Barion Pixel

Nyolc hegy a kilencedik hegy nyomában

Benedek Csanád

2023.10.12.

8.5 perc

A Nyolc hegy, avagy a Le Otto Montagne igazi csemege filmrajongóknak. Ritkán látni ma már ilyen saját sodrást követő filmet. Ha valahol repedés van a mátrixban, akkor a 4BRO ott terem és kinéz, hogy lássuk mi az, ami beszivárog a jól felépített fogyasztói kosarunk résein.

Hegymászós filmekről amúgy többször is írtunk, de ez elsősorban belső utazás. Ha kimondottan klasszikus hegymászós filmekre vágysz, nem tudom van-e jobb gyűjtemény az oldalunknál. 10+1 hegymászós túrafilm, amit szó szerint adj a bakancslistádhoz; Hegyek és emberek; Az istenek hegycsúcsa; 14 hegycsúcs: Semmi sem lehetetlen, Jurek; Karnicar stb. Mindegyiket ajánljuk, de most 14 helyett „csak” nyolcról lesz szó. Bár a lista mutatja, a túra és a hegymászófilmek kimondottan érdekelnek minket, itt egészen másról van szó. Egy barátság történetén keresztül kinyílik az egész világ. A hegyek csak díszletek, avagy maga az emberi lét egy pici kis díszlet a hegyekhez. Jó kérdés, saját célunk, céltalanságunk a nagyító alatt.

Európa: nézz fel rá, hogy lenézhess rá!
Gyakran hallani, hogy az új olasz mozi évek óta lendületben van. A szent és a farkas (Lazzaro Felice); Teljesen idegenek; Gommora; Sorrentino vagy a Taviani-testvérek filmjei mind erős munkák és világhírűek. Ennek a vonulatnak kiemelkedő csúcspontja a Nyolc hegy című film, amit az olaszok sajátjukként ünnepelnek. De ünnepelhetjük mi is, mert ez egy összeurópai filmsiker, Belgium és Franciaország ugyanúgy támogatta és magáénak érzi az olasz alapanyagokból, olasz hegyekben főzött alkotást. Arról nem is beszélve, hogy a kiejthetetlen nevű Van Groeningen (fon khrönyingen, de inkább úgy ejtsd mintha köhögnél) és Charlotte Vandermeersch (vönmeörshsh, szintén prüszkölve ejtve) bizony flamand belgák vagy belga flamandok. Én már csak ezt vallon. (bocs)

Az Alabama és Monroe, valamint a Csodálatos fiú rendezője ezúttal lenyűgöző olasz tájakra kalauzol, hogy
egy évtizedeken átívelő barátságot mutasson be. Paolo Cognetti hazánkban is kiadott regényéből készült
filmadaptáció, a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon a zsűri díját nyerte, de a díjeső még nem ért véget.

Cognetti művének átültetésére választott szűk, feszes formátum egyértelmű (és dicséretes) stilisztikai és produkciós választás: elkerülni az illusztratív film elsodródását és nem elveszni a giccsveszélyes festői szépség ünneplésében. A Groeningen-Vandermeersch házaspár teljesen elkötelezettek voltak egy olyan film megalkotásában, amely képes közvetlen és szűretlen érzelmeket közvetíteni. Ők ketten a stábbal együtt valóban felépítették azt a kőházat. Az eredeti helyszíneken analóg módon filmre forgattak. Azt is elmondták, hogy kifejezetten azért tanultak meg olaszul, hogy az Alpokba költözzenek a film elkészítéséhez szükséges nyolc hónapra, valamint egy forgatócsoporttal megmászták a Himalája alacsonyabban elérhető részeit is. Alessandro Borghiról és Luca Marinelliről nem is beszélve, esetükben direkt olyan színészpárost kerestek, akik az életben is barátok.

Groeningen-Vandermeersch házaspár

Észak-olaszországi havasi legelőkön fogant évtizedes férfibarátság pillanataiból születik az év egyik legszemélyesebben magával ragadó filmje. A történet szerint két tizenéves, Pietro és Bruno, együtt töltik a nyarakat a Dolomitokban, ősszel Pietro hazamegy Torinóba, a zsúfolt nagyvárosba, Bruno viszont marad a hegyek között, a falujában. A két fiú között nagyon mély gyerekbarátság szövődik, ami viszont megszakad a tinédzser évek alatt. Pietro felnőttként keresi a helyét, bejárja a fél világot, míg Bruno szülőfalujában próbál boldogulni, ahol egy évszázados hagyományok alapján működő gazdaságot működtet. Csaknem húsz év után találkoznak újra, és most jobban egymásra vannak utalva, mint bármikor a korábbi életükben.

