Számos alkalommal foglalkoztunk már a kaliforniai bandakultúrával, a lowrider világgal, valamint a chicano kultúrával, miközben egy bizonyos fotós neve rendre szembejött velünk. Ő Merrick Morton. Ezzel a cikkel már-már tartozunk neki – így régi adósságunkat rójuk le most. Morton 40 éven át dokumentálta a dél-kaliforniai utcai bandák életét. Akkor tette le a kamerát, amikor Estevan Oriol épp felvette. Róla szintén írtunk. Bár Morton neve nálunk kevéssé ismert, meglepő módon az Egyesült Államokban is főként hollywoodi munkássága miatt vált ismertté. De ki ez a rejtélyes figura a fényképek mögött?
Merrick Morton (1955) Los Angelesben született és nőtt fel; dokumentumfilmes, utcai fotográfus és több mint 90 film werk fotósa. Az 1980-as évek dél-kaliforniai barrióiról és Kelet-Los Angeles közösségeiről készült fényképei intimebb bepillantást engednek a város ritkán látott világába. Most, hogy nyilvánvalóvá vált, mily kevés hiteles dokumentum maradt fent abból az időszakból, Morton munkásságának jelentősége még inkább felértékelődik.
Érdekes módon ismertségét kezdetben nem szociális témájú képeivel, hanem bebörtönzött férfiakról és nőkről készített portréival szerezte, amelyek a néző számára olyan világokat tárnak fel, amelyekbe jó esetben soha nem léphetne be.
Morton egyéb fotóesszéi között szerepel a Kaliforniai Állami Pszichiátriai Kórház elhagyatott osztályainak dokumentálása, valamint az 1980-as és 1990-es években Mexikóba és Kubába tett utazásai. Társalapítója a Society of Motion Picture Still Photographers szervezetnek és az LA Six Los Angeles-i utcafotós kollektívának. Jelenleg a mexikóvárosi cholo kultúrát örökíti meg.
L. A. láthatatlan világai
Morton egy igazi angeleno a völgyből, de nem abban az értelemben, ahogyan mi gondolnánk. Bár helyi lakos, Amerika erősen szegregált közegében nőtt fel, ahol az emberek nem léptek be bizonyos zónákba. Így éltek egymás mellett, zárt közösségekben. Ma már oldódott a helyzet, az internet is kaput nyitott, de korábban ez a zártság sokkal szembetűnőbb volt; tehát nem egy olvasztótégelyről beszélünk, hanem sok kis szigetszerű közösség létezett.
„Egy színész és egy burleszk előadóművész fiaként azt hiszem a DNS-em már előrevetítette a jövőmet. Nyolcéves koromban kezdtem el fotózni műanyag katonák és dinoszauruszok jeleneteit, tizenhárom évesen pedig már magam dolgoztam fel a saját fekete-fehér filmjeimet. A középiskolában fotóórákon vettem részt. Itt kezdtem érdeklődni a világ felfedezése iránt, ami túlmutatott a mindennapi környezetemen – a társadalom peremvidéke felé húzva. Így jutottam el oda, hogy egy osztálytársammal és közeli barátommal együtt a Skid Row-n (Los Angeles legnagyobb nyomornegyede) kezdtem fotózni. Ez volt az első tapasztalatom utcai művészként.”
Mielőtt Merrick Morton a klikkek és bandák életének dokumentálásába kezdett volna, egy kaliforniai ösztöndíj révén pszichiátriai intézményekben készített fotókat. Eredetileg nem tervezte, hogy Kelet-Los Angeles, a White Fence és Maravilla bandák, valamint az utcai élet krónikása lesz. Érdeklődése e téma iránt akkor kelt életre, amikor meglátogatta John M. Valadezt, a Los Angelesben élő realista festőt, aki az 1970-es évek Chicanx művészeti mozgalmának meghatározó alakja volt. Valadez karaktere visszaköszön a Vér kötelez című filmben is.
„Úgy éreztem, le kell őket fényképeznem – olyan stílusosak,
anélkül hogy tudatában lennének, mennyire egyediek.”
– mondta a Valadez alkotásaiban szereplő cholos–ról és cholas-ról. Persze ez a stílus ma közismert, és mi is írtunk a pachuco-król de ez régebben másképp volt.
