Bevezető szertartás a sötét birodalomba
Nyolc film a nyolcvanas évekből – mondhatnám, de valójában néhány évvel korábbról is merítettünk. Az mindenesetre nehezen vitatható, hogy a nyolcvanas években mintha egy démon nyitotta volna ki Pandora szelencéjét: a fantasy ekkoriban elképesztő mennyiségben és változatosságban árasztotta el a mozikat. A műfaj természetesen jóval korábban gyökeret vert az irodalomban és a képregényekben, a hetvenes években azonban új lendületet kapott, hogy aztán a nyolcvanas évekre a filmvásznon is valóságos aranykorát élje.
Hozzánk ebből az aranykorból csupán töredékek jutottak el. A nyolcvanas és kilencvenes évek analóg világában egy külföldi film beszerzése eleve egészen mást jelentett, mint ma: televíziós bemutatók, moziforgalmazás, videókazetták és gyakran kézről kézre járó másolatok jelentették az egyetlen hozzáférést. Rengeteg alkotás egyszerűen nem kapott magyarországi forgalmazást, mások pedig az évtizedek során merültek feledésbe. Különösen igaz ez a dark fantasy kevésbé ismert darabjaira.
A kosztümös fantasy, illetve a dark fantasy élőszereplős vonalát most nem részleteznénk, hiszen a legtöbb klasszikust minden bizonnyal jól ismered. Ennek ellenére érdemes megjegyezni, hogy a nyolcvanas évek ezen a téren is egészen lenyűgöző kínálatot nyújtott. Csak néhány cím ízelítőül: Sárkányölő, Excalibur, A végtelen történet, Willow, Conan, a barbár, Hegylakó, A sötét kristály, Fantasztikus labirintus, Krull, A vadak ura vagy a Legenda (a Ridley Scott-féle, nem a Will Smith-es).
A kétezres évekre ehhez képest jóval ritkábbá vált ez a fajta fantasyfilm. Guillermo del Toro A faun labirintusa talán a legkézenfekvőbb példa arra, hogy a műfaj sötétebb, meseszerű ága természetesen nem tűnt el, de már korántsem ontotta magából olyan ütemben a filmeket, mint két évtizeddel korábban.
Ha szeretnétek, ezekről is írhatunk egyszer külön cikket, most azonban inkább az animációs vonalra koncentrálunk, amelynek jó néhány darabja szinte teljesen kiesett a hazai köztudatból. Ezért is hiánypótló a mostani válogatásunk. A fantasy egyik igazi birodalma ugyanis akkoriban a regények, képregények és rajzfilmek világa volt – elvégre egy sárkányt lerajzolni még mindig jóval egyszerűbb volt, mint hús-vér szereplők mellé varázsolni a filmvásznon.
Sötét és fantáziadús
A dark fantasy a fantasy sötétebb, horrorral érintkező ága – már amennyiben egyáltalán sikerül meghúzni a határt a kettő között. A kifejezést ugyanis meglehetősen lazán használják: általában olyan történetekre, amelyek a fantasy világát és természetfeletti elemeit nyugtalanító, félelmetes vagy egyenesen horrorisztikus motívumokkal vegyítik. Egységes definíciója nincs, és ha kellően messzire ásunk vissza, még a Grimm testvérek meséinek jó részében is megtaláljuk mindazt, amit ma dark fantasyként azonosítanánk.
Brian Stableford író és irodalomtörténész szerint a dark fantasy meghatározható olyan
alműfajként, amely a horror elemeit építi be a fantasy hagyományos történetformáiba.
A határ azonban nála sem egyértelmű: Stableford különbséget tett a valós világban játszódó természetfeletti horror és az olyan történetek között, amelyek részben vagy egészben egy másodlagos, fantasztikus világba helyezik ugyanezt a borzalmat.
A „dark fantasy” kifejezés megalkotását gyakran Charles L. Grantnek tulajdonítják, bár nem ő az egyetlen, akinek a nevéhez kötik: Karl Edward Wagnert is említik a terminus korai használói között, ráadásul a két író nem egészen ugyanazt értette alatta. Grant a saját dark fantasyjét olyan horrorként írta le, amelyben az emberiséget a felfogóképességén túlmutató erők fenyegetik. Vagyis A Gyűrűk Ura? Hahaha.
Inkább H. P. Lovecraft (cikkünk róla ITT olvasható) és Clark Ashton Smith kozmikus rémálmai, vagy akár Edgar Allan Poe bizonyos történetei mutatják meg, milyen messzire nyúlnak vissza a műfaj gyökerei. Lovecraft és Smith fantasztikus világait később valóban a dark fantasy előzményei közé sorolták, Stableford pedig Poe A vörös halál álarca című novelláját is olyan műként említi, amelyben a borzalom inkább esztétikai, mint zsigeri természetű.
