás sikoltozását hallotta. A következő pillanat amelyre emlékszik, saját Sig Sauer fegyverének lövései. Homályosan látva, emberi sziluett formákra adott le 2 lövést, majd a harmadik és negyedik lövésre éppen kitisztult a látása. Látta a tőle 4 méterre álló, fehér szakállas idősebb fazont aki a torkába kapja a harmadik lövést, amit követ a negyedik szétrobbantva a bal szemét. Még egy emlékfoszlány rémlik fel, ahogyan fut az arabokkal együtt, akik a lövéshangokra elkezdtek rohanni a szélrózsa minden irányába.
Theo kétségbeesetten nézett fel a házak ablakaira, ahol több erkélyen is kint álltak az őt figyelő gettó lakók. Fenyegető csend telepedett a környékre, mellette 20 méterre 3 BMX-es srác állt meg rá szegezve fenyegető pillantásukat. Őt méregették. Fenyegetés és undor keveréke áradt a tekintetükből. Igazából, már mindenki őt nézte az utcán. Összetették a képet gondolataikban. Egy menekülő fickó zsaru kinézettel, akinek vér csorog az arcán, pólója szintén tiszta vér – és 5 perce lövések dördültek pont abból az irányból ahonnan menekül és időnként hátranéz kontrolálva hogy követi e valaki.
„Hol az az átkozott kocsi?!” Theonak nemhogy arról nem volt fogalma hogy merre lehet a kocsi, még az utca sem stimmelt. Teljesen elveszítette tájékozódó képességét, a memóriája pedig szép lassan alulmaradt a harcban a gondolatain belül, a hisztéria felett.
„Végem van, nekem annyi! Árulónak számítok majd az őrsön, egy hivatkozási alap leszek akire majd mutogatnak – nézzétek, ő az, aki miatt mindennek vége lett!”
Theo végül csodával határos módon kijutott a negyedből. Autója nélkül, gyalogosan, futva, végtelennek tűnő perceket követően, de kijutott. Amint civilizáltabb helyszínre ért, igazolványát felmutatva szerzett egy taxit. Hátsó ablakon visszanézve dermesztő képet látott. Legalább 50-60 gettólakó állt mozdulatlanul és nézték a taxit, amint távolodott. Érezte hogy aznap minden megváltozott. Az egy dolog, hogy őt jól megnézték maguknak és neki hamarosan vége lesz – de a háború elindul, az is biztos. Minden megváltozott visszafordíthatatlanul. Elég volt egy ilyen incidens.
A fentiekben leírt szituáció csak fikció, egy skicc amit példaként írtam bevezető gyanánt, ami nagyon hasonlít Laurent Obertone Gerilla című regényének a nyitó fejezetére. De hasonló szituációt vesz alapul – ráadásul megtörtént esetként – Ladj Ly rendező is, a Nyomorultak című filmjében.
A szituáció pedig azért kulcsfontosságú, mert nagy eséllyel berobbanthatja a társadalmi bombát, vagy ha úgy tetszik Párizst. Mert a francia főváros egy időzített bomba. Erre a tényre világít rá a filmrendező és nála sokkal pesszimistábban az író is. A film címe nem a híres musical-re utal természetesen, hanem Victor Hugo regényére. A regényen belül Montfermeil az a városrész ami bemutatja a nyomor legsötétebb mélységeit, ami semmit sem változott 160 év alatt és erre pedig már Ly filmje világít rá, mert a helyszín azonos mindkét műben.
Korábbi cikkemben írtam a Gyűlölet című 1995-ös filmről amelyhez sokan hasonlítják Ly filmjét. Azóta eltelt 25 év és fel lehet tenni a kérdést, hogy mennyit változott azóta a külvárosi életkép Párizsban? Ladj Ly szerint semmit, azaz a gettó megvan, nagyobb területen lehet gettóval számolni, az ott élők konfliktusai a rendőrökkel pedig változatlanul megvannak, ez már örök jelenséggé vált. A két térfél között pattanásig feszült a helyzet. Laurent Obertone ennél még sötétebb képet írt le a regényében, de erre még visszatérünk.
Van egy szépsége és sorszerűsége annak, hogy Cannes-ban a filmfesztiválon Ladj Ly a rokonlélek filmként emlegetett Gyűlölet rendezőjével, Mathieu Kassovitz-al-el együtt nézte meg a Nyomorultak premierjét. És igen, a két filmet tényleg lehet egy képzeletbeli felső polcra helyezni egymás mellé, a zseniális filmek közé.
Mindkét mű egy társadalmi problémát vesz alapul, majd mutatja be teljesen hitelesen, és a finálé, a lezárása mindkét filmnek megrázó és felejthetetlenül fölbe döngöli a nézőt. Két rendező, akik a filmjeikben látott negyedekben nőttek fel és mindketten egy saját traumatikus élményt vettek alapul, hogy kibontsák és figyelmet követeljenek az érzékeny témájukra filmjükön keresztül.
A sors rendelte talán el, hogy a rendező lefilmezzen 2008-ban egy rendőri túlkapást, bántalmazást az utcán. A felvételen jól látható, amint rendőrök bántalmaznak egy bevándorló gyereket. Később a hivatalos szervek felkeresték Ly-t a felvétel miatt és nyomatékosan megkérték, hogy semmilyen módon ne használja fel ha jót akar magának. A rendező hallgatott a „jó tanácsra” és a fiókja mélyén hagyta, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem ismerkedett Romain Gavrasszal, aki elmesélte apjának az Oscar díjas rendezőnek, Costa Gavrasnak az esetet, aki végül nyilvánosságra hozta a felvételt. Ezt követően Ly a téma bemutatására készített egy rövidfilmet, de rájött hogy ez a történet sokkal összetettebb, sokkal árnyaltabb bemutatást igényel – így született meg az egész estés filmje.
