Vadászat a hatáson túl
Varga Balázs képeihez érdemes közelebb hajolni és alaposabban szemügyre venni őket, hiszen mindig rejtenek valami különös elemet, amelyet először megérzünk, de csak másodszorra értünk meg igazán. Elkapott pillanatok, a hatásvadász idényen kívül. Fotói nem akarnak meggyőzni arról, hogy egy remek fotográfus munkáit látod. Nincs bennük semmi mesterkélt, és szinte hihetetlen, de mindegyiket a véletlen szülte. Ha egyben tekinted meg a képeit, gyakran úgy érzed, mintha csak turista lennél ezen a furcsa, szürreális bolygón.
„A fotós a városi pokoljárás magányosan cirkáló felderítője, aki kamerájával hirtelen bármire rálő. Ugyanakkor kukkoló is, aki a várost a szélsőségek érzéki terepeként fedezi fel. Jártas a megfigyelés örömeiben, az empátia ismerője, egy flâneur, akinek festmény az egész világ.” – Susan Sontag, 1977.
Ahhoz, hogy megértsük Balázs, azaz Nebulon képeit, tisztában kell lennünk a street photo és a dokumentarizmus közti különbséggel. Varga stílusát külföldön lényegesen jobban értik és ismerik, lévén a „flánőr” egy közismert kifejezés. Ez a francia szó olyan embert jelöl, aki céltalanul sétálva figyeli meg a társadalmat. A magyar nyelvben ennek nincs pontos megfelelője. A nagyvárosi, céltalan sétálás öröméért végzett nézelődés nálunk is ismerős, bár kevésbé tudatosított formában. A street fotó ebből a jelenségből alakult ki, mint a dokumentarizmus hanyag kistestvére, amely nem törekszik konkrét célokra, és bármily meglepő, nem politizál. Ennek ellenére nehéz nem észrevenni a társadalmi kontextust, amikor a valóság olyan amilyen. De milyen?
Street photo vs. dokumentarizmus
Az utcai fotózás, más néven candid vagy őszinte fényképezés, a nyilvános helyeken történő véletlenszerű találkozások és események spontán megörökítését jelenti. Bár a képek jellemzően spontán módon készülnek, a fotós stílusa és keretezése jelentős mértékben hozzájárul a végeredményhez.
Az utcai fotózás és a dokumentarista fotográfia hasonló műfajok, melyeknél sok az átfedés, ám mégis megfigyelhetők szignifikáns különbségek. A dokumentumfotósok jellemzően meghatározott, előre megtervezett üzenettel és szándékkal rendelkeznek, az adott téma rögzítését illetően. Ez a dokumentarista megközelítés leginkább az újságírásban és híradásokban érhető tetten. Noha itt sem beszélhetünk teljes objektivitásról, mivel az alkotónak mindig van valamilyen viszonya az ábrázolni kívánt témához, amitől nem tudja függetleníteni magát.
„Az, hogy dokumentarizmusról, művészetről vagy »street photography-ról« van-e szó, mindenki döntse el maga.
Én csak annyit remélek, hogy a képek láttán a nézőben esetleg új gondolatok is megfogalmazódnak arról,
milyen társadalomban élünk vagy éltünk az elmút 10 évben.” – Varga Balázs.
A dokumentarista alkotók célja gyakran a társadalmi változás előidézése vagy annak szükségességének kiemelése. Ezzel szemben az utcai fotózás reaktív természetű, és kevésbé foglalkozik a kép politikai üzenetével. Inkább a kíváncsiság vagy a kreatív kutatás hajtja, lehetővé téve egy viszonylag semleges, a társadalmat tükröző világábrázolást anélkül, hogy a képet manipulálná. Az utcai fotózás általában nem tartalmaz beállított pózokat, ezért a legőszintébb műfaj.
A 4BRO fotósokat bemutató sorozatában számos dokumentarista, street, és ezek átfedéseiben alkotó embert találhattok. Fred Herzog, Joel Meyerowitz, Bruce Gilden, Pau Buscató, René Maltête, Vladimir Milivojevich, ismertebb nevén Boogie, Letizia Battaglia, Gordon Parks, mind egyedi alkotók. Rátok bízzuk, hogy eldöntsétek, melyikbe mit láttok bele.
Mélység és élesség, avagy belső humor
Varga Balázs végzettségét tekintve szociológus, másrészről zenész (God & Monkey) és fotográfus. 2007-ben kezdett el komolyabban fényképezni, mégis közel tíz évet várt, hogy képeit megmutassa a világnak. A mai fotósok között ritka az ilyen önmegtartóztatás. Varga Balázs munkái rendszeresen jelennek meg külföldi és magyar művészeti magazinokban, online portálokon és kiállításokon. A 2014-ben létrehozott Norma kollektíva alapító tagja, amely az első magyar street fotográfiával foglalkozó csoport. Emellett a RANDOM Kortárs Alkotók Fotóművészeti Egyesületének is aktív tagja. Első önálló kiállítása 2022-ben volt látható Budapesten, Liminality címmel.
Balázs esetében nem elhanyagolható, hogy szociológiai megközelítést alkalmaz. Georg Simmel, a szociológia egyik nagy úttörője, még mielőtt a szakma statisztikákkal támogatott társadalommérnökséggé vált volna, rendre azt hangoztatta, hogy ki kell menni az emberek közé, csak úgy sétálni, különféle csoportok között mozogni. Ennek olyan egyedi és sajátos lecsapódásai lesznek, amelyeket az ember kezdetben nem is sejt. Sodródni kell az eseményekkel. Varga stílusa is ezt tükrözi: a fotósétákból kibontakozó véletlenekkel dolgozik.
Balázs egyik legnagyobb erénye, hasonlóan Bödőcséhez, abban rejlik, hogy képes észrevenni a „nyuszimotort”, azt a fura, szürreális, kicsit bárdolatlan magyar létet, amely egyszerre balkáni, de mégsem szlávos, ez magyar. A vurstlik népe és a kínai fröccsöntött giccs mindenütt jelen lévő szuvenírjei átalakítják az életünket körülvevő miliőt. Akárcsak az elektromos rollerek, amelyek mindenütt ott vannak, és a mindennapjaink részévé váltak.
„Természetesen a készítő nézőpontja és viszonyulása jelentősen meghatározza, hogy mi és hogyan kerül bemutatásra, viszont maga a befogadó is tényezővé válik a végeredmény szempontjából. Véleményem szerint a jó művészet mindig kritikus. Rá kell világítania sokszor nehezen megfogalmazható problémákra. Hozzáállásomban próbáltam olyan szempontból »demokratikus« maradni, hogy az embereket, állatokat, épületeket és tárgyakat egyenrangú fotóalanyként kezeltem.” – Varga Balázs.
A főszerepet nem mindig mi alakítjuk, lehet csak díszletek vagyunk a tárgyak életében.
