Igen, létezik és nem is olyan kicsi-cano. Több rossz szójáték ígérem nem lesz, ellenben egy érdekes kulturális utazás reményeim szerint igen.
Nézzünk be a japán paraván mögé, hogyan lettek spanyolok az ázsiaiak, és miként került Délkelet-Los Angeles Tokióba?
Japán mindig is híres volt a speciális szubkultúráiról. Egy hétvégi Google Street View séta Tokió utcáin, és láthatod a lolita, a rockabilly és a cosplay rajongók szokásos stíluskavalkádját. De ha egy kicsit alaposabban megnézed, feltűnhet valami egészen más is: chino nadrágok, kockás flanelingek, vastag, sötét napszemüvegek és „Cholos” tetoválások! Ezek a vizuális elemek ma gyakran a nyugati média által kriminalizált, Los Angeles-i utcai bandák szimbólumaiként élnek a köztudatban. Azonban a Chicano kultúra valódi gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak: a mexikói-amerikai közösség identitáskeresésének, kulturális öntudatra ébredésének és polgárjogi harcának lenyomatai ezek, melyek az 1940-es és 1970-es évek közötti időszakban bontakoztak ki. De hogyan vált ez a mozgalom Japánban is élő, ápolt és továbbörökített életstílussá?
Nagoya iz da barrio
Bár Nagoya elsősorban Japán autóipari központjaként ismert, azonban a helyiek jól tudják, hogy ez a város sokkal több puszta gyáraknál és szerelőcsarnokoknál. Nagoya egyfajta kulturális epicentrummá vált – a Chicano ihletésű szubkultúra japán fővárosává. Itt nem csupán külsőségekről van szó, a helyi fiatalok életvitelszerűen élik meg a mexikói-amerikai stílusjegyeket és értékrendet. Lowriderek, öltözködés, chola sminkek, és szénné varrt formák.
Ebbe a különleges világba enged betekintést a brit dokumentumfilmes duó, Louis Ellison és Jacob Hodgkinson munkája, akik Tokióban, Oszakában és különösen Nagoyában forgatták elismert filmjüket. A dokumentumfilm közvetlen közelről mutatja be a japán Chicano közösség mindennapjait, kapcsolódási pontjait és belső szabályrendszerét.
„Amikor a lowrider-mozgalom az 1990-es években népszerűségre tett szert, a banda-sztorikat és a
cholo életérzést a Lowrider Magazine közvetítésével importálták Japánba – egyfajta ellenkultúraként
az amerikai mainstreammel szemben” – magyarázza Shin Miyata, a Barrio Gold Records alapítója.
Chicano, a film by Louis Ellison and Jacob Hodgkinson
A legendás Lowrider Magazine volt az első médium, amely valódi betekintést nyújtott a Chicano zenei és vizuális kultúrába a japán közönség számára. A magazin lapjain keresztül nemcsak a klasszikus lowrider autók és díszített kerékpárok világa tárult fel, hanem egy egész közösség identitásának vizuális nyelve is. (A lowrider-kocsikról és –biciklikről egyébként mi is írtunk korábban a 4BRO-n.)
A mexikói-amerikai Chicano közösség – kisebbségi létükből fakadóan – az amerikai társadalom angolszász dominanciájú hatalmi struktúrájában gyakran háttérbe szorult. Érdekérvényesítési lehetőségeik korlátozottak voltak, különösen a politikai és társadalmi diskurzusok terén. Nyílt megnyilatkozásaik helyett egy sajátos, esztétikai kódrendszert fejlesztettek ki: stílusuk az öltözködésükben, az autóikban, zenéjükben és vizuális önkifejezésükben öltött testet.
Noha az amerikai és japán Chicano kultúra közötti különbségek első pillantásra is szembeötlőek, valójában a hasonlóságok és párhuzamok feltárása az igazán izgalmas. A szcéna ugyanis jóval túlmutat az utcai bandák világán: valójában egy erősen közösségközpontú értékrendet képvisel, amelyben a lojalitás, a családi kötelékek és a kölcsönös tisztelet kulcsszerepet játszanak.