Ladj Ly szerint nem sokat változott a helyzet az elmúlt 25 évben. Ugyanolyan kemény a helyzet, a bandaháborúk és a rendőri túlkapások mellett, a különbséget egyedül a digitalizáció jelenti. Az egészen kis gyerekek is mobiltelefonokkal mászkálnak, bárhol történik valami hangosabb megmozdulás, utcai balhé – már telefonok előtt történik, valaki mindig rögzíti a képeket. Ly történetében is egy ártatlan drónozó srác lesz a kamerán keresztül egy tragédia szemtanúja. A rögzített anyag kiemelten fontossá válik, amint híre megy, mindenki a srácot kezdi el keresni. Ebben a vihar előtti csendben a rendőrök és a bandák számára is nagy fegyvertény lenne a felvétel megszerzése.
Fentebb már említettem a Gerilla című könyvet Laurent Obertone-tól, amely egy sokkal sötétebb kimenetelt jósol ultrarealista történetében. Ő túlmegy a vihar előtti csenden és megmutatja hogy milyen is az, amikor tombol ez a bizonyos vihar. A regényben leírt események a francia hírszerzés lehallgatásain, felderítésein és előrejelzésein alapulnak. Az író két éven át gyűjtötte információit a szakszolgálatok tagjaitól, valamint a terror- és katasztrófa – szakértőktől, hogy aztán elénk tárja sötét jóslatát, amely véleménye szerint hamarosan meg is valósul, bekövetkezik Franciaországban.
A regényt elolvasva – ez nem túl bíztató. Ha félretesszük magát a sötét forgatókönyvet – hogy könyörtelen polgárháború fog kirobbanni egyik pillanatról a másikra – már a gettók leírása és helyzetjelentése is önmagában sokkoló.
Ladj Ly mondta még a filmje kapcsán, hogy a francia sajtó és a politikusok tudják hogy a francia gettók léteznek, az erőszak pedig hatalmas probléma – csak éppen szemet hunynak felette.
Obertone története egy hasonló konfliktussal és véres harcba fulladt tragédiával indul mint amilyennel felvezettem a cikkem. A Courneuve negyedben kilátástalan helyzetbe kerül három francia rendőr, az egyikük elveszíti a hidegvérét és eldördülnek a lövések. A mai korban ezt már eltussolni sem tudják. A lövések, a harc híre, villámgyorsan körbeér a gettóban, az ő kivonulásukat már telefonok rögzítik. Körbe kerítik őket, majd érkezik az erősítés és pillanatok alatt pattanásig feszült helyzet alakul ki a Courneuve közepén.
A felvételek ezalatt járják útjukat az interneten és a konfliktusok melegágyaként is tekinthető koncepciós FB csoportokon elindul a gyűlöletkeltés.
Az iszlamista gettó lángra lobban. Az igazi probléma itt kezdődik. A Köztársaság egy ilyen helyzetben szembesül, hogy nincs se terv se kapacitás a rendőri erők részéről, hogy egy ilyen jellegű vészhelyzetet elfojtsanak. Az elmúlt 30-40 évben a bevándorlás folyamatos volt. Egyre több és több reménytelen helyzetbe került afrikai, arab és roma sodródik a külvárosi gettókba. Kilátásuk sincs munkára, a tisztes életben maradásra. A feszültség, a frusztráció csak növekszik, ahogyan a létszámuk is. Hogy mekkora is valóban az erejük és a létszámuk – egy ilyen forradalom mutatja meg. A francia rendőrség kevésnek bizonyul. A káosz elszabadul és egy idő után nem lehet követni hogy a különböző csoportok kiket is üldöznek, gyilkolnak halomra, ki kivel van, minden pusztul, lángokban áll minden, majd egy ponton Párizs is elsötétül, vége az áramellátásnak is…
Földi László, titkosszolgálati szakértő, a következőket írta a könyv előszavában: „ Ha változatlanul alakul a jelen, és állandósul az a válsághelyzet, amely korunk Európáját jellemzi, akkor nem pusztán Franciaország, hanem kontinensünk végóráiról beszélhetünk. Egy író számára adott a lehetőség, hogy bármilyen jövőbeni környezetet teremtsen. Nekünk viszont egyre kevesebb eszközünk van annak megakadályozására, hogy e szürreális vízió valósággá váljon.”
A regény többször is eszembe jut, vissza-vissza térnek a gondolataim a jóslatra. Persze nem jó, ha félelmeink járják át a mindennapjainkat, reménykedni kell, hinni a jó dolgokban és hogy ilyen társadalmi drámák egyszerűen nem fognak bekövetkezni. Nem lehetünk rá hatással, ha meg kell ezeknek a dolgoknak történni akkor meg fognak történni. Sajnos a Facebook és egyéb más felületek kiváló teret adnak a gyűlölködésnek. A gyűlölködők pedig gyülekeznek, csoportosulnak. Készen állnak, hogy ha esemény van, történés, akkor egy emberként indulhassanak meg. Vihar előtti csend.
