Dirtbag: The Legend of Fred Beckey film és élet ajánló
Ha kíváncsi vagy a hosszú élet titkára, a válasz meglepően egyszerű lehet: mindössze egy szó: hegy.
Vagy még pontosabban: a hegyhez vezető út. Korábban már írtunk olyan kivételes figurákról, mint Kris Machnick, aki a 80 évesen is falat mászik, vagy Neal Unger, aki idős korában a gördeszkázás szabadságát választotta, valamint a 83 éves szemorvos, aki a COVID alatt 3500 km-es túrát tett meg. És ott van Marcel Rémy története is, aki közel százévesen sem szakadt el a szikláktól.
Kivétel nélkül inspiráló jelenségek – de mégis mind más ligában játszanak. Létezik azonban egy magashegyi hegymászó, egy őrült fickó, aki egész életét a túrázásnak és a hegymászásnak szentelte. Mondhatni a hegymászás Piszkos Fredje.
Fred Beckey nem csupán hegymászó volt, hanem egy életforma megtestesítője. Egy német származású amerikai, aki a dirtbag filozófiát nemcsak hirdette, hanem a végletekig élte. És itt fontos tisztázni: a dirtbag a hegymászás világában nem sértés. Sokkal inkább egy nyers, romantikától sem mentes létforma neve.
Beckey ennek az életnek volt a szélsőséges, már-már mitikus figurája. Hetvenévesen még mindig stoppolt. Nyolcvan felett is egyedül bivakolt a hegyek között. Nem kellett neki több egy bakancsnál és egy hátizsáknál.
Miközben a modern hegymászás egyre inkább felszerelés- és presztízsorientálttá vált, ő makacsul ragaszkodott a legegyszerűbb formájához. Időnként hónapokra – néha évekre – eltűnt. Mintha csak visszatért volna oda, ahová mindig is tartozott: a hegyek közé. Ritkán bukkant fel a civilizációban, akkor is csak annyi időre, amennyi feltétlenül szükséges volt: ételért, társaságért, néha egy-egy futó kalandért. Aztán újra eltűnt.
Hírneve a mászók között terjedt, szájról szájra. Egyfajta élő legenda lett, akinek történetei már életében mítosszá vált. Olyannyira, hogy később figyelmeztetések és belső poénok formájában pólókon és matricákon is tovább éltek.
„Beware of Beckey: He will steal your woman, steal your route.”
„Óvakodj Beckey-től: ellopja a nődet, ellopja az útvonalad.”
„The Bob Dylan of mountain climbing”
Fred Németországban született, majd családjával még a két világháború közötti időszakban vándorolt ki az Egyesült Államokba. Onnantól kezdve nem volt megállás. Kontinenseken, hegyláncokon, évtizedeken át tartó mozgás. Egészen 2017-es haláláig képtelen volt a valagán megülni. Azért fogalmazok így, mert tudom, hogy tetszene neki. Az öreg még a kilencvenhez közel is járt falat mászni. Hatalmas forma. Ő az a szabadlelkű embertípus, akiről Thoreau vagy Kerouac is beszél műveiben. Hívták a hegymászás Bob Dylanjének is. Szerény és sportos életmódja, személyes példamutatása ikonikus örökség, amely továbbra is inspirálja a túrázókat.
Életéről 2017-ben készült egy dokumentumfilm, amelyet David O’Leske rendezett, Dirtbag: The Legend of Fred Beckey címmel. A film több mint 26 nemzetközi díjat gyűjtött be. Mi is beválogattuk a „10+1 hegymászós film, amit meg kell nézned” ajánlónkba, de most külön is megér egy kitérőt, ugyanis a Red Bull TV csatornáján ITT elérhető, így végre nem csak legendákból lehet összerakni Beckey történetét. Ami igazán erőssé teszi ezt a dokumentumfilmet, az nem a klasszikus inspirációs narratíva. Nem motivációs klisékkel dolgozik, hanem csendben, szinte mellékesen mutat rá valamire, ami ma különösen aktuális: mennyire túltolt lett a hegymászás köré épített ipar. A horrorárú termékek szükségtelenségére hívja fel a figyelmet anélkül, hogy akarná. Legtöbbünk nem egy Himalája-expedícióra készül. Többnyire elég egy farmer, egy sportcipő, egy széldzseki és egy hátizsák.
