A francia illusztrátor és art director azok közé tartozik, akik a mesterséges intelligencia által generált képek dömpingje közepette sem veszítették el jelentőségüket. Munkái arra emlékeztetnek, hogy az eredeti gondolatot, az egyéni látásmódot és a saját vizuális nyelvet továbbra sem lehet algoritmusokkal helyettesíteni. Bonhomme képi világa a szürrealizmus, a pop-art és a kortárs digitális illusztráció fúziója. Érdemes elveszni benne, és megtalálni azt, ami neked való. Ha szeretsz ismeretlen világokban utazni, álomszerű történeteket megfejteni – jó helyen jársz.
Olivier Bonhomme 1986-ban született Montpellier-ben, Franciaországban. 2010-ben diplomázott a nagy múltú École Émile Cohl művészeti iskolában, majd illusztrátorként és art directorként kezdett dolgozni nemzetközi megbízóknak, újságoknak, stúdióknak és videojátékos projekteknek.
2012-ben társalapítója lett a BK Studio kollektívának is, amely az illusztráció, az animáció, az interaktív technológiák és a színpadi vizuális megoldások határterületein alkot. Munkáik jól mutatják, hogy a digitális művészet folyamatosan új irányokba fejlődik: nem pusztán képek készülnek, hanem komplett vizuális élmények.
Bonhomme saját magát jazzrajongóként és „stripe addictként”, vagyis a csíkok megszállottjaként jellemzi. Ez persze nem valamilyen félreérthető célzás, hanem a frankofón képregény egyik legismertebb vizuális hagyományára, a ligne claire stílusára utal.
A ligne claire – magyarul tiszta vonal – a belga képregényből indult, legismertebb képviselője pedig Hergé, Tintin megalkotója volt. A stílus legfőbb jellemzője, hogy egyenletes vastagságú, határozott fekete vonalakkal választja el a formákat, miközben teljesen mellőzi az árnyékolást és a tónusátmeneteket. A szereplők gyakran rajzfilmszerűen egyszerűek, ám az őket körülvevő hátterek és tárgyak rendkívül részletgazdagok, valósághűek és geometrikusan pontosak.
Az elmúlt évtizedekben a ligne claire számtalan irányzatra bomlott, mégis máig meghatározó része a francia–belga képregénykultúrának. Bonhomme ezt az örökséget nem másolja, hanem továbbgondolja: a klasszikus tiszta vonalakat szürrealista ötletekkel, vibráló színekkel és kortárs digitális technikákkal vegyíti. Ettől lesz első pillantásra is felismerhető minden munkája.
A francia–belga képregény hagyománya alapvetően más utat járt be, mint az amerikai vagy a japán. Míg utóbbiak gyakran a dinamikus akcióra, a látványos mozgásra vagy az expresszív karakterábrázolásra építettek, addig Európában a tiszta vonalvezetés, a precíz kompozíció és a világépítés vált meghatározóvá. Egy-egy panelen nem csupán szereplők jelentek meg, hanem komplett univerzumok: aprólékosan kidolgozott városok, futurisztikus gépek és olyan építészeti részletek, amelyek sokszor az arab vagy a gótikus építészet geometrikus gazdagságát idézték. Philippe Druillet (cikkünk róla ITT) monumentális látomásai ennek talán a leglátványosabb példái.
Ez a vizuális szemlélet a hetvenes–nyolcvanas években valóságos forradalmat indított el a science fiction és a fantasy illusztráció világában. Hatása messze túlnőtt Franciaország határain: számos alkotó merített belőle, és a japán képregény is nyitottan fogadta ezt az európai látásmódot. Nem véletlen, hogy Katsuhiro Otomo munkásságában (róla ITT olvashatsz) is sokan felfedezik a francia–belga iskola hatását, még ha saját stílusát végül teljesen egyedivé is formálta.
A 4BRO hasábjain az elmúlt években mi is többször visszatértünk ehhez a különleges vizuális örökséghez. Írtunk Moebius, Philippe Druillet és Jean-Claude Mézières munkásságáról, de foglalkoztunk olyan alkotókkal is, mint Kilian Eng vagy Pascal Blanché. Nem nagyon találsz ilyen gyűjteményt magyar nyelven, ezért ha érdekel a francia szürreális sci-fi vagy a ligne claire stílus, itt tobzódhatsz benne.
Nem véletlen tehát, hogy interjúiban a legkorábbi inspirációi között is ezt a hagyományt említi: „Elsőként az európai képregények hatottak rám. Emlékszem, órákra elmerültem a Tintin olvasásában, ami végigkísérte a gyermekkoromat. A vonalak gazdaságossága, a rajzok és a színek pontossága, valamint Hergé stílusának letisztultsága alapvetően formálta a látásmódomat. Később felfedeztem a 20. század nagy képregényalkotóit – Moebiust, François Boucq-t, Marc-Antoine Mathieu-t, Nicolas de Crécyt és másokat –, ezzel párhuzamosan pedig a képzőművészet jelentős irányzatait is. René Magritte szürrealizmusa és Edward Hopper különös hangulatai ugyanazokat az érzéseket idézték fel bennem, amelyeket korábban a képregényekben találtam.”