Vagyis maga a jelenség jóval régebbi a nevénél. A 20. század második felében inkább címkét kapott valami, ami addig is ott ólálkodott a fantasy és a horror határvidékén. Tágabb értelemben ezért a dark fantasyt olykor a természetfeletti horror rokon értelmű megjelöléseként is használják: egy vámpírról vagy vérfarkasról szóló történet könnyen megkaphatja ezt a címkét, míg egy mindenféle természetfeletti elemet nélkülöző sorozatgyilkosos történet aligha.
Fontos kitétel, hogy ezúttal a nyugati kultúrkör klasszikusait nézzük át. Japán önmagában akkora falat lenne, hogy külön cikket érdemelne – elég csak a Berserkre, a Domura és a dark fantasy, illetve horror határmezsgyéjén mozgó mangák egész sorára gondolni. Junji Ito hátborzongató világáról már írtunk is.
Wizards / Varázslók (1977)
Igen, igen, tudom, 1977 nem a nyolcvanas évek, de Ralph Bakshi és a Wizards nélkül nem lehet semmilyen dark fantasy-listát összeállítani. A korszakok amúgy sem követik szigorúan az évtizedek határait. Valójában 1977-ben kezdődött el az, amit a fantasy világában a nyolcvanas évek aranykorának nevezhetünk.
A Wizards Bakshi első fantasyfilmje volt, és meglehetősen éles kanyart jelentett addigi pályáján. Korábban is animációs filmeket készített, de elsősorban mocskosabb, felnőtteknek szóló, nagyvárosi és ellenkulturális munkáival szerzett nevet magának: a Fritz, a macska (1972), a Heavy Traffic (1973) és a Coonskin (1975) világától első pillantásra elég messze esik egy tündérekkel, mutánsokkal, varázslókkal és démonokkal benépesített posztapokaliptikus mese.
A Wizards ráadásul üzletileg is meglepően jól teljesített. A film észak-amerikai mozibevételét 9 millió dollárra teszik, miközben a költségvetésére 1,2 és 2 millió dollár közötti összegek szerepelnek a forrásokban – nem rossz teljesítmény egy ennyire furcsa, kísérletező animációs filmtől.
És bár 1977-ben mindenki a Star Wars és a Szombat esti láz sikereiről beszélt, fontos kiemelni, hogy ezek magasabb költségvetésű filmek voltak. Ezzel szemben a Wizards egy különleges művészeti kísérlet volt, egy furcsa rajzfilmhibrid. A 20th Century Fox kezdetben mindössze huszonöt moziban indította el, elsősorban egyetemi városokban és olyan fiatal közönséget megcélzó piacokon, ahol a rendezőnek az egyetemi előadásai révén már kialakult követőtábora volt. A különös stratégia bejött: a filmből végül a hetvenes évek amerikai felnőttanimációjának egyik kultikus darabja lett.
Wizards (1977) Explored – This Brilliant Dark Sci-fi Fantasy Movie Is A Hidden Masterpiece
A Wizards története röviden: egy posztapokaliptikus Földön két varázsló, a jó Avatar és gonosz ikertestvére, Blackwolf áll egymással szemben. Míg Avatar és szövetségesei a mágiára támaszkodnak, Blackwolf a régi világ technológiáját – és annak legsötétebb örökségét – támasztja fel, hogy seregeivel meghódítsa a világot. Klasszikus harc jó és rossz között, rengeteg humorral és némi huszadik századi rémálommal megspékelve.
A cikkünkben szereplő többi rajzfilmhez képest a Wizards képi világa talán kevésbé zordon, és nem is elsősorban a története teszi különlegessé. Hanem az a bájosan eredeti, bizarr és összetéveszthetetlen vizuális világ, amelyben tündérmese, underground képregény, sci-fi, fantasy és háborús rémálom minden további nélkül megfér egymás mellett.
Ezzel kell kezdeni, nincs mese. Vagyis van. Ez az.
A Gyűrűk Ura (1978)
Ez a Gyűrűk Ura nem az a Gyűrűk Ura, amit a legtöbben ismernek, hanem Ralph Bakshi rotoszkópos animációs változata. Az animációs világban sokszor „minden idők legsikeresebb bukásának” is nevezték ezt a filmet, ami annyira előremutató és mégis elátkozott alkotás volt, hogy külön cikket érdemelne. Tolkien művének animációs feldolgozása már Bakshi fiatal éveiben is dédelgetett álma volt: saját visszaemlékezése szerint 1957-ben kezdte győzködni az illetékeseket arról, hogy A Gyűrűk Urát animációként kellene filmre vinni. Az álomból azonban csak két évtizeddel később lett valóság. A megfilmesítési jogok ekkor már a United Artistsnál voltak, amely korábban John Boormant bízta meg azzal az őrült feladattal, hogy Tolkien teljes trilógiáját egyetlen filmbe sűrítse.