Dirtbag: The Legend of Fred Beckey (2017) | Trailer
Friedrich Wolfgang Beckey hét évtizeden át képes volt újra és újra elsőként lépni ismeretlen utakra. Több száz első mászás fűződik a nevéhez – nem mellékes helyszíneken. Alaszka vad, még ma is nyers vidékei, a kanadai Sziklás-hegység monumentális falai vagy a Csendes-óceán északnyugati régiójának ikonikus csúcsai mind-mind Beckey terepei voltak.
Az ötven klasszikus észak-amerikai mászóút közül hetet Beckey hozott létre,
gyakran az adott korszak legnagyobb neveivel együtt haladva.
Korai évek
Fred Beckey 1923-ban született Düsseldorf közelében, egy polgári, művelt családban: apja sebész volt, anyja operaénekes. A történet azonban hamar irányt váltott. 1925-ben, a Weimari Köztársaság hiperinflációja idején a család – a gazdasági összeomlás elől menekülve – az Egyesült Államokba emigrált, és végül Seattle-ben telepedett le. Itt született meg öccse, Helmut „Helmy” Beckey is, aki később nemcsak testvér, hanem kötélpartner is lett: maga is komoly alpinistává vált. Tizenkét évesen Fred Beckey egyedül mászta meg a Boulder Peaket a Cascadesben, miután elkóborolt egy családi kempingezés során. Később szülei beíratták a cserkészekhez, ahol megtanulta a hegymászás alapjait. Azt tudni kell, hogy a dirtbagségét nemcsak a stoppolós-hippi-túrázós hozzáállása, hanem a nagy szája miatt is kapta. Nem volt egy kimondottan kiscserkész karakter, ki is vágták persze.
Ezt követően csatlakozott a The Mountaineers klubhoz, majd 1939-ben, mindössze tizenhat évesen két barátjával megmászta a Mount Despairt – egy olyan csúcsot, amelyet akkoriban gyakorlatilag megmászhatatlannak tartottak. 1942-ben a tinédzser Beckey testvérek feltették magukat a térképre a Mount Waddington második megmászásával, amely akkoriban Észak-Amerika egyik legnehezebb alpesi kihívásának számított. Érdekesség, hogy azt először 1936-ban a szintén Németországból emigrált tehetséges alpinista, Fritz Wiessner mászta meg.
Beckey 1942-ben, a második világháború idején csatlakozott a coloradói bázisú 10th Mountain Division kötelékéhez, ahol hegyivadász-oktatóként szolgált. Ez az alakulat nemcsak katonai egység volt, hanem egyfajta elit műhely is: síelők, hegymászók, túlélők gyűjtőhelye.
A háború után Beckey visszatért a civil életbe, és a University of Washington hallgatójaként üzleti adminisztrációt tanult. De ez már inkább csak formalitás volt. Miközben órákra járt, valójában továbbra is a hegyek között élt: az északnyugati láncok gerincein és a délnyugati sivatagi sziklatornyokon. A diploma megszerzése után – mintha csak kipipált volna egy kötelező mezőt – belekóstolt a „rendes életbe” is: egy seattle-i nyomdánál helyezkedett el értékesítési képviselőként.
Hamar rájött azonban, hogy a munka nem egyszerűen elveszi az idejét – hanem ellehetetleníti azt, ami számára valóban fontos. Egy ideig még próbált kompromisszumot kötni: teherautó-sofőrként dolgozott, hogy több mozgástere maradjon. De ez is csak átmenet volt. A döntés végül elkerülhetetlenné vált. Beckey kilépett. Nem egy állásból – hanem egy egész életmodellből, és a hegymászást helyezte élete középpontjába.