Különösen érdekes jelenség, hogy a japán nők is aktív szereplőivé váltak ennek a szubkultúrának. A Chicana identitás japán interpretációja számukra nem csupán esztétikai választás, hanem lehetőség arra is, hogy kiszabaduljanak a tradicionális japán női szerepelvárások – az engedelmesség, visszafogottság és társadalmi alkalmazkodás – szűkre szabott keretei közül. A Chicano stílushoz való kapcsolódás számukra egyfajta szabadságélményt és önazonosságot kínál, amelyben erő, öntudat és közösségi összetartozás egyszerre jelenik meg.
A kulturális kisajátítás és az őszinte tisztelet között rendszerint jól kitapintható, bár nem mindig könnyen definiálható határ húzódik. A culture vulture jelenségtől a divathiénákig és pózerekig terjed a spektrum egyik vége – míg a másikon ott van az a mélyreható, elkötelezett érdeklődés, amely valóban megbecsülést és megértést tükröz. Bár Hollywood sokáig hajlamos volt a Chicano közösséget leegyszerűsítő, gyakran sztereotip – gengszterként, prostituáltként vagy deviánsként – ábrázolni, Japánban ezzel szemben ez a szubkultúra valódi életformaként él tovább. Nem pusztán stílusimitációról van szó, hanem egy olyan kulturális átélésről, amely túllép a felszíni esztétikumon és beágyazódik a mindennapokba.
Ez azt is jelenti, hogy beleássák magukat az eredeti spanyol-mexikói és lowrider-kultúrába –, miközben saját értelmezéssel és helyi sajátosságokkal gazdagítják azt. Japánban ez a szubkultúra nem csupán egy külföldi inspiráció követése, hanem egyfajta szimbolikus ellenállás is: az elvárt társadalmi normákon való túllépés lehetősége, különösen egy olyan zárt és hierarchikus társadalomban, ahol a konformitás szinte alapelvárás. Erre majd a cikk végén, a burapan-részben kicsit részletesebben is kitérek.
A Boo-Yaa T.R.I.B.E–hatás
Az 1990-es években a kelet-los angelesi mexikói-amerikai közösség – tudtán kívül – lelkes és hűséges rajongótábort szerzett magának mintegy 8000 kilométerrel arrébb, Japánban. A lowrider autók, valamint olyan filmek, mint A vér kötelez (Blood In, Blood Out), Mi Vida Loca és a Cheech and Chong rendkívül népszerűek lettek a szigetországban, különösen a városi fiatalok körében. Ám a valódi kultikus kedvenccé nem egy film, hanem egy zenekar vált: a Boo-Yaa T.R.I.B.E.
Ez az amerikai rap-funk formáció a kaliforniai Carson városából indult, és már az Egyesült Államokban is legendás státuszt vívott ki magának. A tagok szamoai bevándorlók gyermekei voltak, akik egy különleges és veszélyekkel teli társadalmi közegben nőttek fel. A szamoai-amerikai közösség az 1980-as és ’90-es években erősen érintett volt a Crips és Bloods bandák közötti konfliktusokban – egyes becslések szerint a fiatalok több mint fele aktív bandatag volt ebben az időszakban. Ez nagyon brutális szám. A szamoaiak különleges pozíciót töltöttek be ebben az etnikailag is megosztott bandavilágban: sem nem fekete, sem nem latin, sem nem fehér identitásuk révén gyakran közvetítő szerepet vállaltak – az utcán és a börtönökben egyaránt. Ebben a világban nőtt fel Gangsta Rid (RIP) és bandája a Boo-Yaa T.R.I.B.E.
Boo-Yaa TRIBE – Bang On
Japánban nekik hatalmas sikerük volt, és amikor az USA-ban már leáldozott a szerencsecsillaguk, Japánban még épp csak felkelt a Napjuk. A japán közönséget lenyűgözte a tagok robusztus testalkata – a szumóhagyományokkal átitatott kultúrában ez inkább tiszteletet váltott ki, mint elutasítást –, és az ismerősen ázsiai arcvonások csak még inkább erősítették a kapcsolódás érzését. Mindez a markáns West Coast-esztétikával kiegészülve valóságos kulturális ikonokká tette őket. Japánban is sokfajta hiphop létezik, ott a „helyi Wu-Tang”, a Nitro Microphone Underground vagy a világhírű DJ Krush, DJ Honda –, a trap térnyeréséig egyértelműen a West Coast-hangzás uralta a szcénát. Összefoglalva ezen felsoroltak együttesének köszönhető, hogy létrejött egy West Coast ihletésű East-kultúra.