A projekt története innentől önmagában felér egy hollywoodi szatírával. Bakshi szerint a United Artists hárommillió dollárt akart visszakapni abból a pénzből, amelyet Boorman félbehagyott adaptációjára költött. Bakshi ezért átment az ugyanabban az épületben székelő MGM-hez, és meggyőzte annak elnökét, Dan Melnicket, hogy vegye át a projektet. Az üzlet ugyan később összeomlott, amikor Melnicket kirúgták az MGM-től, de Bakshi végül Saul Zaentz producer segítségével mégis elkészíthette a filmet.
Bakshi évekkel később a maga utánozhatatlan stílusában úgy emlékezett vissza, hogy Boorman boldogan üldögélt a medence mellett, hiszen hárommillió dollárt kapott egy forgatókönyvért, amely végül a kukában landolt.
A film egyik legkülönösebb vonása a rotoszkóp nagyszabású alkalmazása lett. A technika lényege, hogy a jeleneteket először élőszereplőkkel rögzítik, majd az így kapott mozgást használják az animáció alapjaként. Maga az eljárás ekkor már több mint fél évszázados múltra tekintett vissza, Bakshi azonban a Wizards után minden korábbinál nagyobb léptékben támaszkodott rá: A Gyűrűk Ura élő szereplős felvételeinek jelentős részét Spanyolországban forgatták, majd ezekből építették fel a film különös, egyszerre realisztikus és lidérces animációját.
Az eredmény pedig egyszerre lett siker és kudarc – csak nem egészen úgy, ahogy elsőre gondolnánk. A kritikai fogadtatás vegyes volt, sok nézőt pedig joggal bosszantott, hogy a film egyszerűen félbeszakad. Pénzügyileg azonban korántsem bukott meg: a korabeli beszámolók szerint komoly mozis sikert aratott, az amerikai bevételét nagyjából 27–30 millió dollárra teszik. A United Artists egyenesen azt állította, hogy addig egyetlen filmjük sem termelt ennyi pénzt ilyen rövid idő alatt és ilyen kevés városban.
Bakshi Gyűrűk Ura-adaptációja ugyanis csak Tolkien történetének egy részét meséli el: A Gyűrű Szövetségét és A két torony jelentős részét dolgozza fel, és a Helm-szurdoki csata után véget ér. A második rész tervei léteztek, a storyboard is elkészült, és 1978 végére már a folytatás forgatókönyvén is dolgoztak – a film azonban soha nem készült el. Így maradt ránk ez a furcsa, félbevágott monumentum: egy technikailag vakmerő, vizuálisan máig összetéveszthetetlen Tolkien-adaptáció, amely pénzt termelt, kultikus státuszba került, hatott a későbbi feldolgozásokra – mégsem fejezhette be a történetet.
The Lord Of The Rings Animated 1978
Bár a kritikusok pozitívan fogadták Bakshi Gyűrűk Ura adaptációját, a nézők csalódottak voltak, ami aztán kimondottan ellenséges hangulattá alakult, mivel a történet hiányosnak tűnt. Teljes joggal, hiszen a film sosem kapott hivatalos folytatást, így a történet lezáratlan maradt. Ez különösen furcsa annak fényében, hogy anyagi szempontból sikeres volt: a költségvetésről szóló jelentések 8 és 12 millió dollár közé esnek, míg a film 30,5 millió dollár bevételt hozott csak Észak-Amerikában. Tehát nyereséges projekt volt.
Mindezek ellenére a film kultikus státuszra tett szert az évek során, sőt sokak számára hivatkozási ponttá vált, és érdekes módon maga Peter Jackson, a Gyűrűk Ura filmeposz rendezője is gyakran említi inspirációként Bakshi munkáját.
Son of the White Mare (1981)
Fehérlófia!!! Tudom, tudom. Bocs, a White Mare-t csak viccnek szántam.