Nem nősült meg, nem épített karriert, nem törekedett anyagi biztonságra. Minden, amit a legtöbben stabilitásnak hívunk, számára inkább akadály volt. Egyetlen célt hagyott meg: a mászást. Teljesítménye még a profi hegymászók között is zavarba ejtő. Annyi első megmászás és útvonal fűződik a nevéhez, hogy azt sokan máig behozhatatlannak tartják. Nem véletlen, hogy Andy Selters „Utak az ég felé: történelmi útmutató az észak-amerikai hegymászáshoz” című munkájában külön fejezetet szentel neki. Olyan nevek mellett szerepel, mint John Muir vagy Norman Clyde – mégis, a könyv egyik legbeszédesebb mondata egyszerű: „Senki sem mászott többet, mint Fred.”
Profi vs. profit
A pro hegymászó Beckey – és ennek a fonákja.
A Fred Beckey-jelenség egyik legizgalmasabb és talán legnehezebben megfogható rétege a pénzhez való viszonya volt. Mert miközben a teljesítménye alapján a „profi” kategóriába tartozott, az élete minden porcikája szembement a profit logikájával. Ahogy Andy Selters fogalmazott: „Fred Beckey egyik nagy talánya, hogy miként finanszírozta az utazásait.” És ez nem költői túlzás. Beckey szinte programként kerülte a konkrét válaszokat – legyen szó útvonalakról, nőkről vagy épp a pénzről.
Egyesek szerint időszakosan kereskedőként dolgozott – traktorokat, papírt adott-vett, csak hogy összeszedjen néhány dollárt. Aztán amikor eljött a mászószezon, egyszerűen felmondott, és eltűnt a hegyek között. Írt útikönyveket is, de saját bevallása szerint ezek inkább szenvedélyprojektek voltak, mint valódi bevételi források.
A pletykák szerint Kanadában rábukkant egy lezuhant repülőgépre, amelyben készpénz és arany lapult – és ebből finanszírozta éveken át a mászásait. Hogy ebből mi igaz és mi nem? Nehéz megmondani. De talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ilyen történetek egyáltalán megszülethettek.
Dave O’Leske, aki hosszú ideig kutatta és személyesen is ismerte, maga is elismerte: soha nem derült ki számára egyértelműen, honnan származott Fred pénze. A legközelebbi barátai viszont egybehangzóan állították: nem volt itt semmiféle titkos vagyon. Egész egyszerűen extrém módon puritán életet élt, és mindent, amit megszerzett, visszaforgatott a hegymászásba.
A profi élet is megkísértette, miközben egy máig tartó nagy vita is fűződik a nevéhez. 1955-ben csatlakozott egy nemzetközi expedícióhoz, amelynek célja a Lhotse megmászása volt – a világ negyedik legmagasabb csúcsa. Ez már nem az a világ volt, ahol egy hátizsák és egy bakancs elég. Itt rendszerek, hierarchiák és döntési láncok működtek.
A csúcstámadás előtti éjszakán, mintegy 7000 méteren Beckey sátortársánál magashegyi agyödéma alakult ki – egy életveszélyes állapot, amely gyors beavatkozást igényel. Beckey leereszkedett a hóviharban, hogy segítséget kérjen. Egy döntés, amely kívülről nézve logikusnak, sőt szükségszerűnek tűnik. Mégis, később több csapattársa őt hibáztatta azért, hogy elhagyta a beteget. A történet iróniája, hogy a sérült mászót végül mások megmentették. De a bélyeg rajta maradt.
