J. Grant Brittain a gördeszkás fotózás rektora. Munkássága azonban nemcsak a gördeszkaiparban, hanem a fotográfia egyéb területein is maradandó nyomot hagyott. Összekapcsolta a művészetet és a sportot, elmosva ezzel a két tárgykör közötti határokat. Fotói által a gördeszkázás nem csupán sport, hanem egy életforma kifejezőeszközévé is vált. Stílusa és technikái új perspektívákat nyitottak a sportfotózásban, a képalkotás terén pedig további inspirációul szolgáltak a következő generációk számára. Brittain az analóg korszak egyik kiemelkedő alakja. Egy legenda, aki legendákat teremtett. Többek között a sztárfotós, Atiba Jefferson is hasonlóképpen vélekedett róla.
„Az a szóbeszéd járta, hogy pont a legnagyobb deszkás magazinnál, a TransWorld Skateboardingnál dolgozó J. Grant Brittain mentorál embereket, puszta jófejségből. Fotósként mindannyian azt gondoljuk, hogy a mi fotóink a legjobbak, de gyakran még azon a szinten sem vagyunk, hogy ezt képesek legyünk megítélni. Grant helyrerakott.” – Jefferson.
„Álmodtam egy világot magamnak, és le is fotóztam” – Hugh Holland
A négykerekű fura falapon bűvészkedő fiatalok látványa már az első pillanattól fogva felkeltette a fotósok érdeklődését. Kalifornia hőskorát megörökítő cikkünkben Hugh Holland egy kívülálló szemszögéből láttatja ezt a világot, aki kvázi bebocsátást kért és kapott a deszkások zárt közösségébe. Akkor persze még nem sejtette, hogy ezek a fotók mekkora jelentőséggel bírnak majd. Arról pedig még álmodni sem mert, hogy ez a kis szubkultúra a jövőben a világtrendekre is hatással lesz. Brittain ezzel szemben aktív részese, sőt, formálója annak az iparágnak és kultúrának, amit ma gördeszkának hívunk.
Del Mar to worldwide
A planéta leghíresebb deszkás fotósa J. Grant Brittain 1955-ben született a kaliforniai San Diegóban, és ott is nőtt fel. Maga is deszkázott fiatalon, de megélhetésnek se a deszkázást, se a fotózást nem tartotta életszerűnek. Abban az időben nem is volt az. Szerencsére a sporttól egy pillanatra sem távolodott el, majd 23 évesen állást kapott az újonnan megnyílt Del Mar Skate Ranch-en (San Diego). Teljesen elmerülve a helyi gördeszkás közegben, mindössze hat hónappal később a barátjától kölcsönkért kamerával kattogtatta el első filmtekercsét.
„Fotós létem első másfél évében nem jártam fotózásra. Szóval csak pazaroltam a filmet. Nem sikerült rájönni, hogyan működnek a kamerák. Nem tudtam az f-stopokról (vagy f-szám) és a záridőről. Az egyetlen utasításom az volt, hogy a nap a hátad mögött legyen. Aztán a szobatársam egyszer megmutatta, hogy kell használni. Akkor egy új univerzum kapuja nyílt meg előttem.”
„Amíg a kólát és hot dogot árusító kis boltban dolgoztam, meglehetősen sok helyi lakoson, barátomon és profi deszkáson fejleszthettem fényképezési készségeimet. A műszakaim alatt kiosontam, és csak lőttem a képeket.” – mondja Brittain.
Mivel Brittain festőnek tanult, igen nagy mázlija volt a gördeszkás kultúrának, hogy egy olyan pasi fedezte fel ezt magának, akinek volt ízlése, és nem utolsó sorban elképzelése a téma képi világát illetően.
Tony Hawk vs Christian Hosoi & the Bulldozing of Del Mar Skate Ranch Part 2
Véletlenül szándékosan
„Akkoriban nem állt szándékomban karriert csinálni a deszkások fotózásából. Csupán ott voltam, de attól a naptól kezdve szerelmi kapcsolatban állok a fotózással.”
Brittain kapcsolata a fotózással egészen váratlanul kezdődött. A főiskola első félévében egy tanára változtatta meg a világgal kapcsolatos látásmódját.
„Bemutatta nekünk a fotográfia mestereinek munkáit, melyeket akkoriban nem lehetett oly könnyen beszerezni. Mindennel telítődtem, amit láttam, lassacskán aztán kialakult a saját ízlésem. Eddig művészetet tanultam, és részmunkaidőben dolgoztam a Skate Ranch-on, de amikor elkezdtem használni a fényképezőgépet, végérvényesen beleszerettem a fotózás közvetlenségébe.”
