Nem minden gördeszkás zenész, azonban akik a nyolcvanas és kilencvenes években voltak fiatalok, azok a zenészek közül jószerivel mindenki állt deszkán. Ebben az időszakban szinte elkerülhetetlen volt, hogy zenészként ne kerüljön egy gördeszka a kezedbe. Ha akartad, ha nem, odagravitált. A gördeszkakultúra centripetális ereje belerántotta a kezedbe a lapot.
Lehetne egy külön listát készíteni a pózerekről, de ez nem célunk; a cikkben szereplő képek nagy többsége nem marketing célzattal készült. A gördeszkázás mint jelenség minden fiatalt érdekelt egy kicsit vagy nagyon. Másfelől a zene meghatározó szerepet játszik a gördeszkás közegben. A deszkás videók zenéi az internet robbanása előtt igazodási pontok voltak.
Deszkás zene?
A gördeszkázás és a zene összefonódása egészen az 1970-es évekig nyúlik vissza, amikor a gördeszka kultúrája és a punkzene egymásra talált. Ahogy a szubkultúra a ’80-as és ’90-es években egyre szélesebb körben elterjedt, a gördeszka már nem csupán egy hobbi lett, hanem életmóddá vált. Napjainkban a gördeszka és a zenei szcéna számtalan módon kapcsolódik egymáshoz. Érdemes kiemelni, hogy a gördeszkázás sokak számára nem csupán egy sport, sokkal inkább életforma, melyhez nem kapcsolódik egyenviselet vagy hivatalos megjelenés – egyszerűen a hétköznapi, civil ruháidban gurulsz a barátaiddal. Ez óhatatlanul is magával hozza a divat és a közösségek különleges kapcsolatát.
A gördeszkázásban való elmélyülés egyúttal azt jelenti, hogy részesévé válsz egy meghatározó
közösségi élménynek, ahol a zene és a divat szinte elválaszthatatlanok egymástól.
A gördeszkázás a mai napig lehetőséget nyújt arra, hogy az egyén kilépjen a komfortzónájából, miközben a közösségek megőrzik sajátos szlengjüket, divatjukat és zenei ízlésüket, amelyek országonként és kultúránként eltérhetnek, de mindenhol élő és lélegző jelenségek maradnak. A legérdekesebb talán az, hogy ha valaki belekezd a gördeszkázásba, szinte elkerülhetetlenül találkozik a punkrockkal vagy a hiphoppal – ráadásul jó eséllyel ezek jobbik oldalával.
Skatepunk
A skate punk (más néven skatecore vagy skate rock) a punkrock szubkultúrájából született, amolyan alműfajként. Az 1980-as években kezdett a hatása igazán komolyabban látszani. Eredetileg a hardcore punk egyik változata volt, amely szorosan összefonódott a gördeszkás kultúrával, de az 1990-es évekre a skate punk dallamosabb irányba mozdult el, közelítve a pop-punk hangzásvilágához. Manapság a deszkás punk alatt rendszerint egy lightosabb punkzenét értenek (sajnos).
Az 1970-es és 1980-as évek eleji punkzenekarok, mint a Buzzcocks, a Descendents, az Adolescents, a Black Flag és a Circle Jerks, fontos szerepet játszottak a skate punk előkészítésében, noha magukat nem is sorolták közvetlenül ebbe a műfajba. A punk és a gördeszkás kultúra hatott egymásra, és ezek a zenekarok különösen népszerűek voltak a gördeszkások körében, ahogy általában az 1980-as évek keményvonalas punkzenekarai is. Fontos kiemelni, hogy a későbbi nagy kiadók által koreografált jelenetekkel ellentétben, amikor mindenki kezébe gördeszkát adtak, ezek a bandák valóban szoros kapcsolatban álltak a gördeszkás közösséggel és magukkal a deszkásokkal.
A valódi skate punk úttörői az 1980-as években a Big Boys, a Suicidal Tendencies, a JFA, a Germs, a Drunk Injuns és a Love Canal voltak, akik dalaikban konkrétan utaltak is a gördeszkázásra. Sok korai skate punk zenekar a hardcore punk mozgalom részét képezte, amely elsősorban Kaliforniában, Oxnard környékén alakult ki. Bár Washington DC, a Bad Brains, a Minor Threat, valamint New York olyan bandái, mint az Agnostic Front és a Cro-Mags is fontosak voltak a hardcore színtéren, ebben az összefüggésben most fókuszáljunk inkább a nyugati part skate punk világára.