Komolyra fordítva: ha nem egy nagy ország kulturális közegéből érkezel, nem könnyű felkerülni a nemzetközi toplistákra. A Fehérlófia pedig egészen egyedülálló alkotás, és kevés animációs film ragadja meg ennyire elementárisan azt, amit jobb híján sámánisztikus pszichedéliának nevezhetünk. Jankovics Marcell filmje egyszerre vizuális és kulturális remekmű, amely messze túlmutat a hagyományos mesefilmek világán. Olyan sűrű mitológiai és szimbolikus rétegekkel dolgozik, hogy akár tananyagként is lehetne elemezni: remekül megmutatja, miként lehet egy ősi történetet úgy modern formába önteni, hogy közben semmit ne veszítsen mitikus erejéből.
A film mottója szerint „a szkíta, hun, avar s a többi pusztai nép emlékének” készült, Jankovics pedig a hun, avar és magyar monda- és hitvilágból, illetve a totemizmusból merített hozzá. A történet alapját a Fehérlófia-mesetípus adja, főhőse pedig Fanyűvő – vagyis maga Fehérlófia –, aki Kőmorzsolóval és Vasgyúróval indul az alvilágba, hogy legyőzze a három sárkányt. A felszín alatt azonban kozmikus archetípusok, ősi jelképek és egymásba fonódó mitológiai megfelelések egész rendszere húzódik.
A Fehérló egyszerre anyafigura és mitikus ősanya, a három hős pedig Jankovics értelmezésében a Nap három arcát testesíti meg: Vasgyúró a kelő, Fanyűvő a delelő, Kőmorzsoló pedig a lenyugvó Nap megfelelője. Még a film színei és körkörös kompozíciói is ezt az örök visszatérést követik – ahogy Jankovics fogalmazott, a körmozgások az idő és a tér ciklikusságára, az évszakok és a nappalok örök körforgására utalnak. És akkor ott vannak a sárkányok. Ezek már korántsem egyszerű mesebeli bestiák: különböző történelmi korszakokat és a technikai civilizáció egyre fenyegetőbb formáit testesítik meg. A háromfejű még szinte kőkorszaki szörny, a hétfejű már harckocsivá változik, a tizenkétfejű pedig egy modern metropolisz és a számítógépes világ képével olvad össze. Ahogy egyre több fejük nő, úgy válik egyre modernebbé – és egyre embertelenebbé – a világ, amelyet képviselnek.
A kommunista kultúrpolitika mindezt nem nézte jó szemmel, de a probléma nem egyszerűen az volt, hogy Jankovics rossz színben tüntette fel a technikai fejlődést. Eredeti filmterve az idő és a tér örök körforgására épült, amit a stúdió vezetése ideológiailag problémásnak talált: a ciklikus történelemszemlélet ugyanis nemigen fért össze a marxista fejlődéseszmével és annak egyenes vonalú történelmi narratívájával. Jankovicsnak újra kellett gondolnia a tervet, és végül egy konkrét népmese, a Fehérlófia szolgáltatta a történet gerincét. Az örök körforgás gondolatát azonban így is sikerült becsempésznie a film szinte minden rétegébe.
Son Of The White Mare (Fehérlófia) (Masters of Cinema) New & Exclusive Trailer
Jankovics Marcell visszaemlékezése szerint a film eredeti koncepcióját a kommunista kultúrpolitika miatt kellett átdolgoznia. Népmesékre épülő saját történetekből akart filmet készíteni, amely az idő és a tér örök körforgását mutatta volna be, a stúdió vezetője azonban ezt az időfelfogást „antimarxistának” találta. A hivatalos ideológia a történelmet egyirányú, cél felé tartó folyamatként értelmezte, nem pedig újra és újra ismétlődő ciklusokként. Jankovics ezért kénytelen volt elölről kezdeni a munkát, és végül egy konkrét népmese, a Fehérlófia köré építette fel a történetet. Az örök körforgás gondolatát azonban így sem sikerült kiirtani a filmből: ott maradt annak szinte minden vizuális és mitológiai rétegében.
A nehézségeknek ezzel még nem volt vége. Jankovics később úgy emlékezett vissza, hogy a film forgalmazása és fogadtatása egyaránt csalódást okozott számára, a Pannónia Filmstúdió pedig ezek után – saját szavaival – „parkolópályára állította”. A mozikban mintegy 420 ezren látták a Fehérlófiát, ami a korszak magyar közönségfilmjeinek léptékében valóban szerény eredmény volt – különösen Jankovics előző egész estés filmje, a János vitéz több mint másfél milliós nézőszáma után.
Talán egyszerűen nem voltunk felkészülve erre a vizuális őrületre. Túl avantgárd, túl vad, túl pszichedelikus lehetett – mintha a film megelőzte volna a saját korát. Vagy csak elfelejtettük, hogy kultúránk a varázsgomba fogyasztását a pogány idők óta elhagyta. „Szerencsére” maradt helyette a jó kis alkoholizmus.