¥ellow Bucks – Remember (feat. TWO-J & MoNa a.k.a Sad Girl)
Japán latinok – az ízléses képzavar belűről
A japán Chicano szubkultúra egyik legérdekesebb aspektusa a női jelenlét – különösen a chola stílus térhódítása a lányok körében. A jelenség első pillantásra talán zavarba ejtő képzavarnak tűnhet – ázsiai arcok latin-amerikai utcai divatba öltözve –, ám ha közelebbről vizsgáljuk, sokkal többről van szó, mint egyszerű esztétikai játék. Az egyik legismertebb japán chola figura MoNa, művésznevén Sad Girl (Szomorú lány), aki három nyelven – japánul, spanyolul és angolul – ad elő dalokat, és zenéjén keresztül hidat képez kultúrák között. Az ő megnyilatkozásai és életformája egyértelműen arról tanúskodnak, hogy amit képvisel, az nem divathóbort, nem felületes utánzás, és semmiképpen sem kulturális kisajátítás. Számára ez életforma, identitás, önkifejezési eszköz.
MoNa a.k.a Sad Girl: Lovely Day
A Refinery29-nek adott interjújában MoNa – művésznevén Sad Girl – így fogalmazott: amikor egy külföldi belebújik a szamuráj öltözékbe, kendózik, karatézik, élvezettel fogyasztja a japán ételeket, vagy a kultúra bármely más elemével azonosul, ő ezt nem sértésként, hanem megtiszteltetésként éli meg. Számára ez annak a jele, hogy a kultúráját mások értékelik és tisztelettel közelítenek hozzá. Ő is így találta meg magát a Chicana kultúrában – még ha ez elsőre furcsának hat is mások szemében.
Why Japanese Women Are Dressing Like Cholas | Style Out There | Refinery29
Junichi Shimodaira a japán lowrider-kultúra egyik úttörő alakja – egyfajta iparos-művész, aki már jóval azelőtt elkötelezte magát az amerikai autók világa mellett, hogy az divattá vált volna Japánban. Nagoyában, a híres Paradise Road nevű műhely és üzlet tulajdonosaként, 1987-ben kezdte pályafutását, akkor még kizárólag amerikai klasszikus autók és alkatrészek importjával foglalkozott.
A kezdeti lelkesedés az évtizedek során életformává és misszióvá nemesült: Shimodaira ma már nemcsak kereskedő és szerelő, hanem a japán lowrider közösség egyik központi figurája is. Jelenleg ő vezeti a Pharoahs nevű lowrider-autóklubot – amely az Egyesült Államok hasonló nevű, ikonikus klubja előtt tiszteleg.
Osaka, Japán street food fővárosa és egyben a Chicano kultúra egyik fontos japán bázisa is. Itt működik a La Puerta nevű különleges butik, amely nemcsak egy üzlet, hanem egyfajta kulturális átjáró is két világ között. A bolt tulajdonosa, Miki Style, ismert DJ és közösségi arc, aki hosszú évek óta építi a hidat Japán és Los Angeles között A La Puerta kínálata tudatos válogatás eredménye: eredeti, Los Angelesből importált ruhadarabok, klasszikus Chicano zenei albumok, vintage kiegészítők és egyéb relikviák sorakoznak a polcokon. De a hely sokkal több mint üzlet: közösségi tér, klub és kulturális platform is, ahol rendszeresen szerveznek bulikat, DJ-szetteket és tematikus napokat, melyek során a látogatók mélyebben is megismerhetik a Chicano örökséget.