A Bad Religion 1988-ban megjelent Suffer című albuma jelentős mérföldkő volt, amely elindította a skate punk dallamosabb irányzatát. Ez a stílus az 1990-es években olyan zenekarokkal vált egyre népszerűbbé, mint a NOFX, a Lagwagon, a Pennywise, a Face to Face és a No Use for a Name. Bár a sikerük miatt sok kritika érte őket, most, több évtized távlatából látható, hogy ezek a zenekarok valódi alakítói voltak a színtérnek. Az 1990-es években a skate punk a mainstreambe is betört, olyan zenekarok hatására, mint az Offspring és a Blink-182, akik nemcsak a toplisták élére repítették a műfajt, de a gördeszkás kultúrát is népszerűsítették.
A Tony Hawk’s Pro Skater videójátékok szintén elképesztő hatással voltak a skate punk terjedésére. A játékok révén milliók ismerkedtek meg a stílussal, és ha egy zenekar dala szerepelt ezekben a játékokban, az gyakran jelentős növekedést eredményezett a CD-eladásaikban. Nem csupán a skate punk, de más műfajok, például a hiphop előadók is profitáltak ebből a jelenségből.
A punkzene népszerűsége a 2000-es évek elején is folytatódott, bár ekkor megjelentek olyan irányzatok is, mint a Bam Margera köré épülő HIM, az AFI és az emo vonal, amely a punk egy rockosabb, de sokak szerint nyálasabb változatát képviselte – ami már nem igazán illett a klasszikus punk szellemiségébe. Mindezek ellenére a gördeszkás kultúra és a punk zene közötti szoros kapcsolat ma is él és létezik, továbbra is formálva és inspirálva a két világot.
Deszkás zenészek
Az olyan deszkások, mint Steve Olson, Steve Alba és Duane Peters segítettek a gördeszkázást a szörfözéstől a punk és indie-zene világába átvezetni, miközben a Led Zeppelint, a napfényt és a hullámokat a The Clash-re, a punkesztétikára és ska pepita mintázatokra cserélték.” – jegyzi meg találóan Iain Borden a „Skateboarding and the city” szerzője.
Az 1980-as évek végétől és az 1990-es évek elejétől a punkzene vált a gördeszkás kultúra zenei alapkövévé. A kapcsolat a két világ között természetes módon és szorosan összefonódott. A gördeszkás cégek által kiadott VHS-eken túl sokan saját házi videókat is készítettek a trükkjeikről, amelyekhez kedvenc zenéiket válogatták össze. Ezek a videók a Spotify előtti korszakban, egyfajta menő zenei lejátszási listaként is szolgáltak, irányt mutatva, hogy mely bandákat érdemes meghallgatni. Ha egy banda szerepelt egy gördeszkás videóban érdemes volt figyelmet szentelni nekik.
A videókban szereplő zenekarok tagjai közül sokan maguk is deszkáztak, például a Black Flag, a Descendents és a Faction is, amelyek valódi kapcsolatot ápoltak a gördeszkás világgal. A Faction tagjai között például ott volt Steve Caballero, aki a zenei és a gördeszkás szcénában egyaránt ikonikus figurává vált.
Itt vékony a határvonal, hogy ki zenész és ki deszkás, főleg a punkzenénél, ami nem egy olyan bonyolult ügy. Ennek ellenére észrevehetők a különbségek. Olyan zenekarok, mint a Suicidal Tendencies vagy a Sonic Youth valóban mélyen kapcsolódtak a gördeszkás kultúrához – például a Sonic Youth 100% című kislemezéhez Spike Jonze rendezett klipet, amelyben Jason Lee is szerepelt (róla bővebben olvashattok cikkünkben). Bár ezek a zenészek néha maguk is deszkára álltak, elsősorban mégis inkább zenészek maradtak.