Ösztöndíjas munkája során kialakult kapcsolatai Mortonnak segítségül szolgáltak a Kaliforniai Állami Büntetés-végrehajtási Minisztérium falai közé bejutni, ahol találkozott Gerald Ivory javítótiszttel, aki lehetővé tette számára, hogy együtt látogassák meg a feltételesen szabadlábra helyezetteket. Valadez mellett ez volt Morton másik „kapuja” a bandák világába, így kerülhetett közel a Surrenos bandák tagjaihoz és családjaikhoz. Különösen szívszorító és érdekes fordulat, hogy állami szinten végül nemet mondtak a projektre, sőt, megtiltották Ivory-nak, hogy Mortont magával vigye. Ennek ellenére mindketten kitartottak amellett, hogy az emberekre emberként tekintsenek, nem pedig elítéltként vagy potenciális veszélyforrásként.
Morton portrékat készített azokról, akik olyan hírhedt bandák tagjai voltak vagy kerültek kapcsolatba velük, mint az Elm Street Watts, a Venice Locos, a White Fence és a Florencia 13. A Varrios cikkünket különösen ajánljuk, az segít megérteni merre is járt. A puszta véletlen folytán épp Los Angeles legősibb bandái közé csöppent, olyan csoportok közé, amelyek akár 1913 óta folyamatosan jelen vannak. Fontos megjegyezni, hogy ezek a közösségek nem mind bűnbandák. Morton egyedülálló lehetőséget kapott, hogy megörökítse mindennapjaikat: a baráti beszélgetésektől és családi grillezésektől kezdve egészen a temetésekig és a rendőrséggel való összetűzésekig.
Morton nem az egyetlen volt, aki felhívta a figyelmet a chicano világ ezen szegmensére abban az időszakban. Több művész is analizálta és bemutatta a kultúrát: az Asco csoport, Carlos Almaraz, a Self Help Graphics alkotói, valamint az említett John Valadez, aki a pachuco kultúrát örökítette meg. Ami azonban különlegessé teszi Morton képeit, hogy a többiekkel ellentétben ő nem idealizálta ezeket a karaktereket. Így néztek ki, így öltözködtek és így éltek valóban – ezek a képek hitelesek, mentesek a romantizálástól, ami alapvetően fontos ahhoz, hogy megértsük. Ma már egyfajta gettó-romantika övezi ezt a világot, de akkoriban, ha így öltözködtél, kívülállónak számítottál.
Ő és Ivory – akivel Morton elmondása szerint szoros barátságot alakítottak ki – azzal kezdték, hogy ellátogattak Los Angeles déli és keleti közösségeibe. Elsőként klasszikus portrékat készítettek az Obregon Park környékén, de nem tolakodtak be rögtön a helyiek személyes terébe. Ez a fokozatos, tiszteletteljes megközelítés rendkívül hatékonynak bizonyult.
„Apám mesélte, hogy ez a fickó egyszer csak feltűnt a semmiből egy kamerával, és Los Angeles városrészeit akarta megörökíteni. Jószívű volt, családi portrékat is készített, ingyen” – mesélte Breanna Quintero, aki részt vett Morton nemrégiben megrendezett Cliquas könyvbemutatóján és fotókiállításán. Apja Carsonban nőtt fel, és Morton az 1980-as évek elején fotózta le őt a Victoria Parkban.
„Az embereknek meg kell érteniük, hogy a környékbeli gyerekeknek, köztük apámnak, nem volt fényképezőgépe, mert nem engedhették meg maguknak. Hálás vagyok, hogy Merrick megörökítette őt; ez egy darabka abból, ahogyan felnőttem” – tette hozzá Quintero. „Ezek a képek életre keltették az emlékeit és a történeteit.”
Nem telt sok időbe, hogy Morton egyszerűen „A fickó” néven legyen ismert a környéken, akiről hamarosan mindenki tudta, hogy a bandák életét dokumentálja.
Ahogy lassacskán elnyerte a helyiek bizalmát, megnyíltak előtte, így lehetőséget kapott, hogy otthonaikban vagy más személyes tereikben látogassa meg őket. Egy helyi latino megjegyezte, hogy a fekete pártfogó felügyelő és a fehér fotós párosa számukra is különleges és szokatlan jelenség volt – egy új világ ígérete, amelyben nem csupán egymás mellett, hanem együtt is lehet élni.
„Ők is érdekesnek találtak minket, mert Ivory fekete, én pedig fehér vagyok, és amikor az emberek megláttak minket az utcán, gyakran odajöttek, és megkérdezték: ‘Kik vagytok ti?‘” – meséli Morton.