Ugyancsak Oszakában él és alkot Night the Funksta, aki grafikáiban a Chicano kultúra sok esetben háttérbe szorított oldalát emeli ki. Míg mások gyakran a bandák világát, erőszakos jeleneteket vagy sztereotip maszkulinitást helyezik fókuszba, ő tudatosan a pozitív értékekre koncentrál. Művein a testvériség, közösségi összetartás, családi kötelékek és a hit jelennek meg – azok az elemek, amelyek a Chicano identitás szerves, ám gyakran háttérbe szorított pillérei. Stílusában ötvözi a klasszikus lowrider-művészet grafikai világát a japán precizitással és letisztultsággal. Munkái nemcsak Japánban, hanem nemzetközi színtéren is egyre nagyobb figyelmet kapnak – többek között az Egyesült Államokban élő Chicano művészek részéről is, akik elismeréssel fogadják az ilyen típusú kulturális visszatükröződést.
Walter Thompson-Hernández, mexikói-amerikai származású újságíró és kutató – aki maga is a Chicano közösség tagjaként nőtt fel Los Angeles keleti részén – kezdetben szkeptikusan állt a japán Chicano jelenségéhez. A kulturális kisajátítás számos példáját látva korábban, tartott attól, hogy amit Japánban talál, az puszta felszínes utánzás lesz – a stílus eszköztárának elvétele az eredeti jelentés és háttér nélkül. Ám amikor személyesen is ellátogatott Nagoyába, Oszakába és Tokióba, tapasztalata minden korábbi előítéletét felülírta. Egy, a témáról szóló riportjában így fogalmazott:
„Tudtam, hogy ezt magamnak kell látnom, ezért útnak indultam. Amikor megérkeztem Japánba, meglepve tapasztaltam, hogy miközben a legtöbb kulturális kisajátítás teljesen figyelmen kívül hagyja az eredeti közösségeket, az emberek, akikkel ott találkoztam, ennek épp az ellenkezőjét tették. Folyamatos kapcsolatban állnak Los Angeles-i közösségekkel – olyanokkal, akiket odahaza sokszor marginalizálnak, lenéznek. Számomra ez nem kisajátításnak, hanem a kulturális csere egy különösen hiteles formájának tűnt. Bár sokan, akikkel találkoztam Japánban születtek és nőttek fel, mégis büszkén élik meg a lowrider kultúrát – úgy, hogy közben új tartalmat is hozzáadnak, saját tapasztalataik és környezetük lenyomatával.”
Inside Japan’s Chicano Subculture | NYT
Komolyabb szociológiai kutatások is rávilágítottak arra, hogy a japán társadalomban – annak jól strukturált, szabálykövető és homogenizáló jellege ellenére – jelen van egyfajta rejtett kulturális feszültség. Sokan – különösen a fiatalabb generációk – nehezen találnak kapcsolatot a hagyományos japán értékrenddel, amely számukra gyakran túl szigorú, elfojtó és kevés teret enged az önkifejezésnek. Ez a belső elidegenedés vezethet oda, hogy egyesek más kultúrákban keresnek önazonosságot, feloldozást vagy akár alternatív életmodelleket.
A japán nők esetében ez a jelenség különösen éles formában jelentkezik, mivel az ázsiai társadalmakban még mindig erőteljesen élnek a hagyományos női szerepeket meghatározó normák: engedelmesség, önfeláldozás, visszafogottság. Ebben a kontextusban a Chicana nőalakok – erőteljes megjelenésükkel, öntudatos kiállásukkal és az önrendelkezéshez való ragaszkodásukkal – valódi amazonként jelennek meg a japán követők szemében. Ők az erő, a lázadás és a merészség szimbólumai, amelyek vonzó alternatívát kínálnak a sztereotip női szerepekkel szemben. Ám persze vannak olyan dolgok is, amik elég furák, például, hogy egyes japán Chicana követők La Virgencita María-nak, azaz a Guadalupei Szűz Máriának szentelt saját kis „oltárt” hoznak létre, annak ellenére, hogy nem katolikusok. Amikor megkérdezik tőlük, hogy vallásos hitből tisztelik-e a szent szimbólumot, legtöbben őszintén válaszolják: nem. Inkább a kép mögötti kulturális és spirituális jelentéstartalom, valamint az ikon ereje az, ami vonzza őket.