A sport iránti rajongástól vezérelve hamarosan azon kapta magát, hogy olyan képeket készít, amelyek túlmutatnak a puszta sporteseményeken. Fényképei a gördeszkás kultúra lényegét – lázadó szellemét, kreativitását és bajtársiasságát – fogták meg.
Néhány évvel később Larry Balma, a Tracker Trucks tulajdonosa megkérdezte Brittaint, lenne-e kedve beküldeni néhány fényképet az általa összeállított „hírlevélhez”. Ez a hírlevél lett a legendás TransWorld Skateboarding magazin első 44 oldalas száma. Hamarosan Brittain a kiadvány csapatának szerves részévé vált, és a következő 20 évben képszerkesztőként, valamint vezető fotósként dolgozott a lapnál. Ez idő alatt fényképei több mint 60 (!) szám borítóján szerepeltek, miközben eljutottak a világ számos pontjára. Idővel Brittain lett az egyik első professzionális gördeszka fotós.
Munkáit először az 1981-ben alakult Thrasher Magazine-hoz vitte, de ők nem láttak benne elég fantáziát, vagy csak szimplán nem értették a Grant által vitt irányvonalat. Még azért is küzdenie kellett, hogy fekete-fehér portréképeket rakhasson a színes magazinba. Miközben a TransWorldnél dolgozott, Brittain különféle skate-zineknek is biztosított tartalmat, többek között Steve Caballero SPEED Zine-jének, amely az 1980-as évek közepén jelent meg. Az évek során a TransWorld több tulajdonosváltáson esett át, mellyel a belső feszültség is egyre fokozódott, majd 2004-ben a Mike Mihaly, J. Grant Brittain és Dave Swift alkotta trió otthagyva a lapot megalakította a The Skateboard Mag névre keresztelt kiadványt, melyhez idővel a TWS akkori vezető fotósa, Atiba Jefferson is csatlakozott. A magazin 2017-ig jelent meg nyomtatott verzióban, majd miután együttműködési megállapodást kötöttek a Berrics-szel, a magazin megszűnt, és a Berrics weboldal részévé vált.
Push (to the limit?)
A TransWorld első húsz évének vezető fotósaként, képszerkesztőjeként és a The Skateboard Mag megalapítójaként végzett munkája örökérvényű hatást gyakorolt a gördeszkás média vizuális irányvonalára, és ezen keresztül magát a sportot is forradalmasította. Brittain nem csupán a tökéletes pillanatot ragadta meg, hanem a sport élvezetének szépségét is elénk tárta. Kulcsfontosságúnak tartotta, hogy a meditatív pillanatok is bekerüljenek a fősodorba.
1987-ben készült felvétele Tod Swankról ma már a deszkás világ egyik ikonikus fotója. Britain hetekig tervezte a híd környéki árnyékokat, tanulmányozta, majd ennek fényében instruálta Swanket, hogy merre menjen. Már az első pillanatban sejtette, hogy jó kép lesz belőle, de az utóélete tipikusan emberi. Idézzük a „mestert” szó szerint:
„Megmutattam a kiválasztott képet David Carson művészeti vezetőnek (később dizájnguru lett), aki el volt ragadtatva. Ő javasolta a TWS borítójára. Egy szerkesztői értekezleten mutattuk be a tervet, azonban a stáb többi tagja utálta. Konkrétan mindenki. Szerintük megszegte a magazin és egyben a gördeszkás világ összes etikáját – nem volt neon a borítón, ráadásul fekete-fehér, és mindezek tetejébe nem egy profi rider szerepelt rajta. Tény, hogy ez nem egy „fick-in-the-sky” akciófelvétel volt, amely egy deszkásról készült egy logóval ellátott lappal. Ennek ellenére mégis meglepett a többi munkatárs reakciója, az értekezlet pedig egyre hevesebb lett. Miután a találkozó véget ért, visszahúzódtam, abban a hitben, hogy a szóváltást követően a Push borítónk egy halott tervezési ötlet. Kemény szavakat használtam és dühös voltam! Nem fogtam fel, hogyan lehetnek ennyire korlátoltak. Aztán jött a meglepetés. Mégis borítóra került. Carson fogadást kötött, amit végül meg is nyert, mert imádta mindenki.
A coverhez kapcsolódó képaláírás a következő volt: „Nem számít, ki, hol és mi. Ez csak egy gördeszkás… és egy gördeszka.” A TWS magazin életének mindenképp az egyik legszebb borítója. Letisztult és valahogy végtelenül éteri.