Ami itthon csalódásnak bizonyult, külföldön lassan kultuszfilmmé érett. 1984-ben a Los Angeles-i Animation Olympiad minden idők ötven legjobb animációs filmje közé választotta a Fehérlófiát – ráadásul az ötvenes listára mindössze hat egész estés film került fel. Évtizedekkel később pedig újabb nemzetközi élet kezdődött számára: a 4K restaurálást követően 2019-ben ismét bemutatták, majd az amerikai Arbelos Films forgalmazásában szélesebb nemzetközi közönséghez is eljutott.
És ha mindez nem volna elég bizonyíték arra, hogy Jankovics pszichedelikus látomása milyen messzire elért: Jane Weaver, Peter Philipson és Raz Ullah Fenella néven 2019-ben egy teljes albumot készített a filmhez. Nem egyszerűen „inspirálta” őket a Fehérlófia: új, alternatív filmzenét komponáltak hozzá, tele analóg szintetizátorokkal, drónokkal, manipulált gitárokkal és pszichedelikus hangképekkel. A Fenella 2019. november 1-jén jelent meg – közel negyven évvel azután, hogy a magyar mozik közönsége nem igazán tudta, mit kezdjen a Fehérlófiával. Aki egyszer látta, az biztos, hogy nem felejti el.
Rém-mese / The Secret of NIMH (1982)
Ez a dark fantasy egy igazi rémes Rém-mese. Igen, a magyarok tényleg képesek voltak ezt a címet kitalálni hozzá. Don Bluth első egész estés rendezése Robert C. O’Brien 1971-es, Newbery-éremmel kitüntetett gyermekregényén, a Mrs. Frisby és a NIMH patkányai-n alapul – bár Bluthék alaposan megtoldották az eredeti történetet mágiával és misztikummal.
The Secret of Nimh (1982) | Official Trailer
Az alaptörténet szerint egy özvegy mezei egér, Mrs. Brisby kénytelen egy rejtélyes patkánykolónia segítségét kérni, hogy megmentse beteg fiát. Hamarosan kiderül, hogy a patkányokhoz és a titokzatos NIMH-hez jóval mélyebb szálak fűzik, mint gondolta. A történet humoros és szellemes, de időnként meglepően sötét és ijesztő is – Bluth pedig éppen ott rugaszkodik el igazán O’Brien regényétől, ahol a tudomány mellé beemeli a mágiát. Nicodemusból szinte varázslót csinál, megjelenik a mágikus amulett, Jennerből pedig valódi főgonosz lesz. Maga a NIMH is úgy hangzik, mint valami ősi, kimondhatatlan varázsszó, pedig valójában a National Institute of Mental Health rövidítése. De psszt, ez maradjon a mi titkunk.
Ha van rajzfilm, amit egy érettebb gondolkodású gyerkőccel is érdemes megnézni, akkor ez az. Nem gügyög, nem kezeli hülyének a gyerekeket, és közben olyan vizuális színvonalat hoz, amelyen a felnőtt nézőnek is bőven akad mit néznie. Tűz, árnyékok, áttetsző fények, ragyogó mágikus effektek – Bluthék látványosan bizonyítani akarták, hogy a klasszikus, aprólékosan kidolgozott animációban még bőven van élet.
Nem véletlenül szakadtak bele majdnem szó szerint. Gary Goldman visszaemlékezése szerint a gyártás utolsó hat hónapjában heti 110 órákat dolgozott a csapat, Bluth, Goldman, John Pomeroy és az Aurora vezetői pedig összesen mintegy 700 ezer dollár értékben még a saját otthonaikat is megterhelték, hogy be tudják fejezni a filmet. A végső költségvetés 6,385 millió dollárra rúgott.
A mozikban mégsem lett belőle átütő siker. Az MGM/UA meglehetősen óvatosan forgalmazta: a tervezett ezer mozi helyett százban indította el, és a legszélesebb körű forgalmazás idején is csak hétszáz vászonig jutott. Ráadásul ugyanazon a nyáron került a mozikba, mint az E.T.. Észak-Amerikában végül közel 14,7 millió dollárt hozott, igazi kultuszfilm azonban csak később lett belőle, amikor a videókazetták, a kábeltelevízió és a külföldi forgalmazás révén új közönségek fedezték fel.
A NIMH titka – és komolyan, miért nem ez lett a magyar címe? – így végül nem egy elveszett bukás, hanem egy lassan beérő klasszikus lett. Sötét, gyönyörű, helyenként félelmetes, és pontosan azt bizonyítja, amit Bluthék bizonyítani akartak: egy gyerekeknek szánt animációs filmnek nem kell feltétlenül világosabbnak, egyszerűbbnek és ártalmatlanabbnak lennie csak azért, mert gyerekek is nézik.