Ennek következményei messzire nyúltak. Amikor 1963-ban megszervezték az első amerikai American Mount Everest Expeditiont, Beckey neve logikus választás lett volna. Mégsem hívták meg. A döntés mögött nem hivatalos indokok, hanem emberi viszonyok, bizalmi repedések húzódtak meg. És talán itt zárult be végleg egy ajtó.
Beckey ezután fokozatosan hátat fordított a nagyszabású, nemzetközi expedícióknak. Nem kérte többé a „profi” státuszt, amelyhez kompromisszumok, hierarchia és alkalmazkodás tartozik. Inkább visszatért ahhoz, amit igazán értett: a kicsi, gyors, alpesi stílusú mászásokhoz. Egyedül vagy legfeljebb néhány társával. Amerika „utolsó megmászhatatlan” csúcsait és útvonalait kereste – azokat, amelyeket mások túl nehéznek vagy értelmetlennek tartottak. Évente akár 40–50 különböző csúcsot is megmászott, és pályafutása során közel ezer első mászást (elsőséget) jegyzett. Idősebb korában még visszatért Ázsiába is – Kínába, Nepálba –, mintha csak ellenőrizni akarta volna: a hegyek még mindig ott vannak-e.
Beckey nemcsak járta a hegyeket – dokumentálta is őket. Útikönyvszerzőként máig hivatkozási alap: több kötete jelent meg, amelyek stílusa ugyan szikár és tárgyszerű, mégis hordoz valami furcsa, nyers irodalmiságot. Magyarul sajnos nem elérhetőek, pedig messze nem marginális munkákról van szó. Elég csak a 2003-ban megjelent, több mint ötszáz oldalas Range of Glaciers kötetre gondolni, amely nemcsak útikalauz, hanem történeti lenyomat is: egy régió és egy egész mászókultúra krónikája. Létezik egyébként egy Mount Beckey nevű hegy is, amit róla neveztek el; ez egy 2591 méter magas csúcs a távoli Nyugat-Közép-Alaszka-hegységben (62°51′20″É 152°8′15″Ny).
Történetek a hegyek Piszkos Fredjéről
„Will belay for food” – „Ételért biztosítok”
Ez nem vicc, komolyan ilyen táblákkal stoppolt, hogy felvegyék. Úgy nézett ki, mint egy csöves, de ez sosem zavarta. Fiatal korában volt egy rózsaszínű Ford Thunderbirdje, azzal szedte fel a csajokat, aztán a kocsit elképesztő módon leharcolta, és hihetetlen helyekre elvitte. A doksiban meg is mutatják. Már az megérne egy Insta-profilt, hol járt ez a pimp kocsi.
Tinédzserként kilépett a szabadba – és lényegében soha nem tért vissza. Nem volt „hazatérés”, nem volt konszolidáció. Csak egy folyamatos mozgás, amely évtizedeken át tartott. Nem szelídült meg. Nem simult bele.
Nyolcvan éven keresztül az élete egyetlen, megszakítás nélküli utazás volt.
Nem metaforikusan – szószerint. Mászásról mászásra élt, egyik hegylánctól a
másikig sodródva: Alaszkától Arizonáig, Coloradótól Kanadáig. Egy térkép,
amelyen nem városok, hanem útvonalak és csúcsok rajzolták ki az életét.
Valószínűleg a pénze a furán németes spórolásaiból származott. Baráti étkezések után gond nélkül levette a borravalót az asztalról. Sőt, néha a jobb állapotban lévő hátrahagyott gyorséttermi kajákat is megette. Kedvencem, hogy minden étteremlánc poharával rendelkezett, hogy bármikor be tudjon menni ingyen üdítőt kunyerálni. Egy apró trükk, ami tökéletesen illeszkedik ehhez az élethez: minimális erőforrás, maximális szabadság. Beckey gyakorlatilag immunis volt arra, amit a legtöbben életnek nevezünk. Nem érdekelte a karrier, nem érdekelte a stabilitás, és a kapcsolatok sem jelentettek számára tartós kapaszkodót. Nem azért, mert ne lett volna rá képes – hanem mert nem ezt választotta.