A burapan stílus
Mivel végig pedzegettem, hogy kifejtem mi az oka a japán Chicano kultúra ilyen nagyarányú jelenlétének, nem váratlak tovább. Itt csupán azt kell megérteni, hogy ez nem olyan, mint egy német, svéd vagy akár magyar lowrider-közösség, itt tényleg szerepe van annak, hogy ki akarnak lépni a saját kultúrájukból. Aki valamennyire ismeri a japán társadalom rejtett rétegződéseit – a formálisan nem létező, ám a mindennapokat mégis erőteljesen meghatározó kasztrendszert, a burakumin közösségek történetét vagy a jakuzák és a punkok kultúráját –, az érti, miért lehet sokak számára a saját kultúrájuk nem biztonságos fészek, hanem elrendelt alávetettség. A dicsőített szamurájok világában számukra nem a harcos szerepe jut – hanem a szolgáé. Ki akar lábtörlő lenni?!
A rendszer igazságtalanságából fakadóan a kaszton kívüliek tisztán látják, hogy itt számukra nem terem babér, ezért sok esetben egy saját világot alakítanak ki. Ellenkultúrát. A sötétebb bőrtónusú japánok – például az okinawai származásúak – sok esetben szintén úgy érzik: nem teljes jogú tagjai a mainstream társadalomnak. Nem véletlen tehát, hogy azok a kultúrák, amelyek szintén marginalizált csoportokhoz kötődnek – mint a fekete amerikai, a latin vagy a reggae kultúra –, különösen erősen rezonálnak velük. Ezt a fajta kulturális azonosulást azonban sokan gúnyosan és lekicsinylően címkézik fel. Japánban az ilyen, „idegen” kultúrákat élő vagy követő személyeket burapan névvel csúfolják – ami mélyen sértő, megalázó jelentéssel bír, egyfajta szexuális és etnikai árulásként kezelve az ilyen „átalakulást”. Mégis, sokan vállalják ezt a címkét – tudatosan és büszkén, mert az önazonosságuk, az önkifejezésük és az ebből fakadó közösségi erő erősebb, mint a társadalom bélyegzője.
A burapan kifejezésnek sajátos története van, mely Japán második világháborút követő megszállásának korszakából ered. A kifejezés gyökerei egészen az amerikai katonai jelenlét kezdetéig nyúlnak vissza, amikor a japán hatóságok – a „társadalmi stabilitás” érdekében – legalizálták a prostitúciót a megszálló szövetséges katonák számára.
Ennek következtében külön bordélyhálózat jött létre, ahol az ott dolgozó nőket panpan néven emlegették – egy, már önmagában is eufemisztikus kifejezés, amelyet az amerikai katonák használtak, amikor prostituáltakat kerestek. A „pan” szó jelentésrétegei különösen árulkodóak: egyes értelmezések szerint a Pan American Airways légitársaság nevéből ered, utalva az amerikai jelenlétre, mások szerint a japán pan (kenyér) szóra játszik rá, amely az európai nyelvekből átvett kifejezésként a kenyérért való munkát, vagyis a megélhetési prostitúciót jelképezte. Így a panpan lányokat olykor cinikusan „kenyeres lányoknak” nevezték – egyfajta társadalmi leértékelésként.
Az etnikai hierarchia ezen belül is létezett: a „fehér kenyérhez” – azaz a fehér amerikai katonákhoz – rendelt nők között voltak az úgynevezett yagipan-ok, ahol a yagi (kecske) szó a fehér szőrűségre utal, ezzel is tovább árnyalva a fehér felsőbbrendűséget sugalló képet. Ezzel szemben azok a nők, akiket fekete katonákhoz rendeltek, a burapan nevet kapták – ami szó szerint azt jelentette: „fekete kenyér”, vagy még súlyosabban: „nő, aki fekete férfiak prostituáltja”. Ebben a szóösszetételben a bura nemcsak a bőrszínre utal, hanem visszacseng a burakumin kifejezésre is – arra a japán társadalomból történelmileg kirekesztett csoportra, amely évszázadokig kaszton kívüliként, „érinthetetlenként” létezett.
A burapan tehát nem csupán egy becsmérlő megnevezés – hanem a megalázás, az etnikai és társadalmi alávetettség többrétegű metaforája, amely egyesíti a háborús trauma, a női test feletti uralom, az amerikai megszállás és a japán kasztrendszer örökségének legkegyetlenebb aspektusait.