Ugyanakkor a deszkás közösségek zenei ízlése nagyban befolyásolta, hogy mi számít menőnek a zenei világban, míg a zenészek hozzájárultak ahhoz, hogy a gördeszkás szubkultúra még inkább a figyelem középpontjába kerüljön. Rodney Mullen például gyakran deszkázott Sonic Youth dalaira, ami jól példázza a két világ közötti kölcsönhatást.
Az igazi kihívást azok a legendás deszkások jelentik, mint Mike Vallely, Sid Abruzzi, Ray Barbee, Tommy Guerrero, Tony Alva, Duane Peters, Matt Hensley, Steve Caballero, Chad Muska, akik nemcsak gördeszkásként váltak ikonná, hanem zenészként is maradandót alkottak. Számos zenekaruk és albumuk van, és mindkét területen kivételes eredményeket értek el. Chad Muska számára például különösen fontos volt, hogy megjelentesse saját beatalbumát, ami jól mutatja, hogy nem csupán melléktevékenységként tekint a zenére.
A helyzet azért bonyolult, mert léteznek olyan kocazenekarok is, ahol a tagok inkább csak hobbiból zenélnek – Tony Hawk is próbálkozott zenéléssel, ahogy Rob Dyrdek is, de ezek nem feltétlenül komoly projektek. Ezzel szemben olyan művészek, mint Tommy Guerrero, Matt Hensley vagy Duane Peters valóban komolyan veszik a zenélést, és zenei munkásságuk éppoly figyelemre méltó, mint a gördeszkás pályafutásuk. Ők ténylegesen komolyan vehető zenészek, akik a zenei világban is letették a névjegyüket.
Tommy Guerrero
Duane Petersről már korábban is írtunk, és érdemes megjegyezni, hogy számos formációban zenélt, amelyek közül az US Bombs és a Die Hunns kiemelkednek – ezek teljes mértékben komolyan vehető zenekarok. Tommy Guerrero mára egyértelműen zenészként definiálható, hiszen napjainkban elsősorban ezen a téren alkot. Mike Vallely nem olyan kiemelkedő tehetség a zenei világban, mint adott esetben Matt Hensley a Flogging Molly-val, akinek a deszkás karrireje mellett a zenei pályája is figyelemreméltó.
Flogging Molly – Drunken Lullabies
Ez önmagában is külön cikktémát érdemelne, ahogyan a keleti parti deszkások a kilencvenes években behozták a hiphopot a skate-videók világába, és ezzel elterjedt egy új zenei vonal a gördeszkás közegben. Az 1990-es évek különleges időszak volt, amikor szinte mindenféle zenére deszkáztak, de a hiphop beépülése a skate-kultúrába különösen meghatározóvá vált. Olyan előadók zenéi szerepeltek a videókban, mint Nas, Gang Starr, Mobb Deep vagy Big Pun, és ez a zenei választás szorosan összefonódott a gördeszkázás utcai vonalának felemelkedésével. A korábban domináló freestyle és vert deszkázás helyét fokozatosan átvette az utcai stílus, ami a kilencvenes években a skate-kultúra legnépszerűbb formájává vált.
Furcsa kanyarok és deszkás zenészek
A gördeszkázást mindig is az ellenkultúrával azonosították, így nem meglepő, hogy a gördeszkás zene is a lázadás és a mainstreammel szembeni ellenállás szellemében gyökerezik. Bár manapság a skate-zenét leggyakrabban a punkhoz vagy a hiphophoz kötik, az 1980-as években két váratlan zenei irány is beszivárgott a gördeszkás kultúrába. Az egyik a sport üzletiesedésével és nyálasodásával megjelenő rózsaszín popzene, a másik pedig a reggae. A reggae már a szörfös közösségen keresztül érkezett a gördeszkások világába, és egy időben viszonylag népszerűnek is számtott a ska-val egyetemben.
Az SMA Rocco Division gördeszkás csapata nagyban hozzájárult ehhez a trendhez, és a gördeszkás iparban dolgozók közül is sokan reggae-dalokat hallgattak, ezzel tovább erősítve a műfaj jelenlétét a közösségben.