A Nyolc hegy (mármint a regény) lebilincselően egyszerű nyelvezettel készült, szinte érezhető az olasz megfogalmazás a fordításban is. A lényeg ebben, hogy fokozatosan beszippantson Pietro életének csúcspontjaiba és hullámvölgyeibe.

A film is, amely Pietro és Bruno több évtizedes barátsága körül forog, megpróbálja ezt a meditatív hatást elérni. Mindeközben a háttérben határtalan tájak tárulnak elénk, amelyek díszletei az alapvető sorseseményeiknek, amelyekkel mi is mindennap foglalkozunk: barátság, szerelem, veszteség és hódítás. Ez így elmondva akár egy A fekete-erdei klinika vagy egy Sors, szerelem, Toszkána-szerű giccshalmazt is eredményezhetett volna. Persze akkor még nagyobb lenne a népszerűsége. Ez a film ellenben egy igazi film, ami a képeivel szeretne hatni és meghagyja az embernek, hogy benned folytatódjon a történet.

Elképesztően jó film!” vs. „A film egy katasztrófa!” „Nézhetetlen, unalmas.” vs. „Tökéletes, életem 10 legjobb filmjébe benne van.” – Ezt azt jelenti, hogy egy réteg nagyon rákattant, a másik nem tud vele mit kezdeni.

Ez abból fakad elsősorban, hogy a szemünk és agyunk nagyon durván trenírozva van, csak még fel sem fogjuk. Most már kimondhatjuk Hollywood végső győzelmét? Amit Hollywood csinált a filmmel, az brutális. Indirekt és legjobb példa erre a Family Guy, amiben percre pontosan ki van számolva, hogy mikor kell jönnie a viccnek. A néző észre sem veszi, hogy robotüzemmódban van az agya. Taktaktaktaktak. Régebben, egészen a nyolcvanas évekig, nem voltak ezek a kánonok ilyen erősek. Emiatt nagyon sok olyan film készül, mint a Nyolc hegy. Például a Kopár sziget (r.: Sindo Kaneto), de Ozu egész életművét is említhetném. Ahol volt időd nézelődni a tájban, ahol elveszhettél kicsit. Ma minden iszonyatosan feszesre van húzva. Az emberek valami brutális cselekményözönt várnak. Mentse meg a medvétől, lavina, szex a medvével, és lavina, szex a lavinával és a medvével, UFO-k is jöhetnek meg valami atombunker, amit a CIA telepített oda. Ezt tartjuk jó filmnek, sajnos. A kép már el lett felejtve, hogy mi is a film. Messze nem egy filmbőrbe varrt akciócselekmény. A filmkockák áramlása képes meditatív hatást kifejteni, az igazi erénye, hogy kontemplációra, befele forduló szemlélődésre is alkalmas. Ezért ritka film a Nyolc hegy.

A barátságról
Érdekes párhuzam, de sehol nem olvastam, hogy a Briliáns barátnőm is olasz alkotás. Szintén egy regény feldolgozása a sorozat. Különösen értékes amiatt is, hogy egy lánypár barátságát mutatja meg. Ezen kívül hirtelen én is csak fiúbarátságokról készült alkotásokat ismerek. A legújabb a Lukas Dhont Közel (Close) című filmje, ami két tizenéves fiú barátságának tragikus története. Agnes Merlet Cápafióka című klasszikusát vissza kéne hozni a köztudatba vagy a Tony Curtis-es The Defiant Ones, nem egy rossz film a Furcsa pár, Szomszéd nője-széria sem. De a barátságon túlmutató Túl a barátságontse feledjük el! Talán leginkább a legendás Nagy kékség lehetne a Nyolc hegy párfilmje. Ott a tenger a nagy háttér, a nagy természeti elem, itt meg a hegyek, de a barátság és a természethez való viszony dinamikája hasonló.

Hegyek és emberek
A hindu mitológia szerint nyolc hegy határolja a világot, amelynek a közepén egy óriási kilencedik hegy áll. Akkor találunk rá a boldogságra, ha a középső hatalmas hegyen éljük le az életünket vagy ha beutazzuk a többi nyolcat?”