THE SECRET OF NIMH Clip – „The Great Owl” (1982)
Fire and Ice (1983)
A Tűz és jég történetében egy gonosz királynő és kissé kattant varázsló fia egy hatalmas gleccserrel, mágiával és félmajom harcosok seregével próbálja meghódítani az ismert világot. A jég útjába Tűzőrség királysága áll, amelynek uralkodója a lánya elrablása után végképp megelégeli a terjeszkedést. Közben egy elpusztított falu magányos túlélője, Larn is bosszút esküszik, és természetesen előbb-utóbb minden szál összeér.
Van itt minden: szegénylegény, királylány, barbárok, szörnyek, egy kis Tarzan-fless és nagyon sok fenék. Igen, jól olvasod. Frank Frazetta sajátos vizuális világának köszönhetően megismerhetjük az úgynevezett popóperspektívát: néha úgy érezzük, mintha a női – és alkalmanként férfi – fenekek mögül szemlélnénk az eseményeket. Különösebb dramaturgiai funkciója nincs, de legalább elég kinky. Ilyen volt ez a nyolcvanas évek, na.
Onnan tudhatod, hogy ez a lista jó, hogy volt pofánk három Bakshi-animációt is beválogatni. A Tűz és jég Bakshi és Frank Frazetta közös szerelemgyereke: gyakorlatilag Frazetta festményeinek mozgóképes változata. Bakshi ismét nagyban támaszkodott a rotoszkópra, vagyis a jeleneteket először élő színészekkel vették fel, majd ezek mozgását használták az animáció alapjául. Szóval igen: azok a Frazetta-popsik valódi lányokat és fiúkat takarnak.
A film azonban hiába néz ki úgy, mint egy heavy metal lemezborító, amely valahogy életre kelt, a mozikban csúnyán elvérzett. A nagyjából 1,2 millió dollárból készült produkció mindössze néhány százezer dollárt hozott az amerikai mozikban, később viszont kultikus státuszba került. Ha metálos vagy, kötelező megnézned. Ha nem vagy metálos, majd az leszel. Akik pedig szerették Genndy Tartakovsky Primal (Az Ősember) sorozatát (cikkünk róla ITT), ebben sem fognak csalódni.
Fire and Ice original trailer
The Black Cauldron (1985)
„A fekete üst” több rajzfilmrajongó szerint is egy méltatlanul elfeledett Disney-klasszikus. A Disney stúdió tán legnagyobb fiaskója is. Az adott évben sok mindenben volt első, a költségvetést is beleértve.
A fekete üst az első Disney-animációs film volt, amelyet Dolby Stereo formátumban rögzítettek, és számos technológiai újítással büszkélkedhet. Ez volt a stúdió első olyan alkotása, amely számítógéppel generált képeket használt, például a buborékok, egy csónak, egy lebegő fénygömb és maga az üst megjelenítéséhez.
A történet alapját a walesi mitológia adja, így a karakterek könnyen felismerhetők voltak az angolszász és skót gyerekek számára, az amerikaiknak már kevésbé. A cselekmény a kora középkor Prydain nevű mitikus földjén játszódik, ahol a gonosz Szarvas Király (más néven Tülkös Király) megpróbál megszerezni egy ősi mágikus üstöt, hogy segítségével meghódítsa a világot. A történet hősei, Taran, a fiatal kondásfiú, Eilonwy hercegnő, Fflewddur Fflam, a bárd, és Gurgi, egy félvad lény, mindent megtesznek, hogy elpusztítsák az üstöt, és megakadályozzák a Szarvas Király uralmát. Állítólag Gurgi karaktere ihlette Andy Serkis Gollamjának megformálását a Gyűrűk Ura-filmekben.
A fekete üst valóban egy elátkozott alkotásnak tűnik, hiszen a film megjelenését már 1980-ra tervezték, de a folyamatos átdolgozások és a fantasy iránti erős verseny miatt mindig újabb és újabb változtatásokat végeztek rajta. 1984 karácsonya előtt a tesztvetítések jól sikerültek. Dark fantasy szempontból legalábbis, mivel a film síró gyerekekkel teli vetítőtermeket eredményezett. Ilyen, ha valaki az ördöggel cimborál kis barátaim. Az „üstben született lény” jelenet különösen megrázó és rémisztő volt a nézőközönségnek verbuvált gyerekek számára. Ezt látván Jeffrey Katzenberg, a Disney újonnan kinevezett elnöke elrendelte a film több jelenetének kivágását.