Bonhomme munkáiban ma is jól felismerhető ez a szerteágazó hatás. A ligne claire hagyományából a tiszta, fegyelmezett vonalvezetést örökölte, amelyet szürrealista ötletekkel, pop-artos színhasználattal és kortárs digitális látásmóddal ötvöz. Képei egyszerre precízek és álomszerűek: minden részletük gondosan megkomponált, miközben a valóság szabályai folyamatosan feloldódnak bennük.
Alkotói kíváncsisága messze túlmutat a papíron. A társalapítóként létrehozott BK Studio révén illusztrációit monumentális videómapping-projektekké, színházi látványvilággá és interaktív digitális installációkká alakítja. Ezek a munkák jól mutatják, hogy számára az illusztráció nem végállomás, hanem kiindulópont.
Munkáit a világ vezető lapjai is rendszeresen közlik. Illusztrációi megjelentek többek között a The New York Times, a The Washington Post, a Le Monde, a GQ és a The Telegraph hasábjain, miközben olyan nemzetközi márkákkal dolgozott együtt, mint az Apple, a Dr. Martens, az IBM, a Motorola, a Xerox vagy a francia államvasút, az SNCF.
Bonhomme egyes képeire gyakran mondják, hogy szinte hallani lehet őket. Mintha a ritmus, az improvizáció és a dallam nem hangokban, hanem vonalakban, színekben és kompozíciókban szólalna meg.
Ez egyáltalán nem véletlen. Bonhomme több mint húsz éve szaxofonozik, és a jazz máig meghatározó része az életének. A bebop és a swing lüktetése nemcsak a fülében, hanem a rajzaiban is ott él: vibráló vonalvezetésében, ismétlődő motívumaiban és abban a különös szabadságban, amely minden munkáját áthatja.
Kevés olyan kortárs illusztrátort találni, akinél a jazz ennyire természetes módon épül be az alkotói gondolkodásba. Bonhomme esetében ez nem egy jól hangzó életrajzi adalék vagy interjúkban ismételgetett motívum, hanem életének és művészetének szerves része. Talán ezért érdemes inkább őt magát idézni: „Aztán jött a tanulmányok ideje, és némileg küzdelmes volt választani a zene és a vizuális művészetek között… Sok évnyi habozás után úgy döntöttem, hogy mindkettőt megtartom, és soha nem engedek el semmilyen szenvedélyt. Ez lett az egyik személyes szabályom.”
A zenéről szinte minden interjújában szó esik. Nem mellékes hobbinak tekinti, hanem ugyanannak az alkotói folyamatnak a másik oldalának. „A zene mindig is része volt a vizuális munkáimnak, és fordítva is igaz. Valójában hiszem, hogy a formák létrehozásának szabadsága bizonyos korlátokat, szókincset és nyelvtant igényel. Ez közös a jazzben és a rajzolásban. Tanuld meg a harmóniát az egyik oldalon, az arányokat a másikon. Ez tényleg olyan, mint egy idegen nyelv elsajátítása. A jazz azonban mindenekelőtt a szabadság egyik formája, és tudni kell, hogyan szabaduljunk meg az akadémiai szabályoktól ahhoz, hogy kibontakoztathassuk a bennünk rejlő lehetőségeket.”
Ugyanez a gondolkodás a rajzolásról és a képi látásmódról vallott nézeteiben is visszaköszön. Bonhomme nemcsak kivételes alkotó, hanem meglepően mélyen gondolkodik arról is, mit jelent létrehozni valamit: „Emlékszem, mekkora hatással volt rám Bill Evans előszava Miles Davis Kind of Blue című albumához. Ebben a jazz-zenész játékát a japán kalligráfus ecsetvonásához hasonlítja. Egyetlen gesztus, egyetlen mozdulat – nincs visszaút. Vállalni kell a hibát, és a lehető legőszintébb módon kell kifejezni önmagunkat. Bizonyos értelemben a zene a rajzolás ellentéte, hiszen nem ugyanazokra az érzékekre hat. De ha egy kicsit a szinesztézia felől közelítünk, akkor a hangokat színekként, a vonalakat pedig ritmusokként is meg lehet élni.”
Talán ez a gondolat foglalja össze legjobban Bonhomme egész életművét. Képei egyszerre szólnak a szemhez és a képzelethez; nem pusztán illusztrációk, hanem vizuális improvizációk, amelyekben a ritmus, a forma és a szín ugyanannak a nyelvnek a különböző dialektusai.
Zárásként pedig ismét érdemes átadni neki a szót, mert nagyon pontosan tudja lekottázni a gondolatait is: „Bizonyos értelemben a művészet lehetővé teszi számunkra, hogy a jelen eseményeit nagyobb távolságtartással, ugyanakkor tisztábban szemléljük, és ezáltal filozofikusabban is gondolkodjunk róluk. A racionalitás azonban nem mindenre ad választ. A művészet minden formájában jó ok arra, hogy higgyünk az emberi lét szépségében. A társadalom és a kultúra formálja a művészeket, a művészek pedig formálják a társadalmat. Ez egy kölcsönös függés – és talán éppen ettől működik.”