Jeff Hartsel (World Industries, Rubbish Heap, 1989)
A gördeszkázás mellett maga a gördeszkás kultúra is jelentős hatást gyakorolt a szélesebb társadalomra és stílusra. Az 1970-es években, amikor a Vans korai cipői közül megjelent a híres pepita (checkerboard) változat, nos, az sem véletlen. Ebben az időszakban a ska-zene második hulláma zajlott az Egyesült Királyságban és az USA-ban, amely szorosan kapcsolódott a faji feszültségek leküzdésére irányuló mozgalmakhoz. A The Specials és más ska zenekarok a pepita mintát az egység és a rasszok közötti szolidaritás szimbólumaként használták. Ennek hatására a rajongók is elkezdték viselni a Vans Checkerboard Slip-On cipőt, így a mintázat szimbólummá vált a kultúrán belül. Ha már Vans, akkor a Vans Warped Tourt se felejtsük el, ami aztán végül is tökéletes árukapcsolás volt.
Zenész deszkások
Az, hogy Debbie Harry Thrasher pólót visel, vagy hogy Kanye West kezébe is gördeszkát adnak a trendi megjelenés érdekében, egy dolog. Hasonlóképpen, a Supreme régóta nem csak egy gördeszkás márka, és a Supreme deszkák a sztárok kezében már nem tükrözik a gördeszkás kultúra valódi lényegét. Másfelől viszont, amikor zenekarok, mint az Anthrax, gördeszka grafikás lapokat készítettek saját magukról, az egy autentikus és vagány gesztus volt, mivel a közönségük valóban őket hallgatta, és az üzenet szervesen kapcsolódott a kultúrához.
Vannak azonban olyan emberek, akik organikusan kötődnek a gördeszkás életstílushoz. A Red Hot Chili Peppers tagjai például ténylegesen szörföztek és gurultak deszkán, és Henry Rollins is valós kapcsolatot ápolt a gördeszkázással.
A korai Metallica-tag, és később a Megadeth frontembere, Dave Mustaine valóban szerette a gördeszkát, akárcsak James Hetfield, aki egyszer konkrétan eltörte a kezét egy gyakorlás során, ami miatt több koncertjük is elmaradt.
Még érdekesebb, hogy Tom Petty is szeretett gurulni – az öreg rocker tényleg érezte a deszkát. Ez az organikus kapcsolat a gördeszkázással sokkal hitelesebbé és izgalmasabbá teszi ezeket a zenészeket, mint a felszínes próbálkozások.
Na, de van egy külön kategória, ami talán még izgalmasabb: nem csak deszkások vannak, akik jól zenélnek, hanem zenészek is, akik valóban jól deszkáznak. Például Ron Emory a TSOL-ból és Chuck Treece a Bad Brains-ból nem csak markolászták a deszkát, hanem értékelhető tudással bírtak, valódi gördeszkások voltak. De ide sorolható Chino Moreno is a Deftones-ból.
Az igazi meglepetések viszont máshonnan érkeznek. Az újvonalas neo-hippi indie ikonja, Devendra Banhart, nem csak Natalie Portmant pörgette, hanem a deszkát is. Banhart gyerekkora óta deszkázik, és még a turnéira is magával viszi a lapot. A haverjai között több deszkás is van Laban Pheidias egyenesen az egyik legjobb barátja.
Devendra Banhart Learning To Shred
Ambrose Kenny-Smith még ennél is durvább. Ő konkrétan majdnem pro lett Ausztráliában, de végül az utóbbi évek egyik legszorgalmasabb és őrültebb zenekarát a King Gizzard and the Lizzard Wizzardot választotta.
Ambrose Kenny-Smith | 2009
Franz Lions a Turnstile basszusgitárosa szintén komoly szinten gurulgat, nem egy hónaljdeszkás. Rendesen figyeli a helyeket, amikor turnéznak, hogy hol lehet egy jó spotot találni a gyakorláshoz.
Turnstile – Bomb / I Don’t Wanna Be Blind
Manapság már teljesen természetes látvány, ha egy zenész gördeszkát ragad, de nem volt ez mindig így. A kosárlabdát vagy focilabdát többnyire beleadják a zenészek kezébe, de a gördeszkát ők maguk kapták fel.
Egy biztos, ha nem találsz a kedvenc zenészedről képet, ahogy gördeszkázik, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem is zenész. Mert úgy néz ki tényleg minden zenész gördeszkázik, a lista szinte végtelen.