Ez a vágás azonban agyoncsapta a rémmitológia lényegét. Ez tényleg nem egy klasszikus Disney-film, amolyan goth Disney. Ráadásul a legtöbb Disney-filmmel ellentétben, ez nem tartalmazott dalokat, ami szintén szokatlan volt a stúdió repertoárjában.
Végül 1985-ben elkészült, és akkoriban a legdrágább animációs filmnek számított, 44 millió dolláros költségvetéssel. Ám ez a hatalmas befektetés nem térült meg, hiszen mindössze 21,3 millió dolláros bevételt hozott, ami a Disney egyik legnagyobb pénzügyi kudarcává vált. Ez a bukás komolyan veszélyeztette a Disney-filmek jövőjét, és sokan úgy tartják, hogy A fekete üst ezzel a stúdió történetének egyik leginkább alulértékelt és legkevésbé megértett filmje maradt.
This Underrated Classic Almost Destroyed Disney
Nem vicc, azért ők a piacról élnek. A fekete üst azonban Észak-Amerikán kívül jóval nagyobb sikert aratott, különösen Franciaországban, ahol az év ötödik leglátogatottabb filmje lett. Az angol közönség is kedvelte. Európában úgy tűnik, a gyerekek számára nem csak cukormázas meséket mondanak a szülők, így a sötétebb tónusú történetek is befogadhatóak voltak számukra.
Ilyen felvezető után, ha azt gondolnád valami sátánista rettenet lenne, akkor tévedsz. A fekete üst teljesen nyugodtan nézhető gyerekekkel is. A kérdés inkább az, hogy azóta a világ vált erőszakosabbá, vagy a gyerekek – esetleg mindkettő. A lényeg, hogy ez egy remek, élvezhető rajzfilm, ami talán sokkal több figyelmet érdemelne.
The Pied Piper (1986)
A Pied Piper egy 1986-ban készült csehszlovák animációs dark fantasy film, amelyet Jiří Barta rendezett. Aki ismeri a Varjúdombi meséket, az sejtheti, mire számíthat: sötét, misztikus történetvezetés és különleges, egyedi vizualitás. Bár a cseheket sokan a vidám és szórakoztató alkotásaikról ismerik, kétségtelen, hogy az éjsötét borzongás mesterei is. A film eredeti címe Krysař, ami „A patkányfogó”-t jelent, és a híres Hamelni Pipó vagy A hamelni patkányfogó történetének adaptációja. Ez a középkori német legenda, amelyet később a Grimm testvérek is feldolgoztak.
Az animációs film nem illeszkedik az amerikai sztenderdbe. Az animáció háttereit, részleteit meghatározó művészi tervezés más iskolákat követ. Az orosz éjfekete Kis sün és a bagoly, és a német expresszionista iskola a táptalaja. Nem véletlen, hogy a német expresszionisták is oly sok horrorfilmet készítettek. A képi világ az expresszionizmuson kívül a középkori német művészeti konvenciókon alapult.
A filmben beszélt eredeti nyelv fiktív, senkinek sem kellene megértenie. A franciák azt hitték
ilyen a cseh nyelv, hát nem. Cannes-ban sem tudták hová tenni, ezért az Un Certain Regard
szekcióban vetítették, amely a szokatlan és újszerű alkotásoknak fenntartott kategória.
Franciaországban, Spanyolországban és Csehszlovákiában a film számos díjat nyert. Ezzel szemben az USA-ban elhasalt. Sőt, A fekete üst egy jelenete miatt még a bili, pontosabban az üst is kiborult.
A Time Out Magazine tömören foglalja össze eme cseh Szodoma és Gomorra történetét: „Egy lenyűgöző film, amely nemcsak a vizuális textúrák fantáziadús egymás mellé állításairól nevezetes, hanem határozottan groteszk figyelmeztetés. Egy kapzsi társadalom lemmingszerű versenyfutása az önmegsemmisítés felé, a szakadék felé.”
Krysar The Pied Piper 1986
Kis Némó Álomországban (1989)
A Little Nemo: Adventures in Slumberland (Japánban egyszerűen Nemo/Nimo néven, más területeken Little Nemo címmel is ismert) egy 1989-ben készült animációs zenés fantasy film, amelyet Masami Hata és William Hurtz rendezett. A film a Winsor McCay által készített Little Nemo in Slumberland című klasszikus képregényen alapul. Készítése során hosszú fejlesztési folyamaton ment keresztül, amely számos forgatókönyvíró és alkotó közreműködését igényelte, de végül megérte az erőfeszítést. Bár a forrásanyag egy amerikai képregény volt, a film animációját a japán Tokyo Movie Shinsha készítette, ezért gyakran animeként is emlegetik, holott valójában egy japán és amerikai animátorok, valamint produkciós cégek közös projektjéről van szó.