Brittain hűen dokumentálta a gördeszka elmúlt négy évtizedes fejlődését, valamint olyan legendák felemelkedését, mint Tony Hawk, Steve Caballero, Christian Hosoi, Lance Mountain, Mike McGill és még sokan mások. Akár Rodney Mullen deszkás balettpózát örökítette meg, akár egy uszodai foglalkozást dokumentált, amely később szintén fotótörténeti tananyaggá vált, az általa készített képek megragadták a kor szellemét. A Push-on kívül híres még Rodney Mullen Freestyle Silhouette képe, Chris Miller Fullpipe fotója, és Tony Hawk 1983-as Sanoland-i portréja. Persze még legalább 100 képet tudnánk felsorolni.
Képek és idézetek az analóg korból
„Nos, ez nem olyan, mint a többi sportfotózás, mert a focinál és egyéb labdajátékoknál a fotósok nem rohangálhatnak a pályán. A deszkázásnál ez keveredik, az utcai deszkázás esetében pedig mindez fokozottan érvényes, odamész, egy környezetben vagy velük. Nagyjából vagy teljesen deszkásnak kell lenned, hogy ismerd a trükköket, a szögeket és az időzítést.” – mondja Brittain. „Sőt, te adsz ötleteket. Könyvet lehetne írni arról, hogy mennyi jó spot és kép ötlete ered valójában a fotósok elképzelései által.
„Ki kellett találnunk, hogyan fotózzuk utcai deszkázást. Az olyan emberek, mint Mark Gonzales, Natas Kaupas és Tommy Guerrero nemcsak sportolók, művészek is. Szóval valahogy rá kellett jönnünk, hogy miként lehet utcán izgalmasan és látványosan deszkázni. Végigéltem ennek az evolúcióját, ami a későbbiekben képek végtelen variációját hozta magával, ami a vert (félcső) ág esetében korlátozottan adott meg.”
„– Mennyiben változott számodra a fotózás azóta?
Minden gyökeresen megváltozott. Gyakorlatias és munkaigényes volt egy folyóirat elkészítése. Akkoriban még nem voltak számítógépek, így amikor elkezdtük szó szerint összerakni a magazint, az egészet kivágtuk és beillesztettük, mindezt nagy táblákon csináltuk. Ha hiba történt, egy elíráshoz ki kellett vágni egy betűt, és levilágítani újra. Végtelen pepecselés.”
„A TransWorld Skateboarding képszerkesztőjeként havonta több száz tekercs filmet rendeltem, és nagyon sokat fizettem az előhívásukért. Megpróbáltunk sorozatokat lőni, hogy a trükköket folyamatában láttassuk a képen. De ez nem sikerült mindig, így sok nyersanyag fogyott. Emlékszem olyan esetre, amikor egy trükkre 20 tekercs filmet pazaroltam el. Most minden a videóról szól, így nem kell többé sorozatokat fényképeznem. Most is szükség van jó képre, de régebben óriási igény volt a tartalomra. Ha valaki akkoriban címlapot, dupla oldalt, vagy interjút kapott, mindenki még évekig emlékezett rá. Ha februárban lett volna egy verseny, akkor valószínűleg csak áprilisban látnánk róla képeket. Merőben más világ volt. Most ez csak egyfajta hirtelen kipattintott tartalom”.
Istenem, olyan dolgokat látok az Instagramon, amelyek régen
borítónak számítottak. Meg kéne jobban becsülni a jó képeket.
Brittain kedven fotósai: Walker Evans, Bresson, Richard Avedon, Irving Penn, Bauhaus és Man Ray. Nem véletlen, hogy ő is a szép képek mestere.
„Személy szerint az 1980-as éveket a gördeszkázás aranykorának tartom.” – mondja Brittain. „Úgy gondolom, hogy a gördeszkázás egy hulahoppkarika-szerű divatos gyerekjátékból igazi sport és életmóddá vált. A trükkök fejlődtek, a terméktechnológia fejlődött, és a művészet, a zene és a divat pedig kiemelte a gördeszkát a vásári bohóckodásból. Az egész korszakot leforgattam, és láttam a skate-parkok megszűnését és az utcai deszkázás megjelenését az úttörőkkel – Mark Gonzales-szel, Natas Kaupus-szal, Tommy Guerrero-val – és a freestyle fenoménnal Rodney Mullennel.”
Ez a korszak a szemükben nemcsak érdekes, hanem szép is, melyet természetesnek veszünk, de ha akkor olyan, ma már általánosan is elismert művészek, mint Brittain nem örökítik meg, akkor most amatőrök rosszabbnál rosszabb képein nosztalgiázhatnánk. Köszönet a szépségért!