És éppen ezért döbbenetes, hogy a mai napig burapan-nak nevezik azokat a japán fiatalokat – különösen nőket –, akik a fekete vagy latin kultúrával azonosulnak, reggae-t hallgatnak, lowridert vezetnek vagy épp Chicana sminket viselnek. A kifejezés így ma is hordozza az eredeti jelentés bántó árnyalatait: mintha ezek az emberek „kulturális prostituáltként” alávetnék magukat más, számukra „nem illő” identitásoknak.
Bár ez a szó ma már inkább a hiphop, dancehall, chicano stíl mintájára kialakított öltözködési és kulturális trendet írja le, eredete miatt eredendően problematikus. Ezt azért tartottam fontosnak beleírni a cikkbe, mert a kétezres évek közepéig, nagyon is ellenkulturális, anti establishment hozzáállás volt, ha te felvetted a chicano sztílót.
Mindenki, aki nem mi
Miközben a japán Chicano szcéna és a tágabb afro- és latinamerikai kulturális elemek átvétele egyre láthatóbbá vált, fontos megjegyezni: Japán faji és kulturális viszonyrendszere gyökeresen eltér az Egyesült Államokban megszokott dichotómiáktól. Míg Amerikában a társadalmi és politikai struktúrákat jellemzően a fehér-fekete binaritás, illetve a történelmi rasszizmus és intézményi megkülönböztetés határozza meg, Japánban az identitásépítés elsősorban etnonacionalista alapon történik.
A japán kulturális logika sok esetben a következőképp működik: valaki vagy japán – vagy nem. A „nem japán” kategóriába pedig beletartozik mindenki más, függetlenül attól, hogy valaki amerikai, koreai, kínai, fekete, fehér vagy latin. Ez az elkülönítés nem feltétlenül jár nyílt gyűlölettel vagy aktív diszkriminációval, de egy mélyen belsővé vált kulturális különbségtétel formájában jelen van – különösen a konzervatívabb társadalmi rétegekben.
Ez annyira így van, hogy ők a második világháborúban a náci német szövetségeseikben is egy következő megvívandó háború ellenségeit látták – nem azért, amit képviseltek, hanem egyszerűen azért, mert nem voltak japánok. A nemzeti öntudat centruma nem bőrszínhez, hanem kulturális homogenitáshoz és etnikai eredethez kötődik. Ebben a rendszerben minden, ami „külső”, potenciálisan idegen. Ám ha a japán társadalom mégis átvesz egy másik kultúrából valamit, azt ritkán teszi felületesen. Sokkal inkább mély tanulási és beépítési folyamatként élik meg, amelyet gyakran a nyugati világ is elismer – legyen szó gasztronómiáról, iparművészetről vagy épp hiphopról. Nem véletlen, hogy a japán nyelvben ugyanazt a szót használják a „másolás” és a „tanulás” kifejezésére (manabu / maneru) – ami jól tükrözi azt a kulturális attitűdöt, hogy a másolás nem utánzás, hanem elmélyült megértés útján történő internalizálás.
A japánoknál ha te valamilyen szubkultúra részese vagy, kicsit azt is jelenti, hogy kiiratkoztál a társadalomból. Ez a jelenség különösen szembetűnő a jakuzák esetében, ahol az életforma és a társadalmi kitaszítottság kézzelfogható, akár vizuálisan is jól beazonosítható jeleket hordoz – tetoválások, viselkedési kódok, státuszszimbólumok formájában. Bár időnként van átfedés a jakuzák és a Chicano stílus japán követői között – például öltözködésben, testdíszítésben vagy autókultúrában –, fontos hangsúlyozni, hogy Japánban a bandák nem az amerikai etnikai és társadalmi törésvonalak mentén szerveződnek. A Chicano stílus felvállalása sokkal inkább kulturális gesztus, közösségi kötődés és önkifejezési forma, semmint bűnszervezeti azonosulás. Egy biztos, ha valamit csinálnak a japánok, azt maximális erőbedobással tolják. Szóval a Barrio Banzai nem most fog véget érni. A végére tartogattam egy kulturális slusszpoént. Már Los Angelesben is van japán (!) chicano szubkultúra. A kör bezárult.
Japan’s Chicano Culture In LA