Morton szerint egyik előnye az volt, hogy abban az időben még nem volt jellemző, hogy az embereknek fényképezőgépük legyen, mint manapság, az okostelefonok korában. Sokaknak egyszerűen nem volt fényképe sem önmagáról, sem a családjáról.
Morton Los Angeles határain túl az egész Sureños világot és a dél-kaliforniai bandaéletet is dokumentálta. Számos kiadványa jelent meg a témában, de az egyik legkiemelkedőbb, a Clique: West Coast Portraits From the Hood, 1980-1996. Ez a kötet több szempontból is rendkívüli; olyan alapos betekintést nyújt a bandák világába, amilyen még a rendőrségi tanulmányokban sem található. Egy igazi, nagybetűs szociofotó gyűjtemény, amely a divat, közösségek, trendek és családok változásait is érzékletesen bemutatja. Az akkor még kevésbé ismert tetováláskultúra, az öltözködés, hajviselet, sminkek, és a bandák jelrendszerei mind megörökítésre kerültek.
A drogjárvány egy teljes generációt pusztított el, és a város utcái háborús övezetté váltak. Morton gyakran volt rossz helyen, de jó időben. Az egyik fényképen egy idős házaspár látható, ahogy otthonuk verandáján állnak, miközben egy lövöldözés áldozatának élettelen teste fekszik a járdán. Egy másikon egy San Diego-i Barrio Logan Heights-ból származó bandatag vár kezelésre egy körzeti kórházban, miután megkéselték.
„Megfigyelőként mindig kívülről kezdek, és kivárom, hogy hozzáférést kapjak” – mondta Morton. „Nem megyek be céltalanul valahova, és sosem próbálom meg átvenni az irányítást. Számomra ez a tiszteletről szól. Ha megmutatod, hogy tiszteled őket, ők is tisztelni fognak téged.” – Merrick Morton
Holy Hood vs. Hollywood
Senki sem fizetett Morton fotós tevékenységéért; mindezt szabadidejében végezte. 1984-ben azonban szabadúszóként csatlakozott az L.A. Weekly-hez, ami sorsfordítónak bizonyult számára. Az alternatív hetilapban közölt képei felkeltették Taylor Hackford és Luis Valdez – a La Bamba producere és forgatókönyvírója – figyelmét. (A La Bamba egy 1987-es amerikai életrajzi dráma, amelyet Luis Valdez írt és rendezett, és amely Ritchie Valens, az amerikai chicano rock and roll sztár életét és rövid karrierjét mutatja be.) Ezzel Morton belesodródott a nagybetűs Hollywood világába.
„[Hackfordnak] tetszett a munka, amit akkoriban Mexikóban készítettem, a bandákon kívüli felvételeim is felkeltették az érdeklődését, így felvettek erre a munkára” – mesélte Morton. „Akkoriban egy fényképezőgép-üzletben dolgoztam, ahol közel sem kerestem annyit.”
Merrick Morton neve több mint 90 különböző film és televíziós produkció mellett szerepel az IMDb-n – és nem akármilyen filmeknél. A listán olyan címek szerepelnek, mint a Színek, A nagy Lebowski, Harcosok klubja, A vér kötelez, Az aszfalt királyai, és Rómeó és Júlia. A Vér kötelez kultikus klasszikus elkészítésében különösen nagy szerepe volt: az ő kapcsolatai révén sikerült hiteles karaktereket bemutatni.
Morton az 1990-es évek végén szüneteltette a Los Angeles-i utcai bandák dokumentálását, és ekkor már szinte teljesen a filmiparra összpontosított. 2017-ben azonban újra felelevenítette régi munkáit: elkezdte posztolni képeit az Instagramon, ahol rövid idő alatt közel 70 000 követőt szerzett. Azt mondja, a közösségi média platformja lehetőséget adott számára, hogy újra kapcsolatba lépjen néhány régi ismerősével a barriókból.
Mi casa su casa
„Amikor először beléptem ezekbe a negyedekbe, az erőszak törzsi jellegű megnyilvánulása félelmet keltett bennem” – mesélte Morton. „De hamar rájöttem, hogy ez csak egy apró szelete ennek a világnak, és éppen a crack-járvány kellős közepén voltunk, ami messze nem normális állapot. Valójában minden itt a családról, a kultúráról és az örökségről szól. Remélem, hogy ezek a történetek is átjönnek a képeimen.”