A Little Nemo hírhedt lett arról, hogy az 1980-as évek nagy részében a fejlesztési pokolban ragadt. A film készítése 1978-tól 1989-ig tartott. Számos alkotó vett részt a folyamatban, akik közül jó néhányan aztán a Disney, Lucasfilm, Warner Bros. Animation és Studio Ghibli kötelékében dolgoztak.
Azok névsora, akik érdeklődésüket fejezték ki vagy valamilyen szakaszban érintettek voltak: George Lucas, Chuck Jones, Ray Bradbury, Chris Columbus, Ken Anderson, Frank Thomas, Hayao Miyazaki és Gary Kurtz. Szóval sokan láttak benne a potenciált. Végül a film vegyes kritikákat kapott, és egy kasszabomba lett, 11,4 millió dollárt keresett 35 millió dolláros költségvetéssel. Házi videón azonban jól fogyott, azóta pedig kultuszfilmmé vált. A Kis Némo története amolyan csavaros Alice Csodaországban-sztori, ami hirtelen átvált a Kékszakállú herceg várába. Nem tudhatod, hogy az Álomkirály a Rémálom Király-e, vagy maga a Halál.
Little Nemo (1989) Trailer
Az idő urai tényleg Heavy Metálból vannak Gandaharban?
A korszak valóban bővelkedett ikonikus sci-fikben és kultikus alkotásokban, és az Elveszett világok is szép rajongótábort gyűjtött maga köré. Az American Pop-tól az Aeon Flux-ig sok mindent fel lehetne dolgozni, és ha már szóba került a japán animációs filmek dicsérete, akkor a franciák is megérdemelnének egy külön cikket a témában. A nyolcvanas évek fantasy dominanciája pedig akkor válik igazán érthetővé, ha külön összeállítást szentelnénk a korszak kevésbé sikerült, gagyibb vagy ötlettelenebb rajzfilmjeinek, sorozatainak és filmjeinek. Ha van ilyen gyöngyszem a tarsolyodban, nyugodtan kommenteld be, kíváncsian várjuk!
Próbáltam egy izgalmas és színvonalas válogatást hozni, de van, ami kimaradt, pedig itt lenne a helye: Az utolsó egyszarvú (The Last Unicorn). Bevallom, egyszerűen nem tudok másfél órán keresztül egy műszempillás, sejtelmesen selypítő, pamacsos lábú fehér lovacskát nézni. Nem is beszélve a szirupos musical betétdalokról – egy ilyen után komolyan fennállna az esély, hogy ízlésficammal visznek el a mentők!
The Last Unicorn – America
Ha egy kislány vagy, netán egy férfi, akiben egy kislány lelke lakozik, ajánlom neked, de az én fantasym túl dark ehhez. Ettől függetlenül igényes, színvonalas, A fantasy műfaj mindig akkor a legerősebb, amikor a valós társadalomban jelentős problémák és ellentétek tapasztalhatók, ezért sokan elmenekülnek egy fantáziavilágba. A nyolcvanas évek pontosan ilyen korszak volt, és véleményem szerint a 2020-as évek is egy hasonló időszak.
Ennek ellenére számos olyan fantasy létezik, amelyek a régi meséink szellemét idézik meg, és kiállnak amellett, hogy nem minden relatív, nem minden csak nézőpont kérdése. Vannak univerzális értékek, és létezik jó és rossz. Az igaz mondás szerint: „Fát a gyümölcséről, embert az erkölcséről ismerni meg.” Szóval nem mindegy, milyen almát szakítasz le az édenkertben.
+1: Heavy Metal (1981)
A Heavy Metal nem vegytiszta dark fantasy, ezért külön fejezetet most nem szentelünk neki, teljesen kihagyni azonban bűn lenne. Az 1981-es kultikus antológia a sci-fi, a fantasy, a horror, az erotika és a kard és boszorkányság elemeit gyúrta egyetlen eklektikus eleggyé, amelynek bizonyos epizódjai – mindenekelőtt a Den és a Taarna – joggal követelnének helyet ezen a listán. A film az amerikai Heavy Metal magazin világából nőtt ki, annak gyökerei pedig a francia Métal Hurlant-ig és olyan alkotókig vezetnek vissza, mint Moebius vagy Philippe Druillet. Druillet kozmikus őrületéről és a Métal Hurlant világáról korábban külön cikkben ITT írtunk. Magáról a filmről részletesebben ITT olvashattok.
Heavy Metal (1981)