Fred Beckey körül nemcsak történetek keringtek, hanem emberek is, akik valamilyen módon belecsúsztak az ő gravitációs mezejébe. Rövidebb-hosszabb időre. Aztán vagy kiszálltak, vagy kiszorultak.
Todd Calfee arról mesélt, hogy olyan volt a kapcsolatuk, hogy egy évig felé se nézett Fred, aztán a semmiből jött egy hívás: „Hé, Fred vagyok, átmehetek? Három percre vagyok a házadtól. […] Fred aztán pár hónapra beköltözik, felállítja a sátrát a kertedben, majd átveszi az irányítást az életed felett” – mondta Calfee. Nem vendég volt, hanem jelenség: átvette a ritmust, áthangolta a mindennapokat. Calfee szerint ez annyira nem volt vicc, hogy végül mászópartnereket kellett szerveznie Frednek, csak hogy kimozdítsa a házból. Amikor később elköltözött, már nem adta meg neki az új címét.
Dave O’Leske dokumentumfilmes és hegymászó, aki 12 éven keresztül követte Fredet a „Dirtbag: The Legend of Fred Beckey” című filmhez, amelyet közvetlenül Fred halála előtt mutattak be. Azt mondta a The Sheetnek, Fred híresség volt, mindenhol felismerték, ahol csak hegyek vagy sziklák vannak.
Több száz komoly mászás ide vagy oda, Beckey soha nem szenvedett igazán súlyos sérülést. A radikális óvatosság tartotta életben. Andy Selters így fogalmazott: „Több mászásnál hátrált meg, mint amennyit mászópartnereim életükben megpróbáltak.” Mert Beckey nem a csúcsokat hajszolta, hanem a lehetőséget, hogy másnap is mászhasson. Selters egy másik megjegyzése még tovább árnyalja a képet: „Ha Fred végül nem mászta meg, valószínűleg nem érdemes megtenni.”
A korszakhoz képest szokatlanul sokrétű képességekkel rendelkezett: otthonosan mozgott a technikai falmászás világában, miközben ugyanazzal a természetességgel vállalt teljes értékű alpesi expedíciókat is. Ez nemcsak fizikai teljesítmény. Ez gondolkodásmód. A nyers, gyakran szókimondó, ellentmondásos felszín mögött egy kifejezetten éles, analitikus elme dolgozott. Beckey nem ösztönből mászott – hanem folyamatos, tudatos mérlegelésből. Talán ezért is maradt életben akkor is, amikor mások már nem. És itt válik a történet csendesen melankolikussá.
A Dirtbag: The Legend of Fred Beckey egyik legfinomabb rétege éppen az, ahogy ezt a törést megmutatja: az öregedő test már nem tud lépést tartani azzal az éles elmével, amely még mindig ugyanazokat az útvonalakat látja maga előtt. Beckey, aki egész életében a kockázat és a visszafordulás határán mozgott, egyre többször kényszerült arra, hogy üres kézzel térjen vissza egy-egy késői expedícióról.
De ez nem szegte kedvét, hiszen számára a mászás sosem kizárólag a csúcsról szólt, hanem az útról, a mozgásról. Arról az egyszerű, makacs szabadságról, hogy ott alszik, ahol akar, és azt csinálja, amit jónak lát. Fred Beckey végül 2017. október 30-án hunyt el Seattle városában, pangásos szívelégtelenség következtében, 94 éves korában.
Egy korszak zárult le vele. Egy olyan világé, ahol még lehetett így élni: kompromisszumok nélkül, következetesen, a saját szabályai szerint. Beckey nem lett példakép a szó hagyományos értelmében – túl nyers, túl radikális volt ehhez. De valami mást hagyott maga után: egy lehetőséget, hogy az ember ne csak túlélje az életét, hanem végig is menjen rajta. Szabadon.