Ivory, aki felügyelőtisztként dolgozott, hasonló tapasztalatokról számol be. Gyakran már eleve problémás, traumatizált családok gyermekei ezek a fiatalok, akik később továbbviszik ezeket a mintákat. „Az erőszakkultúra a lelkekbe csöpögtetése lassan történik meg, majd szinte kötelezővé teszi a bosszúkultúrát, megnyitva ezzel egy végtelen erőszakspirált. De ezek csak a látványos hírek – 100 emberből 1 ilyen, ám a média ezt kedveli, és nem beszél a többi 99-ről, akik ebben kell éljenek.”
Amikor arról kérdezték Mortont, hogy valaki aggódott-e amiatt, hogy munkája kihasználja vagy dicsőíti a bandákat és az erőszakot, ő hangsúlyozta, hogy csak dokumentált: „A képek néha arra szolgálnak, hogy beszélgetést indítsunk arról, hogyan állíthatjuk meg a bandaháborúkat, vagy miért is ölnek az emberek.”
Morton abban a reményben publikálja munkáit, hogy olyan emberekhez is eljut, akik nem ismerik ezt a fajta életet. „Próbálok valamilyen párbeszédet provokálni.” – mondja.
Marcos Cazarin számára, akit Morton 1986-ban megörökített, a fotós munkája nem kizsákmányoló, hanem dokumentáló jellegű. Cazarin, aki a kiállítás megnyitóján is részt vett, elmondta, hogy a kép – amelyen két barátjával pózol egy Jézus keresztre feszítését ábrázoló falfestmény előtt (lásd a cikke elején) – arra az életre emlékezteti, amelyet maga mögött hagyott.
A közelmúltban Morton számos egykori alanyával, valamint azok családtagjaival vette fel újra a kapcsolatot az Instagramon és a Facebookon keresztül. A régi fotók felidéztek szép, de egészen döbbenetes történeteket is. Morton annak idején börtönökbe is bejárt fotózni, ahol a fogvatartottak gyakran állították magukról, hogy ártatlanok. De mi van, ha valaki tényleg az?
„Még te sem ismersz – csak azt tudod, hogy a halálsoron vagyok. Így hát az a benyomásod, hogy öltem, és rossz ember vagyok. Igaz? De mi van, ha soha nem öltem – mi van, ha nem kaptam tisztességes eljárást? Akkor is rossz embernek tartanál? Mi lenne, ha?” – mondta Glenn Ford Mortonnak. Ez a gondolat mély nyomot hagyott benne, noha akkor még nem tudott mit kezdeni vele.
A történet keserű csattanója jóval később, 2014-ben következett be: Glenn Fordot 1984-ben ítélték el gyilkosságért, majd több mint harminc évet töltött a halálsoron. Végül felmentették, és a börtönből való távozásakor mindössze egy 20 dolláros ajándékutalványt kapott. Szabadulása után egy éven belül meghalt rákban.
Morton monográfiái évtizedekre visszanyúló fényképeket gyűjtenek egybe, melyek nemcsak alapos dokumentációi e közösségeknek, hanem azok szellemiségét is megragadják. Bár manapság a vintage képek reneszánszukat élik, nem feledhetjük, hogy egykor a mainstream amerikai média szinte teljesen figyelmen kívül hagyta a chicanókat, másodrendű emberekként kezelve őket. Morton fotóit először az LA Weekly és a Rolling Stone publikálta – akkoriban, amikor a főáramú média még nem adott teret ezeknek a közösségeknek. Végül a kétezres évek elején egyre több figyelem irányult ezekre a fotókra, és mára Morton képei a Time Magazine, a Los Angeles Times, a The Guardian, és a Vanity Fair oldalain is megjelentek.
Fontos azonban megjegyezni, hogy ezt megelőzően, egy olyan spanyol nevű városban, amelyet spanyolok alapítottak, a Los Angeles Times szerkesztői még nem érdeklődtek a cholo kultúra iránt. Morton munkáival arra törekedett, hogy ezeknek a városrészeknek és lakóiknak a kulturális identitását hitelesen ábrázolja és megőrizze emléküket. A képeken túl családi történetek, emlékek, bulik és tragédiák sorakoznak.
Napjainkban Merrick visszaigazolást kapott magától a chicanóktól is, Richard Cabral az ő képeit használta, hogy beszéljen a sorsáról, a családjáról és a szűkebb-tágabb pátriájáról. Ez a kultúra, nem egy retró emlék, ma is élő, vibráló egész. Morton képei hiteles ablakokat nyitnak erre a világra.