A film ezt járja körül. A megismerés ösvényei, két embert, két út történetét mutatja be. De végig tele van a regény és a film is talányos és mély utalásokkal.

Mintha az emberek hegyeiből érkezne, hogy az óriások hegyeiben találja magát.”

Cognetti megragadja azt a lelkesedést és melankóliát, amely egy látványos csúcs elérésével jár, hogy felismerje, milyen apró szerepet is játszunk az élet nagy panorámájában.

Van egy olyan kedves mondás is, amit felhasználtak, hogy „a világ összes hegyi embere egy népet alkot”. Utalva arra is, hogy aki itt a zord körülmények között él, az ki kell egyezzen a másikkal, ami hasznos jó tanács a völgyben élőknek is. Másik, hogy a hegyek nagyságukkal valahogy önvizsgálatra késztetik az embert. Valahogy kihozzák, ami bennünk lakozik.

Bármi legyen is a sors, a hegyekben lakozik, amelyek fölénk tornyosulnak.”

Tehát meg kell mászni, végig kell járni az utunkat. Paolo Cognetti átgondolt, de néha túlérett regénye egészen biztosan táplálkozik a keresztény misztikából. Anélkül, hogy nagyon belemennénk a témába, két legendás szerzetest és szerzőt meg kell említeni. A karmelita Keresztes (nem írtuk el nyugi) Szent Jánost, aki egy legendás spanyol szerzetes és misztikus költő volt. Na, meg ott van még az egyháznak is sokszor túl modern jezsuita Pierre Teilhard de Chardint. Ezek a nevek nálunk nem csengenek annyira ismerősen, de Nyugat-Európában nagy volt a visszhangjuk. Keresztes Szent János A Kármel hegyére vezető út, avagy a lélek sötét éjszakája. A mű minden kétséget kizárólag az egyik legértékesebb misztikus alkotás, melyre a témában elmélyülő olvasó lelhet. Az utazás során a lélek misztikumának rögös útján számos kín éri a bolyongót. Nem létezik, hogy a rendező, de még inkább Cognetti, ne ismerje, ha a hegy a metaforája. Pont így használja a hegyet, mint jelképet, ahogy a film.

Pierre de Chardin „Az emberi jelenség” című könyvében sok más kérdés mellett azt feszegeti, hogy „A világ igazi evolúciója a lelkekben játszódik le, a lelkek egyesülésében. Bensőséges tényezői nem mechanikai jellegűek, hanem pszichológiaiak és erkölcsiek.”

Ahogy a mondás tartja: „Minden hegy kétszer olyan magas felfelé, mint lefelé.”, de Chardin szerint az élet nem vízszintes, hanem mint a hegy, van benne egy dőlésszög. Lecsúszni könnyű, felfele jutni nehéz. Szerinte is az életút egy hegy. Megmászása maga az élet.

Menedék és forrás
A hegy, mint menedék, mint a létezés káoszának egyetlen lehetséges alternatívája egyszerre metafora, de valóság is. Mint oly sokszor, hogy mit látsz bele valamibe, az rajtad múlik.

A forgatókönyv 1984-től napjainkig tartó narratív íve ismétlődő antidrámaszerű kulcsa nem a cselekményben rejlik. A kulcs bennünk rejlik. Pietro apjának a sorsa, Bruno és Lara szerelmi története, Pietro nepáli élményei valójában nem világraszóló drámák. Hé, de veled is ezek történnek meg egy élet, egy igazi élet során, a csillagok alatt a nagy idők árnyékában.

Van Groeningen és Vandermeersch, férj és feleség, egy kifinomult európai mozit hoztak, egyetlen halálos bűnt kell csak még meggyónjanak: túl sok indie, folkballadát használnak a filmzenében. Milyen a film röviden? Kicsit öncélú, de szép és igaz. Kell ennél több?

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Freaknik: a Dél, ha beindul

Tokyo Vice és egyéb bűnök: Japán titkos világa nyomában

Marley nyomában. Filmek, melyek a felszínt kapargatják, és doksik, amik mélyre ásnak

Danny Trejo, a legszerethetőbb rosszfiú

A vadon könyörtelen jeges szorításában

Legjobb animék a Netflixen